A lélek színe – Egy József Attila-sor tanulságai

„Mindig a költők csinálnak hazát a legelőből.”
(Márai Sándor: Föld, föld!...)

„A múlttal való elszámolás, a rend és a szabadság kérdése, az átfogó szemléletű magyarság kialakítása, a szociális felelősségérzet életbentartása, a létproblémákkal elmélyülten foglalkozó költészet kihívásai, a költői beszéd etikai hátterének rendezése, a formaprobléma hovatovább művészi-erkölcsi összefüggései, – mind-mind olyan kérdések, amelyekre József Attila örökében igenis lehetséges érvényes választ találni.” (Báthori Csaba, interjú)

József Attila Thomas Mann üdvözlése című költeménye a huszadik századi humanizmus nagy kiáltványa. Alkalmi vers, mely ódává emelkedik; didaktikus hommage, ámde gyermeki hangon, zsoltáros bizakodással. („Te jól tudod, a költő sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”)

Befejezését („…mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”) gyakran idézzük, de összetettségén ritkán gondolkodunk. Szállóige lett ez a meghatározás: „fehérek közt egy európai”. Thomas Mannt dicsérik e szavak, s rajta keresztül egy magatartás, egy ethosz, egy műveltségi identitás nyer földszintnél magasabb érvényt.

A mű keltezése: 1937. január eleje. A fasizálódó kontinens közepén a felvilágosult emberség melletti hitvallásnak olvashatjuk a gondolatmenetet. („Most temettük el szegény Kosztolányit / s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol –”) De éppen a fajelmélet terjeszkedő árnyékában első olvasatra igen kétesnek mutatja magát a logikai alapállás. Hiszen úgy érthető: az európai ember eredendően fehér (ami ugyanakkor még nem biztosítéka annak, hogy européer is legyen). Szó sem esik más rasszokról, egyéb bőrszínekről. Innen nézve a szöveg maga is diszkriminatív kiindulópontot választ.

Napjaink korszellemével kell átszellőztetnünk a harmincas évek levegőjét, hogy az első olvasatot felülíró, rétegzettebb értelmezés evidenciaként kínálja magát. Aszerint amellett foglal állást a lírai konklúzió: hiába hiszi európainak (különlegesnek, kiválasztottnak) magát a fehér ember, önazonosságának mélyebb értékhálózatáról nem a fiziológiai felszín árulkodik. A halovány bőrükre büszkék lehetnek ugyan „európaiak”, de nem testi körülmények jogán, nem vérségi előnyöknek köszönhetően. S megfordítva: a további külsődleges árnyalatok ugyanúgy lényegtelenek, ha civilizációs lényegekről szólunk.

A fehér kitétel egyébiránt távolabbi asszociációkat is fölébreszthet. Így jelölhet tisztákat (avagy magukat felsőbbrendűen tisztának gondolókat) vagy (ijedelemtől? élettelenségtől?) sápatagokat is. Persze ezek a jelentéskörök leginkább az olvasó tudatalattijában gyűrűzhetnek tovább, módszeres számbavételük nem látszik szükségszerűnek.

Akárhogy is, nem fehérek: emberek „közt egy európai” volt Thomas Mann – s a vele rokon szellemek. A rasszizmus bűvöletében sínylődőknek ezt éppúgy érdemes tudatosítaniuk, mint a verssort reflektálatlanul elő-előcitálóknak. S akkor az sem kerüli el figyelmünket: az európai önazonosság kisajátító megfeleltetése az emberi, emberséges minőségeknek a más földrészeken élők önbecsülését bánthatja.

Legjobb talán, ha magunkban így gondoljuk tovább a József Attila-i tételt: lelkek közt lélek legyen, aki csak tud.

Mindenki tehát.

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.