A mai magyar képzőművészet mércéje Nagybányán van – Beszélgetés a helyi Szent István-napok apropóján

Részleteket közlünk a beszélgetésből.

– Úgy kerültem Nagybányára, hogy Véső Ágoston festőművész egy televíziós beszélgetés kapcsán felkeresett, és megkért, hogy nyissam meg az első nagybányai tárlatot az Oázis házban. De jött a covid, így ez egy évig elhalasztódott, majd újból megtalált Guszti bácsi, így Nagybányán nagyon jó baráti körre és tartalmas kapcsolatrendszerre találtam. Azért tértem vissza ebben az évben, miután tavaly egy nagyon komoly képzőművészeti konferenciát rendeztünk, aminek a szervezésében Budapesten részt vettem, hogy kimondottan Véső Ágoston munkásságáról, a nagybányai művésztelep utóéletéről, jelenéről egy ismeretterjesztő, tájékoztató, ugyanakkor a művészetben elmélyedést segítő könyvet próbáljunk összehozni. (…) Ambícióm, hogy sok könyvbemutatóval tovább éltessük a nagybányai művészeti szellemet és ennek a lelkiségét. Különösképpen a szakrális jelleg kapna nagyobb hangsúlyt ebben. (...)

– Már több éve, hogy személyes kapcsolatban van Nagybányával és a festészeti iskolával. Mi az a többlet, amit ez a személyes kapcsolat hozzáadott az életéhez?

– Amióta egy kicsit mélyebben megismertem a nagybányai művésztelep múltját, illetve a jelenlegi törekvéseit, hangsúlyozom, hogy szerintem a mai magyar képzőművészet mércéje – nem a valósága, de legalább a mércéje – itt van Nagybányán.

Azt a szellemet, azt a művészeti hozzáállást, amit innen magunkkal viszünk, érdemes kivetíteni, hogy valamilyen fajta értékadó etalonja legyen a magyar képzőművészetnek.

Hogy az én papi és írói tevékenységemhez mit adott hozzá? Egyrészt rengeteg ismeretet, rengeteg találkozást emberi érettséggel, művészeti mélységgel. Sok feladatot kaptam már itt, és ez komoly felkészülést kíván, (…) rengeteg tudásra, rengeteg gondolkodásra adott alkalmat, ezt serkenti bennem. Jócskán elmúltam már hatvanéves, ennek ellenére a művészetszemléletem is nagymértékben csiszolódott ezáltal.

– Miért pont a Véső Ágoston által képviselt művészeti irányzatot karolta fel?

– Fordítva van, ő karolt fel engem, ő kapaszkodott bele abba, amit még az első tárlatmegnyitó beszédemben elmondtam. Tárlatmegnyitón sem szeretek semmiféle dagályosságot, pátoszt vagy megfoghatatlant mondani az embereknek, ezért ismertettem a cölöpöket, az alapvető esztétikai kategóriákat és a művészet lényegét. Azt a katarzist, amit mi keresztény emberekként megfelelő előjellel képviselünk és teszünk magunkévá, és ez az előjel, ez a metanoia a katarzisnak az a keresztény formája, ami a tényleges belső megújulást jelenti, vagy legalábbis oda vezet. A sok kísérleti művészet, az értékrelativizáló próbálkozás helyett végre a megalapozottságot, a hagyományost, az igazit képviselni, amit évezredek érleltek meg.

Mint az alapvető esztétikai kategóriák misszionáriusa azt próbálom terjeszteni, hogy térjünk vissza ahhoz, ami igazi, ami eredeti, ami tényleg értékadó.

(…) Azt szeretném képviselni, hogy ne csapkodjunk a levegőbe a különböző posztmodern kategóriákkal, hanem magát az alapvető művészeti, esztétikai törvényeket újítsuk meg, tegyük élővé.

Hajdan költőként irodalmi mesterem, Katona Puszta Sándor pap költő volt. Az én fiatalkoromban ő egy meglehetősen ismert, híres költő volt, akinek még tinédzserként elvittem a szabadverseimet. Azt mondta rájuk: ezt nem. Majd ha tudsz rímmel és időmértékkel verset írni, és abban jó vagy, akkor kezdhetsz el szabadverset írni, mert akkor fogod érezni a szabadversben is a nyelv zenéjét, mondta. Merthogy a költészet a nyelv zenéje. A képzőművészetre ugyanez vonatkozik. Akkor, amikor az embernek szinte tökéletesen a kezében, a fantáziájában, a szellemiségében van a klasszikus művészeti formák minden megnyilvánulása, akkor lesz érzéke ahhoz, hogy valamilyen új kísérleti műfajt megpendítsen. De akkor is nagyon csínján, mert azért a művészet kommunikatív műfaj. Ha csak én értem, a többiek meg azt értenek bele, amit akarnak, megszakad a kommunikáció az alkotó és a fogyasztó között. Most a felsőbányai festőtáborban kell majd szintén Guszti bácsi megbízásából a művészekkel beszélgessek. Ezeket a témákat próbálom felvetni.

– Ön szerint a keresztény értékeket miként képes megragadni a szakrális tájképfestészet? Az ön számára egy műalkotás mit mond el Istenről, a teremtett világról?

– Azt szoktam mondani, hogy a keresztény kultúra gazdagsága, élvezhetősége töri meg azt a hamis elképzelést, amikor az ember úgy gondolná, hogy megtartva a keresztény erkölcsöket, csikorgó fogakkal éljük le, szenvedjük végig sok lemondással az életünket (amit egyébként a világ különböző csábításai felkínálnának), mert majd a végén az örök üdvösség kárpótol bennünket. Így nem lehet berendezni a földi életet, mert Jézus Krisztus evangéliumot hozott, és ő boldog keresztényeket akar látni, akik jó életet élnek. Mi az, ami az életünket színessé, jóvá, tartalmassá teszi? Ez a keresztény kultúra. Ennek rengeteg olyan témagazdagsága tárul elénk, mint például a szakrális szemlélettel, lelkülettel megfestett tájkép, mint amilyen maga a művészettörténet, a szakrális térben elhelyezett művészeti értékek és a művészetben egészen általános jelleggel fölfedezett szakralitás, amely a hagyományos esztétikai kategóriák alapján tényleg megvalósítja a metanoiával társuló katarzist. Akkora gazdagság tárul fel előttünk, annyi tárgyi megvalósulással, mint amilyenek például a most megszületendő tájképek is lesznek, hogy ez bőségesen kárpótol. A kérdés az, hogy felszínes vagy mélyebb és igazibb életet akarunk-e élni.

– A Szent István-napok keretén belül lesz egy kerekasztal-beszélgetés Szent István örökségének aktualitásáról. Mit tart Szent István legfontosabb örökségének, és azt miként lehet gyümölcsöztetni ma?

– Az Egyházhoz való viszonyát, az Egyház misztériumához, a misztériumhoz való viszonyát tartom a legfontosabb örökségének. Szent István király, de már Géza fejedelem is a nyugati kereszténységet választotta, és ehhez csatlakoztunk. És milyen jó, pedig akkor még nem tudtuk, hogy néhány évtizeddel Szent István király halála után az Egyház kettészakad, és a keleti régió elválik az apostoli szentszéktől, a pápától és Rómától. Pontosan ezért egy kicsit csodálkozunk azon, hogy miért nem Rómától kért térítőket. Sem Géza fejedelem, sem Szent István király. A kereszténység eszmeiségét Szent István király vállalta. De ennek az eszmeiségnek a jegyében német nyelvterületről kért térítőket. Sajnos az akkori történelmi helyzet nagyon furcsa képletet vetett fel. A pápai trón körül meglehetősen visszataszító villongások folytak. A pápai udvar nem adott jó példát. Nem is nagyon törődtek a pápák, vagy legalábbis jó néhány közülük nem nagyon törődött a világegyházzal, az ottani hatalmi helyzettel. Éppen ezért Szent István király inkább távolabb tartotta magát a pápai udvar világától. Nyilvánvaló, hogy hűséges volt a pápához, de arról a német nyelvterületről kért térítő szerzeteseket, amelynek kolostorait ír szerzetesek alapították. Az ír szerzetesek Szent Patrik munkájának, missziós tevékenységének gyümölcseként jelentek meg, és az általa alapított kolostorokban értek meg igazi misszionáriusokká. (...)

Ma az Egyházhoz való viszonyunknak nagyjából így kellene kinéznie. Annyi mocskolódás éri az Egyházat, annyiféle rágalmazás, annyiféle botrányos ügyből kinőtt általánosítás, ami tényleg azt célozza meg, hogy az emberek bizalmát megrendítse az Egyház iránt.

Az eszmét, a tanítást, a krisztusi misztériumot, minden botlás és sebezhető emberi természet ellenére a köztünk jelen lévő Krisztust kell támpontnak tekinteni.

Melléje kell odaállni az Egyházban, és nem a visszataszító példákból kiindulni. (...)

A teljes interjú ITT olvasható.

Kérdezett: Micaci Cristian

Összeállította: Szász István Szilárd

Forrás: Romkat.ro

Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/33-as számában.

Magyar Kurír