A legsúlyosabb bűn, amit egy misszionárius elkövethet, a térítés – Interjú Ferenc pápával (1. rész)

Az interjú teljes fordítását közreadjuk, két részletben.

– Szentatya, Ön többek között azért lett jezsuita, hogy misszionáriusként Japánba menjen.

– Igen, így van.

– Mi maradt abból a Bergoglio atyából?
– Azt hiszem, mindig is érdekeltek a perifériák. Belülről nézek a perifériákra, nem csak azért, mert intellektuálisan érdekelnek. És ez az, ami megmarad, a túllépés a határokon.

– 2015-ben, miután ellátogatott Kenyába, Ugandába és a Közép-afrikai Köztársaságba, azt mondta, hogy „Afrika mindig meglep”. E meglepődésből mennyi köszönhető a misszionáriusoknak, akikkel ott találkozott?

– Ami a misszionáriusokban leginkább meglep, az az, hogy képesek beágyazódni az adott vidéken, tiszteletben tartani a kultúrákat és segíteni a fejlődésüket. Nem szakítják el az embereket a gyökereiktől, épp ellenkezőleg. Amikor látom a misszionáriusokat – és mindig van köztük olyan, aki kudarcot vallhat –, rájövök, hogy a katolikus misszió nem térítő jellegű, hanem az evangéliumot hirdeti az adott hely kultúrájának megfelelően. Ezt jelenti a katolikus: a kultúrák tiszteletben tartása. Nincs katolikus kultúra mint olyan; van katolikus gondolkodásmód, és minden kultúra abba gyökerezik bele, ami katolikus, és már ezt látjuk a Szentlélek pünkösd reggeli működésében is. Ez teljesen világos.

A katolikusban nem egyformaság van, hanem harmónia, a különbségek harmóniája. Ezt a harmóniát a Szentlélek teremti meg.

A misszionárius elmegy, tiszteletben tartja azt, amit az adott helyen talál, és segít, hogy megteremtődjön a harmónia, de nem végez sem ideológiai, sem vallásos térítést, még kevésbé gyarmatosítást. Előfordultak aberrált viselkedésformák némely más kontinensen, például ott van az iskolák súlyos problémája Kanadában, ahol voltam, és ahol beszéltem róla… Ezeknek az volt az oka, hogy a függetlenség akkoriban nem volt elég világos, de a misszionáriusnak úgy kell ott lennie, hogy tiszteletben tartja népe kultúráját, hogy együtt él azzal a kultúrával, és végzi tisztességgel a munkáját.

– A hatvan éve tartott II. Vatikáni Zsinat rendkívüli missziós lendületet adott. Sokat változott azóta a misszió? Szüksége van-e az Egyháznak és a népeknek újabb misszióra?

– Hála Istennek, igen. A történészek szerint száz év kell ahhoz, hogy egy zsinat meghozza a teljes eredményt, tehát a mostani zsinat félúton jár. Sok minden változott az Egyházban, sok minden jó irányba… Van két érdekes jel: a zsinat utáni időszak első meggondolatlan pezsgése már eltűnt, gondolok itt a liturgikus pezsgő változtatásra, amely szinte már nem is létezik. És kialakulóban van egy zsinattal szembeni ellenállás, mely korábban nem volt tapasztalható, ami minden érési folyamatra jellemző. Nagyon sok minden megváltozott…

A missziók oldalán a kultúrák tisztelete, az evangélium inkulturációja az egyik olyan érték, amely a zsinat közvetett következményeként jött létre.

A hit inkulturálódik, és az evangélium felveszi az emberek kultúráját, a kultúra evangelizációja megy végbe. A hit inkulturációja és a kultúra evangelizációja ez az a két mozgás – és amikor a kultúra evangelizációjáról beszélek, nem a kultúra korlátozásáról beszélek, nem is a kultúrák ideológiai átmosásáról, semmi ilyesmiről, ami manapság komoly kísértés, hanem evangelizációról, evangéliumhirdetésről beszélek, és semmi másról, nagy tisztelettel. Ezért

a legsúlyosabb bűn, amit egy misszionárius elkövethet, a térítés. A katolikus nem térítőt jelent.

– Mennyire fontosak azok a szerzetesi kongregációk, többek között a komboniánus misszionáriusok, amelyeknek a karizmája az evangélium kifejezett hirdetését hangsúlyozza?

– Mit gondolsz? Ők azok, akik végzik annak az örömhírnek a hirdetését, hogy az Úr él. Szerinted ez kevés? Más helyes és jó lehetőségekkel szemben

a misszionárius, aki megy hirdetni az evangéliumot, valami nagyot tesz, és ezt munkával teszi, nem blablázik, hogy fizessenek neki, hanem dolgozik.

És néha a saját szakmájában dolgozik. Amikor Banguiban (Közép-afrikai Köztársaság) voltam, emlékszem egy szerzetesnővérre, aki a Kongói Demokratikus Köztársaságból egy kenuval jött a közép-afrikai fővárosba minden szombaton, hogy bevásároljon, mert az olcsóbb volt. A nővér a hetvenes éveiben járt. Huszonnyolcéves kora óta Kongóban volt. Bába volt. Több mint kétezer szülésnél segédkezett. Egy 13-14 éves lánnyal volt. És az idős nővérke azt mondta nekem: „Huszonvalahány éves koromban jöttem ide, és nem mozdultam el innen, mindig a szüléseknél segédkeztem.” „És ez a lány?” – kérdeztem tőle. „Az én lányom.” Szerzetesnővér volt, és nem értettem, mire gondol. „Az anyja meghalt szülés közben, és nem tudjuk, hol van az apja. Úgy éreztem, Isten arra kér, hogy fogadjam örökbe. Én pedig törvényesen örökbe fogadtam” – mesélte. Ez az idős nővér, a maga életkorában, evez, a lányával… Ők a misszionáriusok. Elhiszitek? Ők azok, akik hátrahagyják az ottani életüket, és utána nem változtatnak. Beszéltem a nővér legfőbb elöljárójával, kértem, hogy a nővér jöjjön Rómába, és kitüntettem a Szent Péter téren.

Néhány hónapja írt nekem, és elmondta, hogy elesett, eltörte a csuklóját, és hogy bár nem volt szabad megerőltetnie magát, mégis bement a szülőszobára, és megmutatta a személyzetnek, hogyan kell a szüléseket levezetni.

– A Katolikus Egyház az afrikai kontinensen sok helyen kisebbségben van, máshol pedig együtt él a hagyományos vallásokkal vagy az iszlámmal. A misszió szükségszerűen párbeszédet folytató?

– Természetesen. Ma már sokkal inkább tudatában vagyunk a párbeszédnek, és az a személy, aki nem képes párbeszédet folytatni, nem lesz érettebb, nem fejlődik, és képtelen lesz bármit is hagyni a társadalomra. A párbeszéd kulcsfontosságú.

– A misszió emberi szempontból átalakuláson megy keresztül. Egyrészt azok a misszionáriusok, akik évtizedekkel ezelőtt mentek el, egyre idősebbek, és egyre kevesebben vannak. Másrészt nyugaton fiatal misszionáriusokat fogadunk, fiatal egyházakból. Hogyan látja ezt az észak-déli missziós áramlást?

– Ez segít, ez egy csere, amely segít, de nagyon óvatosan kell végrehajtani, mert nem használhatjuk a „nyersanyagot”, ez rossz módja lenne a misszió nyugati, a missziós országokból történő megvalósításának. Akik jönnek, itt is misszionáriusként működjenek. Nagyon vigyáznunk kell az evangelizálás szabadságára, és nem szabad másfajta érdekeket szolgálnunk. Emlékszem, hogy 1994-ben a Fülöp-szigeteki püspöki kar hozott egy nagyon határozott döntést arról, hogy nem engedi meg az országban nem működő női szerzetesi kongregációknak, hogy odamenjenek és ott keressenek hivatásokat, mert tudniillik odamentek, belelkesítettek néhány lányt és idehozták őket… A Fülöp-szigeteki püspöki kar nagyon határozott volt. Egy korabeli olasz újság „novíciakereskedelemnek” nevezte, mintha hivatásokkal való kereskedés lenne. Az „emberkereskedelem” durva szó, de nagyon óvatosnak kell lennünk az emberi előrehaladásnak, kibontakozásnak ezzel a szellemével, amely nem mindig azonos a hivatással, és vannak olyan eseteink, különösen lányok esetében, akik szerzetesként érkeznek ide, de nincsenek felkészülve, nincs misszionáriusi hivatásuk, és az utcán végzik.

– Amikor 2019-ben Marokkóba látogatott, azt mondta: „Jézus nem azért választott ki bennünket és adott küldetést nekünk, hogy többen legyünk, hanem hogy egy küldetést teljesítsünk.” Még mindig túlságosan aggódunk a katolikusok száma miatt?

– A statisztikák végett, még akkor is, ha a statisztikák gyakran félrevezetnek.

A statisztikák hasznosak, de a bizalmunkat nem szabad beléjük helyeznünk.

Azt kérdezem magamtól: kiben bízom? És ezt kérdezem mindenkitől: kiben bízol? A szervezetedben? Az embereket összehívó szociológiai képességedben? Vagy az evangélium erejében?

– A „klasszikus” missziós felfogás szerint a Nyugat missziós terület?

– Öt hely: Belgium, Hollandia, Spanyolország, Írország és Québec töltötte meg misszionáriusokkal a világot. Ma ezen az öt helyen nincs hivatás. Ez egy rejtély. És kevesebb mint száz év alatt. Hogyan magyarázzuk ezt? Nem látok semmilyen magyarázatot.

– És ez aggasztja?

– Nem, nem abban az értelemben aggaszt, hogy elfogyunk. Ez az idők jele, amely világiasságot jelez, amely olyan fejlettségi szintet jelez, amely máshová helyezi az értékeket. Válságot jelez.

Válságok vannak, a válságokat pedig át kell élni és le kell küzdeni.

– Ebben a válságos korban azok a társadalmak, ahol kevés a hivatás, sok embert – férfiakat és nőket – fogadnak be, akik délről érkeznek. Ide, Európába például szubszaharaiak érkeznek, akik közül néhányan katolikus háttérrel rendelkeznek. Gazdagíthatják-e ők valamilyen módon az európai keresztény közösségeket?

– A tanúságtétel sok pofont ad, a tanúságtétel mindig pofont ad, és ez jó. Ezek az emberek friss tanúságot tesznek az új kultúrákról, szemben a régebbi kultúrákkal vagy a „vállalati” értelemben szervezett kultúrákkal. Ezekben az új vagy fiatalabb országokban a konfliktusok különböznek a régebbi, zártabb országok konfliktusaitól. Azt hiszem, ez egy felfrissítés és újjáalakítás. De ennek az ellenkezője is megtörténhet, lelkesedhetnek ezért a kissé statikusabb vagy pogányabb életmódért, ha úgy tetszik, és elveszíthetik a jót, amit magukkal hoznak. És ez kockázatos.

(Folytatás következik.)

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás és fotó: Mundo Negro

Magyar Kurír