A lelkekbe csepegtetni az igényt értékeink iránt – Magyar hagyományőrzés Amerikában

Panni 1955-ben született Csengerújfaluban, gyermekéveit Sárospatakon töltötte. Két jóval idősebb testvére ’57-ben vándorolt ki Amerikába, ő pedig ’81-ben meglátogatta őket.

Én voltam az az ember, akiről nem tudtam volna elképzelni, hogy kint marad – mondja elérzékenyülve, majd elárulja okait is: édesapja görögkatolikus pap volt, ezért a kommunizmus alatt sok nehézség érte őket, például testvéreit nem akarták felvenni gimnáziumba. Az iskolában csak a Himnusz zenéjét engedélyezték, de Panni megtanította osztályának a szöveget is, ezért behívatta az igazgatóhelyettes, hogy miért különcködik. Nem csoda, hogy Amerikában őt is megérintette a szabadság szele, s amikor a szerelem is utolérte, sorsa megpecsételődött.

A passaici Szent István-templomban találkozott férjével, Csabával, akivel azóta boldog házasságban él Garfieldon. Tanítani kezdett a magyar iskolában, s közben sorra érkeztek a gyerekeik: Kinga, Miklós és Borbála. Mint meséli, egy trianoni műsoruk után odajött hozzá zokogva egy hölgy: „Amerikában akart maradni, de az esemény hatására eldöntötte, mégis hazamegy.” „Ez történt volna velem is, ha a házasságom előtt engem is ér egy hasonló élmény” – nevet fel Panni. Nélküle azonban nem lenne Lant és Toll, meg Lantocska, neki küldetése van itt.

Tarnóczy Ildikó 1966-ban született, Kassán nőtt fel, a felvidéki magyar iskolában magyar nyelven tanult, de szlovák tanmenet szerint. Édesapja számára fontos volt a magyarság, ezért elküldte három lányát a Svetits Katolikus Gimnáziumba Debrecenbe. A gimnázium után visszamentek Kassára, de ott nem volt lehetőségük egyetemre járni: nem tudtak eléggé szlovákul, és a magyar iskolát sem ismerték el hivatalosan. A rendszerváltás után egy kolléganője szólt Ildikónak, hogy a sárospataki tanítóképzőben lehetőség nyílik a továbbtanulásra. Jelentkeztek azzal a szándékkal, hogy majd magyart fognak tanítani a kassai magyar iskolában, de Ildikó sorsa is – ami Sárospatak révén már akkor összefonódott Panniéval, amikor még nem is tudtak egymásról – másképp alakult. Megismerkedett férjével, aki a Békehadtest tagjaként került Magyarországra angolt tanítani. Összeházasodtak, tanítottak több magyar városban, majd ’96-ban, első gyerekük születése előtt közös döntéssel Amerikába költöztek.

*

Amikor Panni megismerte a New Brunswick-i irodalmi klubot, azon kezdett el gondolkodni, hogy valami hasonlót kellene létrehozni az ő közelében élő tizenévesekkel is, így alapította meg 2001-ben a Lant és Toll nevű hagyományőrző csoportot. „Amikor bementem a garfieldi cserkészházba és nagy lendülettel soroltam nekik terveimet – énekelünk, szavalunk, novellákat és verseket olvasunk és elemzünk –, magam is meglepődtem, mennyire belelkesítettem a másod- és harmadgenerációs fiatalokat. Ők még hallották a szüleiktől, nagyszüleiktől, hogy mi mindenen mentek keresztül; még húsbavágóan érezték felmenőik történeteit, érdekelte őket, mert ebben nőttek fel” – idézi fel a kezdeteket.

A Panni által megkeresett tizenévesekkel eleinte főleg énekeltek és verseket elemeztek. Közben sokat beszélgettek a történelemről is, így első műsoruk a két világháborúban elesett magyar katonák emlékére készült, s azóta minden évben megemlékeznek róluk. Az első műsor sikere után folytatták karácsonyi és húsvéti műsorokkal, majd a nemzeti ünnepekkel, október 6-án históriás énekeket énekeltek a templomban, a vasárnapi miséken pedig rendszeresen énekeltek áldozás után.

Panni megemlíti, mennyire szerették az énekelt verseket is. A húsvéti műsorukban vannak Mária-siratók; a kislányok csodálták a nagyokat, ahogyan énekelték ezeket a csodás népénekeket, és ők is szerették volna előadni azokat. De Panni nem engedte meg, azzal biztatva őket, eljön majd annak is az ideje. „Amikor belenőttek és megkapták, nagyon boldogok voltak, s elődeikhez méltóan adták elő őket.”

Amikor pár évvel később Ildikó – akinek lányát Panni a sajátjával együtt tanította a magyar iskolában – más szülőkkel együtt többször megkérdezte Pannitól, miért nem csinál ilyen hagyományőrző csoportot a kicsiknek is, létrehozta a Lantocskát. Ildikó egyébként szülőként naggyon sokat segített Panninak a magyar iskola műsoraiban, így került be a Lant és Tollba is gitárjával együtt.

Ildikó ismertetett meg minket a Kalákával. Csodáltam, milyen szavakat és mondatfűzéseket használnak; az összes gyereklemezüket megtanítottuk a gyerekeknek, ezzel is jelentősen fejlesztetve szókincsüket – emlékezik Panni. A Lantocskában sokat énekeltek, báboztak, mesejátékokat dolgoztak fel. Utóbbit annyira szerették a gyerekek, hogy maguk is kitaláltak egyet Vasvirág címmel. Az elkészült nyolc-kilenc mesejátékba Panni körjátékokat és gyerekdalokat fűzött bele, a történetet pedig úgy alakította, hogy minden gyerek jusson szerephez. A mesejátékok a szülőket is megragadták: nemcsak „leadták” a gyerekeiket, hanem beültek a foglalkozásokra s együtt játszottak.

Nagyon összetartó közösség volt, a gyerekek állandóan együtt voltak, nemcsak a cserkészeten és a magyar iskolában – nosztalgiázik Panni és Ildikó. – A Lantocska foglalkozásai a templom alagsorában történtek, majd átkerültek a „kuckóba”, a templom melletti épület padlásterébe.

Miért volt számára fontos, hogy egyházi kereteken belül működjenek ezek a szervezetek? – érdeklődöm, mire Panni úgy válaszol,

hívő magyar emberként nem tud másként gondolkodni és imádkozni, csak az anyanyelvén, vagyis magyar keresztényként; ezért el sem tudta volna képzelni másképpen.

Példaként említi: egy időben az első Lantocskán belül a mise után a hitüket elmélyítő órát is tartottak. Megkért egy magyar iskolás tanítót, később egy teológiát végzett lantocskás anyukát, vezessék végig a gyerekeket a templomon, hogy megismerjék az oltárokat és a magyar szenteket. Utána együtt ebédeltek, s csak azután kezdődtek a foglalkozások, ahol az énekek, báb- és mesejátékok mellett a népszokásokról is tanultak: adventban mézeskalácsot sütöttek; karácsonykor és húsvétkor népszokásokat adtak elő a nagyok műsorának részeként. Panni azt is kérte minden csatlakozó családtól, járjanak rendszeresen templomba; sőt, egy nem hívő családdal arról is meg tudott egyezni, hogy legalább a foglalkozások napján járjanak ők is misére.

Az ünnepi fellépések alapanyaga tehát gyakorlatilag elkészült, de az előadások mégsem ugyanazok, Panni mindig változtat rajtuk valamit. Lendvai-Littner Imre, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCsSz) vezetője kérésére két éve a nemzeti ünnepekre közös műsort állít össze a magyar iskolával és a garfieldi cserkészekkel együtt. Ezt csodálta meg a helyszínen idén Varga Judit igazságügyi minisztere, Takács Szabolcs washingtoni nagykövet és Pásztor István New York-i főkonzul. Panni mosolyogva elárulja: mire ő megtudta, kik fogják megnézni, már készen állt a program s javában próbáltak, tehát nem kifejezettem a különleges vendégeknek szólt a meghatóan szép műsor, de persze nagyon örült a pozitív visszhangnak, ami szerinte annak köszönhető, hogy nagyon jó torkú gyerekek járnak a Lantocskába most is. „A vitathatatlanul szép koreográfia és énekek mellett annak a felismerésnek is szólt a vastaps, hogy az éneklés során mindenféle, óhatatlanul létező amerikai akcentus eltűnik” – jegyzem meg.

Honnan töltekezel, kik a forrásaid? – kérdezem, és Panni arca felderül. „Volt egy előénekes öregasszony Patakon a templomban, akit úgy hívtak, hogy a Vastagderekú Varkoly néni; vastag erős hangja elvarázsolt és rengeteg népi éneket tudott” – meséli. Amikor az idős amerikai magyarok meséltek és fényképeket mutattak a Mária-koronázásról, amit a századfordulós magyarok kezdtek itt el – anyák napján szépen felöltöztek és énekeltek –, arra gondolt: egy olyan értékes örökség, amit mindenképp meg kellene tartani. Ezért elkezdte felidézni a néni énekeit, a Nyisztor Ilonka csángó népdalénekestől hallottakkal, lekottázta, majd felénekelte gyakorló kazettára, és megtanította a csoportjának.

A másik forrás Budai Ilona Kossuth-díjas és Magyar Örökség díjas népdalénekes, akit a cserkészek egyszer meghívtak a nyári iskolatáborukba, ahol Panni alaposan kifaggatta, s miközben a táborozók elázott ruháit mosták együtt, kérte, hogy énekeljen. „Ilona olyan dalokat énekelt, amiket életemben nem hallottam és nem is láttam, még zenetagozatosként sem, így amíg ő énekelt, én gyorsan lejegyeztem azokat” – mondja.

A cserkészek meghívták Nyisztor Ilonkát is, így a Lant és Toll hosszú évekre elvállalta két csángó keresztgyerek, Katona Eduárd és Pusztinai Valéria taníttatását. Később Panni nővéreivel elment Erdélybe, Nyisztorékhoz: „Még élt László Erzsi néni, Ilonka anyukája, aki elénekelte nekünk az Aranymiatyánkot, csodálatos volt... Az egyik nővérem felvette, de sajnos nem sikerült a felvétel, így csak a sejtjeimben maradt meg az ének” – csuklik el Panni hangja, majd így folytatja az időutazást: „Akkor még élt Erzsi néni férje is; meséltek nekem Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetesről, aki sokszor volt náluk, az Aranymiatyánk csángó változatát is ő fedezte fel.” („A másik változat Erdélyi Zsuzsanna Népművészeti Európa-, Kossuth- és Magyar Örökség díjas néprajzkutató gyűjtése” – teszi hozzá.) Biztatták Pannit, keresse fel a Győrben élő szerzetest, amit ő meg is próbált, s bár végül nem találkoztak, mert ahányszor Panni hazament, a szerzetes máshol járt, de élete végéig leveleztek. Értékelte a népi énekeket, mesélt élményeiről Panninak, aki beszámolt neki a Lant és Tollról.

Ferencz Éva székely énekesnő nevét (aki akkoriban Erdélyi Zsuzsannát kísérte gyűjtőútjain) Budai Ilona említette először Panninak, aki utánajárt a gyűjtött archaikus szövegeknek, énekeknek, és amelyikeket nem látta leírva, azt lekottázta és megtanította a csoportjának. Amikor kiderült, hogy az egyik sárospataki iskolatársa – akit ugyancsak folyamatosan tájékoztatott a munkáiról – lánya, Tóth Zsuzsa, Rácson kívüli vadrét címmel diplomafilmet készített Erdélyi Zsuzsannáról (akiről tudni lehetett, nagyon nehezen ad interjút), Panni megmutatta a filmet a fiataloknak: „Akkor látták, mi az, amiről addig csak hallottak, és miért kell azt megmenteni. Így szedegettem össze a morzsákat... Nekem az volt a fontos, hogy ismerjék meg a népénekeket, szövegeket és énekeseket. Tudják, ki Budai Ilona, Ferencz Éva, Nyisztor Ilona és Erdélyi Zsuzsanna. Idővel a bőrükké vált, magáénak érezte mindenki ezeket az értékeket.

Sikerült beléjük csepegtetni az igényt kincseink iránt, és azt, hogy akárhol is élnek a világon, amíg a lelkük egy része magyar, ez legyen számukra fontos és őrizendő.”

Míg induláskor húsz körül voltak a Lant és Tollban, s nagyjából annyian a Lantocskában is, a „második fészekaljában” – amit két Lant és Toll-tag, Marshall Olga és Kelemen Bíbor vezet – jóval több gyerek van, mint felnőtt a mai Lant és Tollban. Panni elárulja: egy ideje tudja, szóhoz kell engedni a fiatalokat is. Amikor e két lányon látta, mennyire érdekli őket, eldöntötte: nekik fogja átadni. Még tavaly is ő rendezett mindent és írt egy nagy sikerrel előadott mesejátékot A rest lány címmel, de idén ősztől végleg elengedte őket. „Óriási tárházunk van, ebből is meg lehetne élni, de tudom, hogy saját tehetségükkel és saját ötleteikkel nagy sikereket fognak elérni. Bíbor nagyon ismeri a népszokásokat, Olga nagyon szeret foglalkozni a gyerekekkel, mindketten szépen énekelnek. A Lantocskában az ő vezetésükkel látom a folytatást. Jó szívvel engedtem el őket, bár még érzem, hogy ott van a lelkem.”

Szerző: Antal-Ferencz Ildikó

Fotó: Kertész Anna (Panni)

Magyar Kurír