A legszögedibb szögedi püspök halálára – Bábel Balázs érsek Gyulay Endrére emlékezik

Elment hát ő is. A szikár híradás így szólt: 2024. augusztus 3-án elhunyt Gyulay Endre nyugalmazott szeged-csanádi megyéspüspök. Élőbeszédben bizonyára kijavította volna ezt a híradást, mert

csak papíron volt nyugalmazott, az utolsókig tevékenykedett. Mindenhova elment, ahová hívták lelkipásztori szolgálatra.

Ő, aki püspöki jelmondatául választotta: „Föltámadott… ne féljetek”, és az egyik lelkigyakorlatos könyvének ezt a fejezetcímet adta: Várom a találkozást Veled, a halálra is úgy gondolt, hogy mindenben meglátta Isten kegyelmét, és azt, hogy akit hívnak, annak mennie kell.

Nagy idők tanúja, elszenvedője és tevékeny résztvevője volt. Aranymisés szónokának kért meg 2003-ban, amikor évfolyamtársaival, köztük Katona István püspök úrral együtt ünnepelte pappá szentelésének fél évszázados évfordulóját. A prédikációmban – először kis megrökönyödésre – a népdal szövegét idéztem: „Hej, halászok, halászok, mit fogott a hálótok?” Már az ötven év mérlegre tétele is súlyossá tette a hálót.

Majd az egyháztörténészek feladata lesz, hogy a szegedi egyházmegye historia domusában fölsorolják mindazokat az intézményeket, iskolákat, cserkészetet, szerzetesrendek visszahozatalát, új templomok építését, régiek felújítását, értelmi fogyatékosok otthonát, egyetemi lelkészséget, egyházmegyei krízismegoldó otthont, Szent Imre-kollégiumot és még sok mindent, amit csak az egyházmegye területén létrehozott, elvégzett, miközben a püspöki karon belül a rendszerváltozás lehetőségeivel élve az ingatlanok visszaszolgáltatásának hosszú folyamatában állandóan tevékenykedett. Közben ő is részt vett a pápalátogatás és a püspöki kar híressé vált, Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevelének előkészítésében.

De nagyon hosszú és nehéz út vezetett odáig, hiszen szentelési éve a legkeményebb kommunista időkben, 1953-ban volt, amikor az egyházüldözés következtében a főpapok közül többen börtönben, házi őrizetben szenvedtek, és ugyanígy százszámra papok és szerzetesek is. Az akkori hatalom néhány évet adott az Egyháznak és a vallás elhalásának, és amint egy akkori hírhedt politikus mondta:

a papság és szerzetesség csak koporsó kérdése”. Ekkor indulni igazi nagyon nagy bátorságot kívánt, de az akkori papi nemzedék a remény ellenére is remélt (vö. Róm 4,18).

A Világegyházban közben nagy események zajlottak: a II. Vatikáni Zsinat, amelynek híre éppen csak beszűrődött országunkba, a vasfüggönyön belül lévő egyházba. Talán Gyulay püspök úr is elmondhatta társaival együtt, amit az apostolok csüggedten válaszoltak Jézusnak: „egész éjjel fáradoztunk, és nem fogtunk semmit”. S eljött végre az a nap, amire senki sem számított, újra megtelhet a háló. Akkorra már olyan állapotban volt a Katolikus Egyház, hogy Gyulay püspök úr emlékezetes újságcikkében ezt írta róla: „olyan, mint a sebekből vérző Szent Sebestyén, akit ellenségei már halálra nyilaztak, de felállt, és újra szolgálatra jelentkezett”.

Túl a férfikor delén ifjúi lendülettel vetette bele magát ismét az egyházi szolgálatba, mint ahogy a latin szentmise lépcsőimájában imádkozták: „Isten oltárához járulok, Istenhez, aki megörvendezteti ifjúságomat.”

Gyémántmiséjén a püspök atya visszaidézte papszentelésekor mondott köszönő beszédét, amelyben három fához hasonlította azt az életideált, amit élni akart, és amit – visszatekintve most már látjuk – meg is valósított. Mindhárom fa transzcendens vonatkozású is: az első a nyárfa, mely az egekbe tör, a második az akác, mely szívósan ellenáll a viharoknak, és a harmadik a gyümölcsöt hozó fa, melyről mindenki szakíthat. Ez utóbbival kapcsolatban nem jelölte meg, hogy melyikre gondol, de ha már az Alföldnél vagyunk, úgy gondolom, hogy lehetne a szilvafa is, melyet korábban nem sokra becsültek, nem kívánt nagy gondozást, mára azonban az egyik legkelendőbb és legjobb gyümölcsöt termi. 

Endre püspök úr jó kolléga volt. Amikor búcsúzott tőlünk 2006-ban,

a püspöki kar tagjaitól azt kérte, hogy kollegiálisak legyünk egymás iránt; óvakodott a nagy szavaktól, azt értette rajta, hogy legyünk szeretettel.

Soha nem panaszkodott. Időnként felhívtam telefonon, és ha kérdeztem, hogy van, fanyar humorával mindig valami hasonlót válaszolt: „Jól érzem magam, még ha beledöglök is.” Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyet Hunya Dániel, Magyar Károly spirituálisok aszketikus életformára neveltek.

Rendületlen hit, szögedies Mária-tisztelet jellemezte. A magyarság értékeinek mentésén fáradozott atyai jóbarátjával, Bálint Sándorral. A szegedi Havas Boldogasszony búcsúját mindketten nagy fényességgel ünnepelték a visszahívott ferencesekkel és az Alföld népével, virrasztással egybekötött szentmisével.

Talán nem túlzás azt mondani, a Szűzanya járta ki számára, hogy a Havas Boldogasszony szegedi ünnepének vigíliáján kapta az égi behívót.

1993-ban az év embere volt Dél-Magyarországon, 2000-ben pedig megkapta Szeged város díszpolgári címét. Ezek a kitüntetések lassan elhalványulnak majd, hogyha az aranymisés szentképére mottóként írt szentírási idézet valóra válik, s amiben mi remélünk: „Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.” (Fil 3,14)

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

A nekrológ nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 11-i számában jelenik meg.