A lelkiség, a szerzetesi identitás megerősítésének igényével – Szakmai nap a jubiláló Sapientián

A piaristák, a bencések és a ferencesek fenntartásában működő intézmény konferenciájának előadói Hortobágyi Cirill OSB, Várszegi Asztrik OSB, Orosz Lóránt OFM, Máté-Tóth András, Gloviczki Zoltán, Deák Viktória Hedvig OP, Török Csaba és Csiszár Klára voltak.

Hogyan jött létre 1999-ben a Sapientia; mi egy szerzetesi főiskola feladata az egyházi felsőoktatási intézmények között; mit jelent a 21. században rendi közösségben élni; mennyire érvényesül a tudomány szabadsága, illetve a párbeszéd az Egyházban? Ezekről a kérdésekről esett szó azon a konferencián, amelyet a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola alapításának 25. évfordulóján szerveztek az intézmény budapesti épületében november 16-án, szombaton.

„A Sapientia nevét a bölcsesség erényéről kapta, és elsősorban nem kőépület, hanem élő kövekből jött létre, illetve működik a mai napig” – utalt köszöntőjében a konferencia címére Fehérváry Örs Jákó OSB, az intézmény rektora. Rendtársa, Hortobágyi Cirill OSB pannonhalmi főapát, a fenntartó rendi konferencia elnöke a szerzetesi szolgálat sokszínűségét taglalta a lelkipásztori szolgálattól a tudományok műveléséig, és a nagy elődökre utalva megállapította: annak idején

az alapítók „óriások vállán” állva hozták létre a főiskolát.

Elődje, Várszegi Asztrik pedig felidézte a rendszerváltás idejét, majd a szerzetesi együttműködés kezdeteit. Ez volt az a kor, amikor a piaristák épp végleg búcsút készültek mondani korábbi, 1953-ban elvett ingatlanjuknak. Annak a Duna-parti épületnek, amely a szocializmus évtizedei alatt, majd egy darabig utána is az ELTE Bölcsészettudományi Karának adott helyet, és egyetemisták nemzedékei koptatták a lépcsőit. Kormányzati körökből azonban a piaristák Várszegi Asztriktól jelzést kaptak, hogy lehetőség támadt visszaigényelni a komplexumot, így döntésüket megmásítva elindították a kérelmezés folyamatát.

A piaristák, a bencések és a ferencesek megállapodásának következtében itt kapott helyet a Sapientia. Több előadó is hangsúlyozta annak előnyeit, hogy az intézményben együtt tanulhatnak férfi és női szerzetesrendek növendékei, kiegészülve világi hallgatókkal, sőt Csiszár Klára, a Katholische Privatuniversität Linz rektorhelyettese kiemelte: ez a világ sok pontján egyáltalán nem magától értetődő. Miként az sem volt mindenki számára evidencia, hogy a szerzeteseknek önálló főiskolát kell működtetniük, hiszen az óhatatlanul ütközhet más egyházi szempontokkal. Amint Orosz Lóránt OFM, a Sapientia tanszékvezetője kiemelte, az összefogást részben indokolta a szerzetesi hivatások csökkenő száma, ezért praktikus volt a képzés terén együttműködni.

Így állhatott elő az a helyzet, hogy itt egy kerületen belül három – szerzetesi, egyházmegyei, illetve püspöki konferencia fenntartásban működő – katolikus felsőoktatási intézmény is található. A konferencián több szó esett e fejlemény kihívásairól, illetve az együttműködés, például Török Csaba, az Esztergomi Hittudományi Főiskola egyetemi tanárának felvetésére egy közös könyvtár kialakításának lehetőségeiről. Az előadók ugyanakkor megállapították:

a Sapientia falai között szerencsés módon kicsiben és példamutató módon valósul meg az építő párbeszéd, ha úgy tetszik, a szinodalitás, mely témáról épp nemrég tartottak püspöki szinódust a Vatikánban.

A szinódus magyar teológus résztvevőjeként Csiszár Klára mellett más előadók is azt taglalták, hogy ez miként érvényesül a katolikus világ tágabb köreiben. A kritikus megállapításokat sem nélkülöző felszólalások kitértek arra, hogy milyen szerepet kapnak a laikusok, a nők az Egyházban, mennyire nyílik tér a hivatalostól akár csak hangsúlyaiban eltérő értékeknek, teológiai és más irányzatoknak. A Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékét képviselő Máté-Tóth András előadásában szó esett arról, hogy a gazdasági, egyházi vagy akár politikai kényszerek, elvárások közepette mennyire nyílik tér a tudomány szabadságának, vagy milyen szakmai színvonalcsökkenéssel jár, ha az egyházi felsőoktatási intézmények engedményeket kapnak például egy-egy akkreditációs folyamat során.

De létezik-e olyan, hogy katolikus pedagógusképzés, egyáltalán, mit jelent az, hogy valaki katolikus pedagógus? – váltott részben témát Gloviczki Zoltán. A váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora azt részletezte, hogy a felvilágosodás után Európában miként vert gyökeret a nézet, hogy a világ minden részletében megismerhető, az iskola feladata pedig az így megszerzett – és akár enciklopédiában rendszerezett – tudás egyszerűsített átadása a diákoknak, s ez a „zsákutcás” felfogás mennyire teret nyert a katolikus iskolákban is. Pedig

feladatuk a teljes, boldog és boldogulni képes, gondolkodó, kreatív ember nevelése, mely célt aztán több felekezeti intézmény ismét a zászlajára tűzi.

Deák Viktória Hedvig OP, a Sapientia egyetemi tanára a szerzetesi élet elmúlt 25 évének tendenciáit elemezve azt járta körül, hogy mit jelen szerzetesnek lenni a 21. század átalakuló világában. Abban a korban, amikor a női rendek száma az ötven évvel ezelőttinek sokszorosa lett, az összlétszám viszont a felére esett vissza, így „életformánk emlékét sokak számára már csak a horrorfilmek őrzik”. Amikor számos, mindössze néhány taggal rendelkező rend működik – és tart fenn több felszólaló szerint is túlméretezett intézményrendszert –, miközben az előadó úgy tapasztalja, hogy egy közösség negyven fő alatt nemigen életképes. És amikor a hívők számának terén a katolicizmus súlypontja a déli féltekére helyeződött át, a gondolatok többsége viszont még mindig a nyugati világból érkezik.

A szerzetesekre a világ korábban az Egyház élcsapataként tekintett, mint akik a tökéletesség életállapotába kerültek – hangsúlyozta Deák Viktória Hedvig. De mit jelent ma az az életforma, amely sem klerikusnak, sem világinak nem mondható? Az előadó szerint ma is szükség van a szerzetesi élet értékeinek, sőt romantikájának olyan felmutatására, mint amit korábban a trappista Thomas Merton Hétlépcsős hegy című könyve jelentett egymást követő nemzedékeknek. Ugyanakkor nincs olyan, hogy „generálszósz” szerzetes – hangsúlyozta Orosz Lóránt OFM –; mert bár ennek a hivatásnak léteznek közös pontjai, mindegyik rendnek más a lelkisége.

A szerzetesi közösségeket terhelő kihívások között többen megemlítették a lelki életet fenyegető aktivizmus és a funkcionális gondolkodásmód kísértését, a szemlélődő élet visszaszorulását.

Azt a tényt, hogy az állam jóvoltából kapott hatalmas intézményrendszer mennyire el tudja vonni a figyelmet a lényegtől, a lelkek szolgálától, aminek következtében megfordultak a szerepek, „a szekér mögé kerültek a lovak, és a túlméretezett intézményrendszer, a hatalmas, látványos projektek könnyen összeroppantják a közösségeket”.

Voltak-e egyáltalán gyümölcsei az utóbbi évtizedek szinte folyamatos egyházi megújulásának, reformtörekvéseinek? A nagy lángolások közepette van-e valódi tüzünk?

Zárt terekben remekül tudunk beszélgetni a világba történő kilépésről, de a valóságban elhagytuk-e a komfortzónánkat? Az Egyház tagjaiként valóban arról szólunk, amiről kellene? Miközben egykor a világ számára forrás voltunk, mára nem váltunk elhaló visszhanggá? Ezek már Török Csaba felvetései, amelyek a valóság megismerésére és a hozzá való igazodásra szólítottak fel. Merthogy – fogalmazott az előadó –

„az Egyház nem projekt, a teológia nem társadalom-mérnökösködés”, hanem hitben élő közösség.

Párbeszéd az Egyházban – az utolsó 25 év tapasztalatai, perspektívák címmel Csiszár Klára teológus részben szinódusi tapasztalatai alapján tekintette át a közelmúltat és adott több tekintetben borús diagnózist az érdemi dialógus megvalósulásának esélyeiről. Mint kifejtette, a rendszerváltozás után három fő elképzelés fogalmazódott meg az Egyházról: nosztalgikus visszatérés a szocializmus előtti világba; a struktúrákat a nyugati mintához igazítani; a harmadik, lassabb és nehezebb út egy sajátos közép-kelet-európai válasz megtalálásának igénye volt. Ebben a folyamatban számos visszahúzó erő érvényesül, sokan még mindig nem tudják elfogadni a kritikus hangokat, de még azt sem, hogy egy világi női teológusnak lehetnek érvényes gondolatai, netán szava egyházi kérdésekben.

Miközben az előadók tabukat nem ismerve, a Sapientiára jellemző nyitott szellemben – és számos esetben derültséget okozva – taglalták az Egyházban tapasztalt jelenségeket, köztük a visszásságokat, a felszólalásokban hangsúlyosan fogalmazódott meg a lelkiség, a szerzetesi identitás megerősítésének igénye. Ahogy felszólalásának végén, zárszónak is beillő módon

Deák Viktória Hedvig OP feltette a kérdést: „Abban a nagy paradigmaváltásban, amelyben élünk, leszünk-e a remény emberei?”

Ünneplést folytatjuk további eseményeinkkel, melyről a főiskola honlapján lehet értesülni – klikk IDE az elérésért.

Következő Sapientia Nap 2025.március 8-án lesz: Mire jó a teológia? címmel.

Forrás: Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

Fotó: Berky Bence/Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

Magyar Kurír