A Magyar Sion-gondolatról – Rudnay Sándor hercegprímás életműve

A magyar egyház központja Rudnay Sándornak (1760–1831) köszönhetően került vissza Esztergomba Nagyszombatból, ahová a török hódoltság miatt áttelepült. Rudnay nagyszabású elképzeléseinek megfelelően 1824-re felépültek a főszékesegyház falai és a kanonoki paloták egyes épületszárnyai az érseki szeminárium pompás homlokzatával, illetve megvalósult az egykori várárok fölé emelt viadukt a bazilikához vezető ünnepi úttal.

A Prokopp Mária által szerkesztett, az Ecclesia Kiadónál megjelent könyv ugyanazt a címet viseli, mint a 2024-es konferencia, borítóján pedig annak a díszkapunak a fotója látható, amit szintén Rudnay Sándor emeltetett 1824-ben, a bazilika építésének idején.  

A kiadványhoz írt előszavában Kásler Miklós, a Magyarságkutató Intézet közelmúltban elhunyt főigazgatója kiemelte: Rudnay Sándor rendkívül határozott ember volt: alighogy Esztergomba került, bejelentette, hogy helyre kell állítani azt, amit „a világtörténelem legelső apostolkirálya”, Szent István akart, s újra kell építeni az esztergomi bazilikát, mert ez a Magyar Egyház központja. Amit Rudnay prímásként tett, az a legősibb magyar tradíció, a Szent Korona-eszme folytatása. „Ez szabta meg a magyarság helyét (…) Európában, és ez az egyetlenegy lehetősége a jövőnek.” 

Prokopp Mária A Magyar Sion-gondolat születése és jelentősége a 200 évvel ezelőtti Európában címmel a kötetben felidézi Rudnay Sándor életútjának és munkásságának főbb eseményeit. Erdély püspöki székébe 1815-ben, a Szent Szövetség megalakulásának évében került. I. Ferenc császár 1812 után már nem hívta össze az országgyűlést, abszolutisztikus eszközökkel kormányzott. Ilyen körülmények között kapott kinevezést Rudnay Sándor 1819. július 12-én az esztergomi érseki székbe, amely a király után a legfőbb közjogi méltóságot jelentette a Magyar Királyságban.  Kinevezésére azonnal levélben válaszolt, kifejezve szándékát, hogy vissza kívánja helyezni a Magyar Egyház központját a Szent István király által alapított székhelyére, Esztergomba, ahonnan 1543-ban a török elől költözött el az érsekség, Nagyszombatba. A prímási szék Rudnay előtt tíz évig betöltetlen volt. A kisnemesi családból származó főpapnak az első pillanattól határozott elképzelései voltak. Bízott Jézus mondásában: ami embernek lehetetlen, Istennél lehetséges. A lelki megújulás érdekében nemzeti egyházi zsinatot hirdetett. Ezzel párhuzamosan megfogalmazta a prímási székhely újjáépítésének lelkipásztori programját, a Magyar Sion-gondolatot. Nemcsak helyreállítani és újjáépíteni kívánta a muszlim uralom alatt lőporraktárnak használt és felrobbant székesegyházat, hanem egy egyházi kormányzóságot, a Magyar Siont, lényegében a magyar Vatikánt kívánta létrehozni a Szent István király életével megszentelt hegyen. A nyolcszáz éves magyar állam főtemplomát – a lateráni bazilikához hasonlóan – Caput, Mater et Magistra Ecclesiarum Hungariae-nek (A magyarországi egyházak feje, anyja és tanítója) kívánta nevezni. Ezt a feliratot látjuk ma is a bazilika keleti homlokzatán, aranyozott bronz betűkkel. A főtemplom nyugati homlokzatán, a Dunára néző oldalon pedig Szent Pál üzenetét olvassuk: Quae sursum sunt quaerite, azaz: „A felül valókat keressétek!”

Konferenciabeszédében a professzor asszony kitért arra is, hogy Rudnay prímás jól ismerte Bakócz Tamás korábbi bíboros érsek mély Mária-tiszteletét és a dalmát tengerparti Loreto Mária-házának magyar történelmi eredetét: V. István királyunk Mária lánya II. Anjou Károly nápolyi király felesége volt. A házasságukból született egyik fiuk, Fülöp tarantói herceg 1291. évi házasságkötésekor nászajándékba kapta a Szent Szűz názáreti házának téglából rakott falait apósától, Angelosz epiruszi despotától, mivel közeledett a muzulmán invázió. Hajón szállították a téglákat az isztriai Terzatóba, majd onnan az Ancona közelében lévő Babér-ligetbe. Az itt kialakult Mária-kegyhely így kapta a Loreto nevet, amely olaszul babért jelent. Rudnay Sándor ugyancsak nagy Mária-tisztelő volt – szívét végrendeletileg az ismert Mária-kegyhely, Máriaradna őrzi –, így fontosnak tartotta, hogy megmentse a magyar Loreto-kápolnát. Packh János építész ezért aprólékos gondossággal ezerhatszáz darabra bontatta szét a kápolnát, majd eredeti formában beépíttette azt az új katedrálisba, úgy, hogy annak a déli mellékkápolnáját képezze. Prokopp Mária kiemelte: Rudnay Sándor prímás – átélve és átérezve kora világegyházának II. József német-római császár és Napóleon uralma alatti nagy szenvedéseit – „a Magyar Sion, a magyar Vatikán létrehozásával felmutatta a kor Európájának a Magyar Katolikus Egyház életerejét, szilárd hűségét Szent Péter székéhez és Krisztus tanításához”. Sajnos a főpap nem érhette meg a Magyar Sion építészeti együttes befejezését, 1831-ben visszaadta lelkét a Teremtőnek. 1856-ban azonban felszentelték Magyarország főtemplomát, és 1869-ben befejeződött az építése. „S ma is áll a Sziklára, a Szent Hegyre épült Magyar Sion! Istennek hála!”

Zakar Péter történész, a Szegedi Tudományegyetem rektorhelyettese A reformkor kezdetei című tanulmányában megállapítja: természetesen Rudnay Sándor életét is jelentősen befolyásolták azok a politikai események, amelyek az egész korabeli világot megrengették: a felvilágosult abszolutizmus, a napóleoni háborúk, majd az abszolutizmus kora. Egy olyan korban volt esztergomi érsek, amikor a bécsi politika egyértelműen és határozottan a jozefinizmus képviseletét várta el tőle. A prímás azonban a mérsékelt jozefinizmus híve volt, és igyekezett kompromisszumokat keresni Bécs és a Szentszék között. Ennek legjobb példája az 1822-re összehívott nemzeti zsinat. Egykori kancelláriai tanácsosként tudta, hogy a zsinat megtartása csak akkor lehetséges, ha elfogadja a jozefinista egyházpolitika eljárási módszereit, különösen a kevésbé jelentős kérdésekben, miközben az igazán fontos ügyekben Róma szempontjainak megfelelően jár el. Ezért kért engedélyt a királytól a zsinat megtartására, ezért érintkezett a pápával az állami szervek közreműködésével, s ezért engedte meg, hogy a király is javasolhasson zsinati témákat. Ugyanakkor biztosítani akarta a zsinat szabadságát és azt, hogy külső befolyástól mentesen hozzanak határozatokat a pápa jóváhagyásával. Ezzel a fellépésével elvesztette Martin Lorenz államtanácsos támogatását, aki rávette az uralkodót, hogy ne mondjon véleményt a zsinatról a központi kormányszékek állásfoglalásának meghallgatása nélkül. Bár az uralkodó a későbbiekben döntött a zsinat ügyében, mivel Rudnay mindvégig ragaszkodott a pápai jóváhagyáshoz, ezzel megpecsételte kezdeményezésének sorsát: a zsinat határozatainak kihirdetése végül meghiúsult. Zakar Péter szerint nem túl merész gondolat, ha a hercegprímásra is érvényesnek tartjuk a mondást: „Rólad a kövek beszélnek.”

Török Csaba teológus, az esztergomi Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház plébánosa A magyar Sion-gondolat gyökerei és jelentősége címmel az elképzelés bibliai és irodalmi hátterét mutatja be. Emlékeztet rá: a név elsődlegesen Jeruzsálem egyik hegyét, Dávid városának helyét jelölte, majd apránként az egész várost (beleértve idővel a Móriját, a Temlom-hegyet), átvitt értelemben pedig a választott népet. A „Sion leánya” kifejezés ilyen módon már nem csupán a falakkal övezett várost, hanem a benne lakókat és egész Izraelt is leírhatta. A keresztény szimbolikában idővel Mária jelölőjévé vált, kifejezésre juttatva, hogy az ószövetségi üdvrend az Istenanyában, „egészen pontosan: a második isteni személy, a Fiú megtestesülésében, a világba lépésében érte el teljességét, s vált egyszersmind az Újszövetség kezdetévé. Maga a keresztény közösség is azonosította magát Sionnal, különös tekintettel az üldöztetésekre, szenvedésekre, amelyekben a zsidóság sorsával megélt párhuzamot fedezett fel”. Török Csaba professzor megvilágította: a „magyar Sion” kifejezés elemzésekor azt látjuk, hogy a krisztusi hitre tért nemzet hogyan szőtte bele önazonosságát, történelemszemléletét a bibliai üdvrend keretébe, s miként igyekezett megpróbáltatásait összekapcsolni a hit példaképeinek életével. Ennek gyökerei fellelhetők már a középkorban is, ám teljességgel a 16. századot követő időszakban bontakozik ki. Két fő keresztje van ekkor a keresztény magyarságnak: a felekezetiség (s az ebből fakadó belharcok, szenvedések), valamint a török hódoltság csapása. A létében veszélyeztetett nemzet egyfelől kutatta a bukások okát, másfelől igyekezett reményét az isteni gondviselésbe helyezni. Ebben a kontextusban a Sion-kép az egész egyházi valóság megjelölése lett, s az üldözöttség, a csapások központi motívummá váltak. A biblikus hasonlat első szimbolikus-szisztematikus kifejtését a protestáns irodalomban lelhetjük fel – írja a teológus. A két leginkább klasszikus szöveg e tekintetben a Sion Siralma és a Magyar Sion Siralma. Ez utóbbi első versszaka felvezeti a százstrófás, monumentális költemény martirológiumszerű felsorolását:

„Árván maradt Magyar Sion leánya,
Számkivetett fiaknak édes annya,
Hogy óltalmát késni láttya,
Buzgó szavát Istenhez így bocsáttya.”

A tanulmányíró történelmi áttekintésében kifejti: a török hódoltság korát sokan hasonlították a babiloni fogsághoz. Különösen igaz volt ez Esztergom kapcsán. A város mint jelkép nem halványult, mégis nyomorúságos sorsra jutott. Mindenki tudta a nevét, de csak kevesen ismerték tényszerű állapotait és adottságait. Barkóczy Ferenc újonnan kinevezett prímás 1761. október 16-án kelt programadó levelében bejelentette az Esztergomba való visszaköltözés „definitív” szándékát.  Ez sok vitát, kérdést felvetett. Gróf Batthyány József, aki 1776-ban lett esztergomi érsek, Bakóczyval ellentétben nem emelte be egyházpolitikai programjába Esztergomnak, a „Magyar Sion”-nak mint régi-új egyházi központnak a fejlesztését, s ezzel az érseki és főkáptalani székhelynek az áthelyezését. Egy újabb „vasakaratú” és igen eltökélt, a nehézségektől sem megriadó érsekre volt szükség ahhoz, hogy „útnak induljon a nagy álom megvalósítása”. Ilyen személyiség volt Rudnay Sándor, aki érseki beiktatását követően, az 1820. május 18-án a kanonokok részvételével megtartott konzisztoriális ülésen is egyértelművé tette elkötelezettségét. A „Magyar Sion” felépítése, egyházi központként való helyreállítása, felvirágoztatása ettől kezdve többé nem volt már megkérdőjelezhető vagy elodázható feladat. A történeti fejlemények ily módon megteremtették annak lehetőségét, hogy a „Magyar Sion”-gondolat a maga teljességében bontakozzon ki.

Török Csaba felidézte, hogy évtizedekkel ezelőtt Erdő Péter, az esztergomi Ősrégi Papnevelő Intézet fiatal tanára így foglalta össze a bazilika kivételes szerepét: „Az esztergomi székesegyház hierarchikus helyzeténél fogva kezdet óta első volt az ország összes templomai között. Ezt az elsőséget Kanizsai János prímás 1397-es kánoni vizitációs jegyzőkönyve magára Szent Istvánra vezeti vissza, aki ezt az épületet (és nem csupán az egyházmegyét vagy az érsekséget) Magyarország többi templomának fejévé, anyjává, tanítójává és érseki templomává tette.” Az esztergomi bazilika plébánosának összegzése szerint: „A Magyar Sion-gondolat elválaszthatatlan az esztergomi főszékesegyháztól, valamint a magyar katolicizmus történeti önértelmezésétől.”

Cs. Varga István irodalomtörténész A szakralitás átragyogása a Himnuszban című előadásában kiemeli: Kölcsey Ferenc Himnuszán és Parainesisén átragyog a szakralitás, a magyar ember méltósága, szellemi-lelki aurája. „Mindkét mű hiteles, egyetemes tanúságtétel. Magassági pont, ahonnan nézve minden összeáll. Nemzeti imádságunk hatása elementáris katarzis: lelki megtisztulás, megszabadulás. Könnyek közt tisztul a lélek!”

A kötet Erdő Péter bíboros, prímásnak, Rudnay Sándor hercegprímás utódjának készült, pappá szentelése 50. évfordulójára, a 2025-ös szentévben. S egyúttal Prokopp Mária édesapja, Prokopp Gyula jogász, prímási levéltáros emlékére is, aki 1957–1983 között rendezte és közzétette az esztergomi főszékesegyház építéstörténetét. A kötet szerkesztője tisztelettel emlékezik a kétszáz évvel ezelőtt született dédapjára, Prokopp János építészre is, aki 1862-től Esztergom város, a megye és a Primatia mérnöke volt, 1894-ben bekövetkezett haláláig.

A Magyar Sion-gondolat építészeti megvalósítása a reformkor kezdetén, szerk. Prokopp Mária, Ecclesia Kiadó, 2025.

Fotó: Merényi Zita; Ars Sacra Alapítvány; Mudrák Attila; Árki Kristóf

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.