A Mama órája – Vértesaljai Antalné, a Vatikáni Rádió hűséges hallgatója emlékére

A telefonhívásra, hogy „Mamika nagyon gyengén van”, és aztán a csatolt fényképre pillantva tudtam, azonnal indulni kell Hozzá. Kora hajnalban hagytam el kocsival a karácsonyra készülő Rómát, és tizenegy óra alatt értem haza.

Megvárt, mert tudta, hogy eljövök Hozzá. Gyermekei, unokái már elköszöntek Tőle, de Ő még várta a fiát, aki „messziről” érzik. Még tizenegy órát ajándékozott nekem, nekünk. Tizenegy csodálatos órát a majd századnyi életútjából.

Gyenge volt a kis teste, de a lelke derűs, szelleme pedig ragyogott. Megismert mindenkit, nevünkön szólítva bennünket, és az egészen picik vagy a betegek nevének hallatán, akik nem tudtak eljönni, arcának fölragyogásával mutatta és jelezte, hogy „tudja, megérti”.

Szobájában gyertyák égtek, ágya mellett kisszékek sorjáztak, és mi oda ültünk: gyerekei, unokái, dédunokái.

Ez a családi fészekalja aranyozta be élete utolsó két napját, de fordítva még inkább igaz. Ő sugározta ránk szeretetét páratlan fényességgel.

„Nem, nem fáj semmi” – felelte a kérdésünkre, és csak szelíden mosolygott. Mosolygott, és időről időre hálát adott az Istennek: „Olyan boldog vagyok, hogy itt vagytok…! Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen jó gyerekek, unokák vagytok!” Ezek az elsuttogott szavai ott szálltak a kis szobában körbe-körbe, és csak nehezen ültek el a szívünkben, mert mi réges-régtől nagyon is tudtuk, hogy Édesanyánk, a Mami mennyire jó, de hogy éppen Ő tart minket annak, ezt csak könnyes szemmel tudtuk elfogadni.

Fogtuk a kezét, simogattuk az arcát. Így teltek-múltak az órák, s amikor egy-egy gyerek vagy unoka elköszönt, és elindult Tőle – vitték magukkal Mamika átszellemültségét. Mély bibliás ölelések az ajtóban, aztán egyszer csak magunkra maradtunk, Mama, Vera és Laci. Az anya egyik lányával és egyik fiával.

Kezünkben olvasó, és mondjuk az örvendetes titkokat, nagyon lassan, ahogy a szájáról olvasni tudtuk a szavakat. Mama szeretett imádkozni, naponta több órán át is, ezt sokszor mondta nekünk, hálás örömmel. Édesanyjától, Nagyikánktól örökölte és tanulta ezt a beszédes istenkapcsolatot.

Közel éjfélkor, éppen egy rózsafüzér ima végén gondoltunk arra, hogy most hagyjuk pihenni. Csend volt, csak a gyertyák lángja libbent, Mama pedig szépen, egyenletesen lélegzett. Ám vagy negyedórányi csend után megszólalt, és tovább imádkozott, csak suttogva: „Most…, halálunk óráján, ámen!”

Ezek voltak Mama utolsó szavai. Akkor mondta, amikor az a „most”, az „utolsó óra” lett. János evangéliumára gondoltam, az Úr szavaira: „Most jött el az én órám.” Kezét és arcát simogattuk leheletfinoman, és mintha jelezné a szándékát, két keze időnkét föl-fölemelkedett, ahogy a kisgyerekek kérik föl magukat.

Három óra előtt egyre lassabb lett a légzése, majd egyszer csak úgy tűnt, elhalt, és csend lett, nagy csend. Ám pár perc múlva még egy nagyot, egy egészen szépet sóhajtott. Nem fájdalmasan, hanem szépen, békésen. Ez volt a búcsúsóhaj. Mi ültünk moccanatlan.

Vera szólalt meg először: „Mamika az angyaloknál van…”

Egy nappal előtte ilyenkor indultam haza Rómából, és most itt vagyok Mellette, jobb kezét jobbomban tartom, balommal átölelem kicsi testét. Azt a közel egy órát, azt a tizenkettediket, amikor átadta testének röppenő melegét, azt külön és nagyon köszönöm Neked, Uram. Hogy megengedted átélni ezt a nagy titkot, amikor csendben kinyílt egy ajtó, és átlépett egy lélek. Haza, abba a világosságba, ahová vágyott.

Szemközt velünk a falon Édesapánk képe. Mama november másodikán, halottak napján járt nála a móri temetőben, három lányával együtt. Már indulófélben voltak, amikor még a temető bejáratából visszakérte magát: „Jól van, Mamika, visszamegyünk.” Apánk sírja előtt – a szót csak a mellette álló lánya hallotta – Mama ezt mondta: „Tóni, hamarosan, ha-ma-ro-san megyek Utánad.”

Ő ezt megérezte, mi megsejtettük, és elengedtük. Mama pedig megérkezett, hazaérkezett. Deo gratias!

Forrás és fotó: Vatican News Facebook-oldala

Magyar Kurír