A lelkigondozók végvári katonák – Interjú a Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata vezetőjével

Joel atya vezetői feladatáról, a klinikai lelkigondozók meghatározó szerepéről, a bevezetett és tervezett változtatásokról beszélt Fekete Ágnesnek, a Váci Egyházmegye sajtómunkatársának, de a szolgálathoz fűződő személyes érintettségéről is örömmel mesélt.

– Augusztus óta az egyházmegye kórházlelkészi szolgálatának vezetője. Foglalkozott korábban betegekkel?

– Tizenhárom éves lehettem, mikor Teréz anya életéről láttam egy filmet, és az ő példája megindított; közel hozta hozzám a beteg embereket. Egészségügyi szakiskolába jelentkeztem, a baleseti sebészettől kezdve a bőrgyógyászaton át különböző osztályokon voltam gyakorlaton, tanultam ápolást is, de a képzés elvégzése után nem dolgoztam ezen a területen. Később a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanultam lelkigondozást, jelenleg pedig folyamatban vannak a családrendszer-terápiás tanulmányaim, és gondolom, hogy ezen tényezők miatt is kért fel Marton Zsolt püspök atya a kórházlelkészi szolgálat vezetésére.

– Milyen feladatokat lát el a szolgálat vezetőjeként?

– Egyházmegyénkben tizenegy kórházban és három szociális intézményben van jelen a szolgálatunk, ezekben az intézményekben dolgoznak lelkigondozóink, akik az egyházmegye alkalmazottai. Feladatuk, hogy a betegekkel lelkigondozói, mentálhigiénés beszélgetéseket folytassanak; én elsősorban értük vagyok felelős. De felelősnek érzem magam azért is, hogy meghívjam az atyákat, hogy segítsenek a kórházi betegellátásban, hiszen ez közös feladatunk; feladni a betegek kenetét, szentmisét tartani, gyóntatni, áldoztatni. Ezenfelül én tartom a kapcsolatot a kórházigazgatókkal, a kórházi vezetéssel vagy a szociális otthonok vezetőivel, tehát az egész szolgálatot koordinálnom kell.

– Mit jelent pontosan a lelkigondozás, milyen szemléletben közelítik meg a betegeket?

– A lelkigondozás komplex pszichés és spirituális támogatás, betegkísérés, melynek módszere a gyógyító jelenlét, az empatikus meghallgatás; olyan segítő kapcsolat, ami Isten jelenlétében történik. Az a vágyunk, hogy ez a szolgálat valóban megjelenítse azt, amire Ferenc pápa mindig is hívja az Egyházat, azaz hogy az Örömhírt továbbadjuk, megéljük a beteg emberekkel együtt. Keresztény szakemberként a lelkigondozói beszélgetésben abban a tudatban kell jelen lenni, hogy engem Isten küld a beteg ágya mellé. Holisztikus szemléletben akarunk lelkigondozást végezni; egységben akarjuk látni a testet, lelket és pszichét.

Szoktuk mondani a lelkigondozóknak, hogy mielőtt elkezdenek beszélgetni a beteggel, kérdezzék meg, hogy szomjas-e, ha igen, adjanak neki egy pohár vizet, hiszen fontos az is, hogy fizikálisan a lehető legkényelmesebben érezze magát. A kórházban nem tudjuk megteremteni azt a környezetet, amit klasszikusan egy lelkigondozói házban vagy szobában lehetne, hiszen a beteg kiszolgáltatva fekszik az ágyon, és ebbe a kiszolgáltatottságba érkezik meg a lelkigondozó. Ez nagy különbség egy pszichológiai rendelő működéséhez képest.

– A lelkigondozókon kívül kik vesznek még részt a szolgálatban?

– A szolgálattevőknek három csoportja van: a kórházlelkészek, a lelkigondozók és az önkéntesek. Összesen közel tízezer betegágy van az egyházmegye által ellátott intézményekben, ehhez képest pedig 13 lelkigondozónk van. A lelkigondozók hősök; egy-egy intézménybe, mint végvári katonák, viszik a hitet, a vigasztalást. Nagyon elismerően tudok róluk beszélni, és azt gondolom, hogy az egész szolgálatot ők viszik a hátukon. Sokat tesznek azért, hogy ez a szolgálat 19 éve működhet; ott vannak a betegek mellett, kísérik őket, a gyásztól kezdve mindenféle krízisállapotból igyekeznek felemelni, megsegíteni a szenvedőket.

– Kik vehetik igénybe a lelkigondozói beszélgetést?

– Küldetésünk elsősorban a beteg ember felé szól, aki a kórházban van, de a lelkigondozói beszélgetés lehetőségét felajánljuk a hozzátartozóknak, az orvosoknak és a nővéreknek is. Vannak olyan kórházaink, ahol, bár a beteg már kijött a kórházból, visszajár lelki beszélgetésre. A kísérés hossza változó, hiszen van olyan osztály, ahol néhány napig vagy hétig tartózkodik egy beteg, máshol viszont jóval hosszabb ideig.

– Személyesen milyen gyakran találkozik a betegekkel, mennyire van velük kapcsolatban?

– A kápláni szolgálat mellett, amennyi időt csak tudok, a kórházakban töltök. (…) Látnunk kell, hogy a szakembereink nagy többsége nő, és vannak olyan férfi betegek – főként a súlyos állapotban lévő, halálközeli betegek –, akik egy ponton megállnak a beszélgetésben, nem tudnak jobban megnyílni, mert egy másik férfire van szükségük, aki meghallgatja őket. Ilyenkor lelkigondozóként besegítek. Ez azonban egy-egy eset, napi szinten nem találkozom a betegekkel.

– Hogyan kerül egy intézmény a kórházlelkészi szolgálat hálózatába?

– Van, hogy egy kórház vezetősége jelzi, hogy igényük lenne a szolgálatunkra, de mi is keressük a kapcsolatot. Hiszem, hogy az egyházmegyei szolgálat által értéket teremtünk az intézmények életében. Számomra nagyon fontos, hogy a lelkigondozók mindig visszataláljanak a szolgálat alapjához, azaz hogy mi a betegek mellé vagyunk küldve. De a munkánk nem csak beszélgetésből, meghallgatásból áll; rendszeresen szervezünk egyházi ünnepekhez kötődő programokat, például nagyböjtben, halottak napján, adventben, karácsony idején, de közös szentmisén, szentségimádáson is részt tudnak venni a betegek. Azt szeretném kihangsúlyozni, hogy kórházlelkészként, lelkigondozóként nem direkt hittérítők vagyunk; csak akkor kezdünk el Istenről beszélni a betegnek, amikor ő készen áll erre. Ferenc pápa is arra hívta fel a figyelmünket, hogy nem az a feladatunk, hogy hithirdetők legyünk, hanem olyan tanítványok, akik elviszik a szeretetet az emberek közé. Természetesen létezik a direkt lelkipásztorkodás is, mikor egy hívő beteghez atyát hívunk, hogy szolgáltassa ki számára a szentségeket, de a nem hívőkhöz máshogy kell viszonyulnunk.

– Meg tudna osztani egy személyes tapasztalatot a kórházlelkészi munkája során, ami megérintette?

– A szenvedő ember látványa mindannyiunkat megérint, hiszen szeretnénk mindenkit egészségesen látni. De különösen nehéz az, mikor életkorban hozzám közeli vagy nálam fiatalabb betegekkel találkozom. Nagyon megérintenek a beteg gyermekek, az ő helyzetük. A szolgálattevőkkel minden ápoltért sokat imádkozunk, kiváltképp azokért a szülőkért, akik beteg gyermekük miatt szenvednek.

– Milyen tervei voltak szolgálata kezdetén? Van olyan, ami már megvalósult?

– Mindig próbáljuk felfedezni azt, amit a Szentlélek épp kér tőlünk, így haladunk előre a szolgálatban. Létfontosságú volt, hogy teremtsünk olyan alkalmakat, amikor a lelkigondozók tudnak találkozni, hiszen egyébként egymástól távol dolgoznak és élnek, bár ugyanabban a szolgálatban dolgoznak. Szerettem volna, hogy legyen lehetőségük havonta találkozni, hogy megoszthassák mindazt, amit megélnek, hogy tudjunk együtt imádkozni, Isten vezetését kérni folyamatosan. A legfontosabb célkitűzésünk, hogy munkánk evangéliumhű legyen, hogy tudjuk folytatni azt, amit Jézus mutatott nekünk; legyen irgalmas szívünk. A Szentírásban többször előfordul az a kifejezés, mikor Jézus meglátott valakit, hogy megesett rajta a szíve. Nekünk is ilyen megesett szívűnek kell lennünk, evangéliumi értelemben.

A lelkigondozókkal való közös találkozásainkat nem véletlen kezdjük szentmisével és szentségimádással; hisszük, amit II. János Pál mondott nekünk, hogy ez a csúcsa és forrása a keresztény ember életének. A lelkigondozónak pedig még inkább, hiszen nincs egyszerű helyzetben, kórteremről kórteremre jár, meghallgatja az emberek különféle panaszait, nehézségeit, próbál segíteni abban, hogy a betegek meglássák a szenvedés értelmét. Nagyon eleven kapcsolatának kell lennie Istennel, enélkül nehéz és megterhelő ez a munka, hiszen valljuk be, a kórházakban kevés az örömteli ember. A krízishelyzetekben általában az a gondunk, hogy nincs eszköztárunk arra, hogyan küzdjünk meg a nehézséggel. És a kórházi klinikai lelkigondozás abban akar segíteni a betegeknek, hogy felfedezzék, hogyan kell kidolgozniuk a megküzdési stratégiájukat, hogyan kell keresni a válaszokat a szenvedésre, hogyan lehet a szenvedés által növekedni, hogyan lehet Isten vigasztalását keresni. Sokszor csak azt látjuk, hogy szenvednek az emberek, de azt a kérdést nem feltétlen tesszük fel, hogy mire akarja ez a fájdalom őket tanítani.

– A jövőben milyen változtatásokat terveznek még?

– A lelkigondozók számára szupervízió fog elindulni kéthavi rendszerességgel, melynek lényege, hogy a munkájuk során tapasztalt nehézségeket megoszthatják és feldolgozhatják. Terveink között szerepel, hogy különböző szakterületeket vonjunk be a továbbképzésükbe, például papokat, pszichológusokat, terapeutákat. Tervezzük a júniusi szakmai napunkat, hiszen fontos tényező a képzés is. Öröm lenne, ha együtt tudnánk működni a jövőben fiatalokkal, diakónusokkal, akolitusokkal. Szeretnénk, ha közös gondolkodás alakulna ki, ha minél inkább egymás szolgálatába tudnánk állítani az erősségeinket, tehát mondjuk az ifjúságot bevonni az önkéntes munkába, az akolitusokat, diakónusokat megkérni, hogy áldoztassák meg a betegeket.

Egy másik célkitűzésünk, hogy szeretnénk újradefiniálni az önkéntességet, mert fontosnak tartjuk, hogy olyan önkéntes beteglátogatóink legyenek, akik azt teszik, amit szeretnénk, hogy tegyenek; akik nem azt mondják a betegnek, hogy „nem baj, hogy szenvedsz, Jézus is szenvedett a kereszten”. Mert vannak, akik ezt mondják, de ez nem helyes hozzáállás, hiszen így a szenvedőnek nincs elismerve a fájdalma. A mi szolgálatunk Evangélium központú, az Evangélium pedig emberközpontú. Szeretnénk, hogy az önkéntes szolgálat, amennyire lehet, professzionális legyen, valamint hogy az egész szolgálatban ugyanaz legyen az irány: a beteg ember minél nagyobb megsegítése. Jelenleg egy képzést dolgozunk ki az önkéntesek számára, ami reményeink szerint hamarosan elindul.

– Az éves tervezés során mottót is kellett választaniuk, amely kifejezi a szolgálat lényegét.

– „Amit teszünk, csak egy csepp a tengerben, a nélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger” – Teréz anya ezen gondolatát választottuk az idei évben vezérfonálnak. Nem nagy dolgokat akarunk tenni, hanem támogatással jelen lenni a kórházak számára, és ez a gondolat tökéletesen megjeleníti azt, amit most élünk. Átéljük, hogy kicsik vagyunk egy hatalmas intézményhez képest, a kórházakban lelkigondozóink egyedül vannak, de hisszük és tudjuk, hogy minden beszélgetés, meghallgatás, kedves szó sokat jelent a szenvedőknek.

– Számos témát érintettünk, egy fontos kérdést azonban még nem. Hogy érzi magát ebben a szolgálatban?

– Nagyon benne van a szívem a szolgálatban, öröm az is, hogy kapcsolódik a korábbi tanulmányaimhoz. Ami nehéz, hogy sokszor időhiánnyal küzdök; jó lenne, ha minden beteghez eljuthatnék. De nagyon jól érzem magam ebben a szerepben; áldás, hogy az Egyház egyik legfontosabb feladatában vehetek részt. Amikor a betegekkel találkozom, szembesülök az élet végességével. Az a mély vágyam, hogy ez a szolgálat reménységet tudjon adni az embereknek.

Szerző: Fekete Ágnes

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír