A lélek szemével – Beszélgetések a hitről

Az olasz származású amerikai rendező életműve egészen lenyűgöző, filmjei szinte kivétel nélkül kiválóak. A Beszélgetések a hitről című, a Helikonnál megjelent könyvben a vallási kérdések mellett sok érdekes részletet is megtudunk azokról a Scorsese-filmekről, melyek összefüggésbe hozhatók a kereszténységgel, a vallással. S mint a végén kiderül, ha megfelelő szemüvegen keresztül nézzük, szinte az összes Scorsese-film ide sorolható.

Bár a könyv szerkezete kissé széttart, kiindulási pontja egyszerű: Spadaro szerkesztette Az idő bölcsessége (La saggezza del tempo) című kötetet, melybe többek között Scorsese is írt. A másik apropó, hogy Spadaro Isteni cselszövés (Una trama divina) című könyvét – melyhez Ferenc pápa írt előszót – Scorsese is olvasta, így született meg benne egy „Jézusról szóló lehetséges film” forgatókönyve, melyet e kötet végén is olvashatunk. A beszélgetőpartnereknek persze nem volt nehéz megtalálniuk a közös hangot, hiszen Spadaro messinai, Scorsese nagyapja pedig Polizzi Generosából származott. A kis könyv lapjain többször is előkerül, hogy Scorsesét és Ferenc pápát összekapcsolja egy fizikai jellemző, ez pedig a gyenge tüdő; a rendező ugyanis gyermekkora óta erős asztmával küszködik. Azt is megtudjuk, hogy nagy hatással volt rá egykori lakóhelyének plébánosa, Francis Principe atya. Miatta gondolta úgy kamaszkorában Scorsese, hogy pap lesz, ám néhány hónap után alkalmatlannak találták és eltanácsolták a kisszemináriumból.

A könyvben sok filmet megemlítenek, ezek mindegyike a hitbeli és az erkölcsi témák boncolgatása közben felmerülő kérdések megvilágítását szolgálja. Azt rögtön leszögezik a beszélgetőtársak, hogy „a misztériumot nem lehet problémává egyszerűsíteni”. Scorsese azt igyekszik bemutatni filmjeivel, hogy „az emberi történéseket bármikor megérintheti a kegyelem, ez pedig képes arra, hogy megváltoztassa az embert”. Flannery O’Connor amerikai írónőnek van egy mondata, amely Scorsese filmjeinek jellemzésére is alkalmas. Ezek az alkotások azt mutatják be, hogyan működik „a kegyelem az ördög birodalmában”.

Martin Scorsese ott nőtt fel, ahol szicíliai és nápolyi bevándorlók laktak. Ez egy „utcakemény” környék volt, ahol a szervezett bűnözés mindenkit érintett, senki sem tudta kivonni magát a hatása alól. Nem véletlen, hogy az Aljas utcák (1973), a Taxisofőr (1976) – melyet Scorsese a maga Feljegyzések az egérlyukból-változatának tart –, a Dühöngő bika (1980), a Nagymenők (1990), a Casino (1995) és a Megfojtott virágok (2023) esetében is nagy szerepet kap az erőszak megjelenítése. „Az erőszak itt van velünk, mi követjük el” – mondja Scorsese, ám nagy kérdés, hogy ki az erőszakos. Csak az ábrázolt világ, vagy ez legalább ennyire fakad a film rendezőjéből is? „Nem csak azt akartam bemutatni, hogy a gengszter is ember, valamiképp mi vagyunk ők is” – nyilatkozza Scorsese. Az ír (2019) főszereplője, Frank (Robert De Niro) lelkébe nehezen látunk bele, „mert az ilyen emberek nem beszélnek, a gesztusaik, a habozásuk, a tekintetük árulkodik arról, ami belül van”. A Megfojtott virágokban a gonosz, az emberi rossz kétfajta megnyilvánulását is látjuk – az egyik manipulatív, a másik inkább áldozat –, ám sem Bill (Robert De Niro), sem Ernest (Leonardo DiCaprio) nem lelketlen ember, nem lehet azt mondani, hogy nincs bennük szeretet.

Milyen egy jó, ugyanakkor hiteles Jézus-film? Scorsese szerint a Jézus életét bemutató legtöbb mozi táblaképszerű és szenteskedő. Egy idealizált elgondolást visznek vászonra, ami már nem emberi, de nem is feltétlenül isteni. E filmek Jézusa elkülönül másoktól: túlvilági és átszellemült. Egy időben Scorsese fejében összeállt egy film, amely Jézust a mai kor amerikai nagyvárosába helyezte volna, ám amikor megnézte Pasolini Máté evangéliumát, úgy érezte, igazából ezt már leforgatták. A téma azonban nem hagyta nyugodni, így született meg a Krisztus utolsó megkísértése (1988). Ez „nem az evangélium, hanem Níkosz Kazandzakisz regényének a megfilmesítése” – szögezi le Scorsese. De hogyan ábrázolható az emberi és az isteni Jézusban? Lehetséges-e egyáltalán? És melyiket kell előtérbe helyezni? Scorsese látszólag lemond arról, hogy az istenit megjelenítse, az ő Jézusa (Willem Dafoe) vállalja és választja a sorsát, ami viszont mélységesen emberi. A filmbeli Jézus is küzd azzal, ami a rendezőt évtizedek óta foglalkoztatja: Hogyan lehet összebékíteni a szeretet Istenét az élet konkrét valóságával? Ezért is kap nagy hangsúlyt, hogy Jézus a társadalom legalja felé fordul. „Jézust olyasvalakiként kell ábrázolni, akivel össze lehet barátkozni… Istent ki kell vinni az utcára, haza kell vinni a templomból; a hétköznapi vagy cseppet sem átlagos bűnök nem tűnnek el azzal, hogy elmegyünk a templomba” – mondja Scorsese, aki számára kulcsfontosságú „Jézus közvetlensége”.

Scorsese példaképe, Principe atya egyszer azt mondta neki és a környékbeli fiúknak: „semmi mást nem akarok, mint megmutatni, hogy nem kötelező így élnetek”.  Scorsese filmjében nagy szerepet kap az emberi döntés. Súlyos spirituális gondolatot hordoz az a megközelítés, hogy Jézus számára a hétköznapi élet válik kísértéssé. Az, amit elvárunk egy keresztény embertől: belőle is tisztességes, munkájából élő családapa legyen. Csakhogy az ő küldetése nem ez. Neki úgy kell a világban lennie, hogy közben kívül van rajta. E radikális szemlélet bennünket is magával ragadna, ám végül mégis a hétköznapit, a profánt választjuk, megmagyarázva magunknak és a környezetünknek, hogy miért is nem vetettük bele magunkat Isten karjaiba.

A Krisztus utolsó megkísértésében felvetett gondolatokat fűzi tovább a Némaság (2016). Bár Endó Súszaku regényét Scorsese már 1988-ban olvasta – közvetlenül a Megkísértés elkészülte után –, a forgatókönyv váza csak 2006-ban született meg. Ebben a filmben Jézus közvetlenül nincs jelen, ám annál inkább ott van a szereplők életében, akár megtagadják – mint Ferreira atya (Liam Neeson) –, akár elutasítják – mint Inoue inkvizítor (Ogata Isszej) –, akár elárulják őt – mint Kicsidzsiró (Kubozuka Jószuke) –, akár kitartanak mellette – mint Garupe atya (Adam Driver).

Ábrázolható-e a misztérium? – merült fel a kérdés fentebb. Továbbgondolva: Bemutatható-e valamiképp a hit misztériuma? A filmbeli inkvizítor azt kéri a papoktól, hogy tapossanak rá a fumi-éra, a Jézust ábrázoló képre, mert csak így menthetik meg a haláltól keresztény testvéreiket. „Ferreira megtagadja a hitét, és aztán nem tud ezzel együtt élni, Rodrigues megtagadja a hitét, de ezzel vissza is nyeri” – értelmezi a filmet Scorsese. Rodrigues, bár rátapos a képre, nem fordul szembe a krisztusi tanítással, csupán lemond az irányításról. Mégpedig radikális módon, hiszen ezt követően a kívülálló nem tud különbséget tenni közte és a közismerten hitehagyó Ferreira között. Rodrigues hite a lehető legbensőségesebb lesz, kizárólag ő és Isten tud róla. Ez maga az abszolút hit, amikor hitünk oly mértékben el van rejtve, hogy létezését csak az ismerheti fel, akire irányul.

„Az én utam a katolicizmus volt és maradt” – vallja Martin Scorsese. Sokan mondják róla, hogy „rögeszméje a lelkiség”, még azokban a műveiben is a lélekábrázolás a legfontosabb, amelyek látszólag valami egészen másról szólnak. A Krisztus utolsó megkísértése, a Tibet végnapjai (Kundun, 1999) és a Némaság témája a vallás, ám a többi filmben is megláthatjuk a megváltásra szoruló ember küszködését – vagy harcát, mint a Dühöngő bika esetében. A filmművészetben sincs régi és új, sokkal inkább egy szüntelen párbeszéd jellemzi, melyben nagy szerep jut az évtizedekkel ezelőtt készült alkotásoknak is. Antonio Spadaro könyve arra inspirál bennünket, hogy újranézzük Martin Scorsese filmjeit. Immár a hit és a lélek szemével.

Fotó: Vatican News; Helikon Kiadó

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.