A lélek nyelvén szólt – Cs. Varga István a 130 éve született és 100 éve elhunyt Szergej Jeszenyinről

– Jeszenyinnek nem akármilyen volt a pályakezdése, valósággal berobbant az orosz irodalmi életbe. A nagy szovjet-orosz író, Makszim Gorkij szerint a pétervári művészvilág úgy fogadta őt, mint „az ínyencek az epret februárban”.

– Jeszenyin 1915-ben Szentpétervárra költözött. Debütálása fényes irodalmi eseményt jelentett. Elsőként Alekszander Blokot kereste fel, aki feljegyzést készített a találkozásukról: „Ma itt volt nálam egy rjazanyi ifjú a verseivel. 19 éves. A versei frissek, tiszták, hangosak, bőbeszédűek. 1915. március 9-én járt nálam.” Blok megjelentette Jeszenyin négy versét a Golosz zsiznyi (Az élet hangja) című folyóiratban, és bevezette az irodalmi társaságba.

– Személyiségének fejlődésére meghatározóan hatott az orosz falu, a népi kultúra, a vallásosság.

– A paraszti, földműves kultúra, a cultura agri, minden más kultúra, a cultura humani, a cultura animi forrása is. Nemcsak tudástár, hanem egy nemzet szellemi-lelki gerince, életvezérlő eszméje, minden nép legteljesebb, leghitelesebb alkotmánya.

Jeszenyin a föld népének, a századokon át megtartó erőt képviselő parasztságnak, az orosz muzsikvilágnak a búcsúdalát zengte.

Gyerek- és ifjúkorában belenőtt az orosz népi kultúrába, a vallásosságba, a hit, a Jézus-eszmény, a Mária-kultusz, a szentek tiszteletébe. Három-négy éves korától anyai nagyanyja magával vitte a zarándokútjaira. „Gyere, gyere, tökmag, megsegít a Jóisten’” – biztatta kis unokáját. Jeszenyin a szülőfalujában végezte az elemi iskolát. Szpasz-Klepikiben egyházi tanítóképzőbe járt. Barátjának, Grisa Panfilovnak írta: „Az Újszövetséget olvasom mostanában, s rengeteg új dolgot fedezek fel benne... Krisztus számomra a tökéletesség.”

Végtelenül szerette az orosz földet, tájat, fát, virágot, az állatokat is. A katartikus jeszenyini versélmény abból a mélyrétegből tör fel, amelyben az emberi igazság lakozik. A kutya című verse dalban elbeszélt tragédia. Hajnalban „fakó gyékényen, suta / szalmakunyhóban hét piros / kölyköt fiadzott a kutya”. A mord gazda megtöri az idilli békességet. Zsákba köti és vízbe fojtja mind a hét kutyafiat. Az anyakutya a „szikrázó űrbe meredt”, „S mint akinek kenyér helyett / kötődő kéz követ hajít: / hullatni kezdte lassan a hóba / szeme arany csillagait…”

– Kétségtelen, hogy Jeszenyin kivételes tehetséggel volt megáldva. Sorsa azonban tragikus volt, mint oly sok nagy költőnek.

– Jeszenyin az orosz parasztságból, a muzsikvilágból jött. Sok, botrányt, bajt okozó buktatóval, botlasztókővel teli golgotás utat járt végig. Hitfogyatkozás, a hitehagyás kétsége, a hatalomnak való megfelelés tragédiája is sújtotta. Úgy érezte, s egy versének is ezt a címet adta: „Lelkem, az égből számüzött”. Hívő volt, és istenkereső ember lett. Egy örömöm még maradt című versében ezt írta: „Szégyenlem már, hogy hittem: van Isten, / s keserülöm, hogy már nem hiszem.”

– 1920-ban írta egyik leggyönyörűbb versét, a Csavargó vallomását.

– Ez a költemény Jeszenyin mélyről kiáltó, gyónás mélységű, csodálatosan őszinte vallomása. Nyitánya így szól: „Énekelni nem tud akárki. / S nem tud mindenki almaként / gurulni más elé a sárba. // Szeretném most magam kitárni. / Ez: a csavargó nagy vallomása.”

– Mintha Ady hangja is felfedezhető lenne itt.

– Valóban, ez a vers szemléletében Ady végtelenül őszinte és emberi konfessziójára emlékeztet: „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak. // Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.” (Sem utódja, sem boldog őse…)

– Mondhatjuk, hogy Jeszenyin részeg égésbe veszejtette az életét?

– „Huligánságának” konkrét társadalmi okát is megnevezte: „Hej, Oroszország, haj, Rossz Ország... / zord ázsiai hazám” (Újra isznak...). Élete gyertyáját két végén égette. Magyarázata inkább csak kibúvó, mintsem meggyőző érvelés: „Rólam úgyis csak veszett hír járja // (...) Csak azért, hogy tisztább fénnyel égjek, / azért tombolok, duhajkodom. // (…) Lelkemben most ördög rakott fészket, / de előbb az angyalt verte ki. // (...) megkérem a legutolsó percben / a mellém-verődött társakat: // vad-hitetlen lelkemért és minden / vétkemért ezt kérem tőletek – / fektessétek hímzett orosz ingben / ikon alá haló testemet!” (Egy örömöm még maradt)

– Jeszenyinnel kapcsolatban a vele foglalkozó irodalmárok gyakran használják az „ikon-arcúság” kifejezést. Mi ennek a lényege?

– Pavel Florenszkij orosz ortodox teológus szerint a versikon-képre is érvényes: a természetfeletti világba, a transzcendens felé és a transzcendensből a világunkra is nyit ablakot. Jeszenyin 1918-ban, a Mária kulcsai című tanulmányában arról vall, hogy

az embernek olyan a szó, mint esőnek, hogy esik, s a nyelv nem más, mint a lélek kulcsa, a léleké, mely azonos a világtemplommal. Gondolatai húrok, s ennek hangjaiból kerekíti énekét az Úrnak”.

Jézus Krisztusra mutat, illetve, mint a Kisded, az Istenanyához, Máriához simul. A gondolati kép nem más, mint transzcendentális lényeg. Isten az őskép. Ősikon. A Fiúisten emberi alakot öltve megtestesült (incarnatus est), ezért emberi alakjában lefesthető, szavakkal is megjeleníthető. Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette (vö. Ter 1,27).

Az ikonelvű látásmód a bizánci, metabizánci, ortodox vallásban, kultúrában, irodalomban alapvető világnézeti formateremtő, kortól, stílustól, régiótól is független. Platónhoz is kapcsolható a képi, ikonikus látás- és értelmezésmód. Az ikonikus szemlélet, mint az ars sacra is, mélységes hitből fakad. A tehetség sugallatos kegyelmen alapul, és nem csak tanulással megszerezhető tudáson, megértésen. A hívő ember szemében az ikon a szentség fényében ragyog.

– Jeszenyinnél hogyan érvényesül az ikonelvűség?

– Kreatívan, költőien. Őrá valóban illik a Hölderlintől vett heideggeri állítás: „Költőien lakozik az ember” ezen a földön. Ikonarcú költészete a mit kérdésre, a narratív szintre összpontosít, a szemantikai pedig a hogyan kérdésre koncentrál. Ikonikus alkotásaiban a költői textus szemantikai szintjére ráépül a metaszemantikai dimenzió.

– Vannak-e Jeszenyinnek olyan versei, amelyekben felfedezhető a születés ikonikus ábrázolása?

– Ilyen például az Erdőn által ment anyám kezdetű születés-ikon verse: „Szült világra, gyönyörűre: gyephant volt a párnám, / ékességes pendelyem hajnali szivárvány. // Így születtem, Iván-éj kedves unokája, / szerencsét bűvölt fölém öreg fák homálya.” A születés-ikon a szülésről-születésről, a gyermekvállaló anyai szeretet áldozatáról, a teremtő, az élet akaratát teljesítő anyai szeretetről szól. Az égi Anya kegyelemközvetítő ikonja a földi teremtésben az édesanyára „mutat”. Emellett megjelenik nála az ikon-anyakép szakralitása, átragyogása is. Surának, legkedvesebb húgának ajánlotta a Te dalold el kezdetű versét, amelyben a dal igézőn fonódik egybe az anyaképpel. A múltat és a jelent összekötő képzeletben az anyakép ikonikus szemléletűvé, szakrális jelentőségűvé magasodik: „s megigézve majd fölmerül újra / a homályból a hű anyakép.” Bergyajev szerint „Az orosz lélek szívesebben azonosul az emberiségért közbenjáró Istenanyával, mint Krisztus Golgota-járásával és kereszthalál-áldozatának élményével.”

– Jeszenyinnek öt felesége volt, közülük az amerikai táncosnő, Isadora Duncan volt a leghíresebb.

– Jeszenyin 1921 őszén Moszkvában ismerte meg a nála tizenhét évvel idősebb, ír származású, amerikai Isadora Duncant. Dunykának becézte. 1922. május 2-án összeházasodtak. Világhíres feleségét elkísérte egy európai, aztán pedig egy amerikai turnéjára is. Kapcsolatukat botrányok rongálták. Amerikában csalódott; keserű felismerése: „Legnagyobb divatja Dollár úrnak van.” A nyugati művészkörök csak egy iszákos oroszt láttak benne egy idősödő neves táncosnő oldalán. Kudarcra volt ítélve az a reménybeli terve, hogy költészetét Nyugaton megismerjék és megértsék. Nászútjáról egyedül tért vissza.

– Hogyan értékelhetjük az 1924-ben megjelent Kocsmás Moszkva című híres kötetét?

– Már maga a cím is utalás összekuszált életére, zaklatott idegrendszerére, léthelyzetére: „Sűrű lárma a bűzös veremben, / de a pohár ott tart, nem ereszt. // (…) »Veszni ítélt engem is az élet, / vissza többé én sem térhetek.«” (Elmegyek e tájról) Eltávolodott a múltjától, elidegenedett önmagától is: „Cilinderben nem divatból járok –, / ily hívságos szenvedély nem éget – / hasznát veszem, hogyha megkínálok / arany zabbal roskatag gebéket. // Emberek közt nem lelek barátra: / más erő vezet, másféle törvény. / Minden árva kankutya nyakára / legeslegszebb nyakkendőmet kötném.” (Búcsút mondok) Igyekezett elementáris hatású művészetének javára fordítani bohém élete egészség- és lélekrontó élményeit is. A költői hűség egyenes beszédét, őszinteségét, a sorssá váló hivatást így érzékelteti: „Költőnek lenni – ha nem akarjuk, / hogy dalunk a lét igazát sértse – / azt jelenti, hogy húsunk lemarjuk, / végig érzőn, másokat becézve.”

Mélységes fájdalma: „Emberek közt nem lelek barátra”. Gorkij jól látta: „Barátai borral itatták, a nők a vérét szívták.” Pokoljárás volt az élete: „harminc év elsuhogott / s most látom a rossz fiatalkort: / kocsmák gőzébe bukott.” (De zsenge, de kék) Jeszenyin zaklatott életében újra és újra bekövetkeztek a moszkvai kocsmázások, tivornyák, botrányok. Költészetben egyre inkább eluralkodtak a sötét színek, megszaporodtak A fekete ember drámai víziói, viviszekciós gondolatai. Fodor András, e remekmű fordítója szerint a „fekete ember” „Jeszenyin megtévelyedett becsvágyának, az erkölcsi érzékét megrontó léha társasági életnek is szimbóluma, sőt (...) lelki csődjének is tükörképe”. A vers végén megjelenik a jeszenyini „rémület”: „Nincs más idebent, / csak én egyedül... / s a tükör bezuzott fala...”

– Hogyan vélekedik arról, hogy egyesek szerint a rettenetes fekete ember nem más, mint az akkor már teljhatalommal rendelkező Sztálin, a világtörténelem egyik leghírhedtebb tömeggyilkosa.

– Ez sem kizárható.

Egy remekmű üzenete sokkal több annál, mint amit a szerző tudott, tudhatott.

A teljesebb üzenet (sensus plenior) nem egészen, nem teljesen, nem hiánytalanul ragadható meg. A művészetben, a költészetben is, sok mindent kifejezhet a tükörkép, az útvesztő és a hasonmás. Nincs véglegesen lezárt interpretáció. De a metaforák tengerében posztmodern világunkban sem szabad elsüllyedni.

– Csoóri Sándor szerint Jeszenyin, József Attila és Lorca „a XX. század hármas költőikrei”.

– Művészetükben Csoóri a népi tudatot reprezentáló lírai formák és a szürrealizmus összetalálkozását csodálta. Nemcsak a népi szürrealizmus, vagy a mágikus realizmus, a metaforában gazdag nyelv, a stílusbeli hasonlóság révén rokoníthatók ők hárman, hanem a népi, paraszti szellemiség és az emberség mélyrétegeiben is. A kiváló irodalomtörténész, Jánosi Zoltán arra mutat rá, hogy Szergej Jeszenyin, József Attila és Federico García Lorca az a három költő, akiket a világirodalomban a keresztnevükön is számontartunk. Szerinte „Szerjozsa”, „Attila” és „Federico” „testvérek fényben és fájdalomban”. Nagy Lászlóban találkoztak.

– Jeszenyin világa című könyvében Ön részletesen bemutatja, hogyan jelent meg Jeszenyin öröksége a száz évvel ezelőtt született Nagy László versformálásában.

– Nagy László Anyakép című költeménye az Ómagyar Mária-siralomtól a jelenkorig kimutatható anyakép-vonulat hiteles „versikonja”. A láthatatlant láthatóvá tevő írott szó transzcendens erejével tanúságtételként hat az olvasóra. Az emblematikus, létfilozófiai költeményben életutat, sorstörténetet összegez: „szülőm és elhagyott földem / egy anyakép lett”. Ez alatt az ikonkép alatt játszódik, történik az ember élete a születéstől a sors keresztútjain át a felfeszülésig, a halál utáni feltámadásig: „Nagy lett a súlya e képnek, / naponként nőtt szakadatlan, / mihelyt én hozzáavattam / hazát, világot.” A „versben bujdosó” költő fellebbez, fohászkodik: „Értelem, te segíts nékem, / hordhassam dúlt anyaképem, / szolgálni győzzem.” Konklúziója kozmikus távlatba helyezett hitvallás. A művészi erőtérben, a költői szó Igévé nemesedik: „Tudjam, hogy sohasem jár a / tisztesség csillaga árván / s nem vész az idő homályán, / hanem világit, / s élünk alatta a képpel, / amit én éltetek vérrel / megszakadásig.” Jeszenyin nyelvoldó, bátorító példakép volt Nagy László számára. A jeszenyini tematikában és gondban is mélységesen rokon Nagy László megrázó költeménye, a Búcsúzik a lovacska, A Zöld angyal című hosszú éneke és a Vértanú arabs kanca.

– Tanulmányaiban Ön azt is megvilágítja, hogy 20. századi költészetünket át- meg átszövik a Jeszenyin-visszaemlékezések, motívumok, stílusjegyek.

– Radnóti emlékállító verses epitáfiuma a Federico García Lorca. „Mert szeretett Hispánia / s versed mondták a szeretők, – / mikor jöttek, mást mit is tehettek, / költő voltál, – megöltek ők. / Harcát a nép most nélküled víjja, / hej, Federico García!” Sánta Ferenc Halálnak halála című novelláját a kivégzett Lorca tragédiája ihlette.

– A Bokraink közt talán a legismertebb Jeszenyin-vers, oroszul és magyarul is.

– Valóban zseniális, látomásos-áthallásos, bűvölően szép szimbiózis-remeklés. Sokan szerelmes versnek tartják, pedig inkább a hangulatlíra csodaműve. Magyarul Rab Zsuzsa kongeniális átköltésében olvasható.

Ez a vers bizonyíték arra, hogy benne is, mint az emberi szó legkreatívabb művészetében, a költészetben, az ember és a világ titka él:

„Bokraink közt már az ősz barangol, / kóró lett a fényes laboda. / Zizegő, szép zabkéve-hajadról / nem álmodom többé már soha. // (...) Kéklő esték azt suttogják rólad: / álom voltál, elhaló zene. / De tudom – aki formálta vállad, / fénylő titkoknak volt mestere.” Jeszenyin a lélek nyelvén szólt. Összetéveszthetetlen költői színnel és hanggal gazdagította nemcsak az orosz literatúrát, hanem a világlírát is. A Bokraink közt remekművében a mindenség muzsikál, oroszul és magyarul is a titokzatos tündéri szépsége játszik, különösen a keretes vers nyitányában és fináléjában: „Zizegő, szép zabkéve-hajadról / nem álmodom többé már soha.”

– Jeszenyint 1925. december 28-án reggel holtan találták a szentpétervári Angleterre Szállóban. Máig vita tárgya, hogy önkezével vetett véget az életének, vagy esetleg a sztálini hatalom gyilkolta meg a számára egyre kényelmetlenebbé váló költőt.

– A cári Oroszországban, majd Szovjet-Oroszországban az orosz irodalom arany- és ezüstkorában is egzisztenciális tétje volt az írásnak. Puskin sorsa száműzetés, párbaj, amint Lermontové is. Dosztojevszkijé száműzetés, Gogolé nélkülözés. Az orosz irodalmi ezüstkort, különösen a sztálini diktatúrában, drámai író- és költősorsok kísérik: Jeszenyin, Majakovszkij, Kljujev... Életük és haláluk tragikus sorstükör.

Jeszenyij halálával kapcsolatban két verzió ismert. Az egyik szerint öngyilkos lett. Halála után, a „jeszenyinizmus” nyomán, öngyilkossági hullám söpört végig az országon. Több kutató szerint azonban Jeszenyin gyilkosság áldozata lett. Holttestét Moszkvába szállították, felravatalozták, gyászpompás állami temetést rendeztek neki. 1925. december 31-én koporsóját körbevitték a Tverszkoj sugárúton, Puskin szobránál. A moszkvai Vaganykovói temetőben Jeszenyin sírján mindig van friss virág. Egy biztos: a mélyen vallásos orosz paraszti világ búcsúdalát zengő Jeszenyin, a meghasonult költői lélek, a zenei és képi költészet modern csodája.

Fotó: Merényi Zita (archív)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.