A meghallgatás és hídépítés művésze – A Pannonhalmi Főapátság vendége Timothy Radcliffe OP bíboros

A konferencia egyik főelőadója Timothy Radcliffe OP bíboros, akinek alakját és gondolkodását alábbiakban Hortobágyi T. Cirill OSB pannonhalmi főapát mutatja be.

Az 1960-as évek elején egy arisztokrata származású, langaléta angol fiatal rendhagyó kéréssel kereste fel egykori középiskoláját: azt tudakolta, melyik az a szerzetesrend, amelynek az „igazság” a jelszava. Emlékezett ugyanis rá, hogy tanárai meséltek neki erről a közösségről, de már elfelejtette, hogy melyikről van szó. A húszéves fiatalembert Timothy Radcliffe-nek hívták, és nem titok, hogy bencés volt az a középiskola, amelynek korábban a diákja volt – a ma már minden kontinensen ismert és

nagyra becsült igehirdetőt, előadásai és könyvei révén korunk egyik legtöbbet hallgatott és olvasott keresztény gondolkodóját tehát a bencések irányították a rendjéhez, a domonkosokhoz.

Nemcsak az jellemző Timothy Radcliffe szellemi alkatára, hogy az igazság vonzerejének engedve belépett a domonkos rendbe, de az is, hogy szokatlanul sokféle szempontból és úton-módon igyekszik megközelíteni az igazságot. Nagyon ritka az a fajta műveltség, érzékenység és tapasztalati gazdagság, amelyet Radcliffe latba vet annak érdekében, hogy felmutassa az igazság szépségét és felszabadító erejét. Előadásaiban és írásaiban költők, írók, misztikusok, teológusok, filozófusok és történelemalakító kiválóságok adják egymásnak a stafétát, s közösen vesznek részt Isten felszabadító igazságának megvilágításában. Ez a kulturális gazdagság egy rendkívüli életút tapasztalati sokféleségével párosulva a hamisítatlan keresztény bölcsesség egyik legszeretetreméltóbb mai képviselőjévé avatja Timothy Radcliffe-t. De mégis

hogyan ért meg benne ennek a szelíd, mégis határozott, sziporkázó humorú, mégis mélységesen mély bölcsességnek a gyümölcse?

Az arisztokrata ifjúnak szerzetesi pályája elején nyomban olyan nehézségekkel kellett szembesülnie, amelyek nagyon termékenyen hatottak szellemi alkatának formálódására. Az angol rendtartomány, amelynek tagja lett, rendkívül szegény volt, s amikor Párizsba küldték tanulni a fiatal Timothyt, kénytelen volt munkát keresni magának, hogy biztosítsa a megélhetését. Kivételes szerencséje volt:

a domonkos Yves Congar személyi asszisztensének szegődött el, vagyis annak a teológusnak a közelében tölthette a napjait, aki az egyik legnagyobb hatást gyakorolta a II. Vatikáni Zsinatra,

legendásan jól ismerte a keresztény hagyományt, és közben hamisítatlan reformigényei voltak az egyházi élettel kapcsolatban. A Congarral ápolt kapcsolat egy életre meghatározta Radcliffe szellemiségét. Aki olvasta Yves Congar zsinati naplóját, valószínűleg nemcsak a teológiai viták és a személyes tépelődések bemutatására emlékszik, de arra is, milyen bizonytalanságok fogták el Congart, amikor a zsinati ülésekről hazafelé tartva szűk római utcákon át vezetett az útja, s azon töprengett, vajon a ruháikat az utcán szárító szegények életre miként fog hatni mindaz, ami a zsinati üléseken elhangzik.

Congar az igazi élet, az erőteljes és eleven keresztény élet párján volt, nemcsak a szellem területén, de a hétköznapi valóságban is. Fiatal angol rendtársa pedig kiváló tanítványának bizonyult.

Párizsi tanulmányai után Timothy Radcliffe, akit 1971-ben pappá szenteltek, szentírástudományt kezdett tanítani Oxfordban, és ezzel párhuzamosan többek között AIDS-fertőzöttek körében is végzett lelkipásztori munkát. 1982 és 1988 között az oxfordi domonkos perjelség vezetője volt (a konventet még Bede Jarret alapította újra, ami igen nagy szó volt a hagyományosan szigorúan anglikán Oxfordban), majd 1992-ig az angol domonkos rendtartományt vezette, amikor is megválasztották a domonkos rend általános elöljárójává. Ezt a tisztségét 2001-ig töltötte be, és a legtöbben talán el sem tudják képzelni, mi mindennel jár, ha valaki egy szerzetesrend globális vezetője lesz: folyamatos utazásokkal, találkozásokkal, előadásokkal és számtalan gyakorlati feladat megoldásával. Ezek alatt az évek alatt Timothy Radcliffe szinte

az egész világot bejárta: évente legalább nyolc hónapot volt úton, és abba a száz országba, ahol a domonkosok jelen vannak, kilencéves megbízatása alatt legalább kétszer el kellett látogatnia.

Nem csoda, hogy azóta világszerte ismertté vált könyvei 2000-től kezdtek megjelenni – de gyors ütemben kiemelkedő népszerűséget szereztek szerzőjüknek közérthetőségükkel, műveltségükkel, eleganciájukkal és életközeliségükkel. Az első között látott napvilágot a Barátaimnak mondalak titeket című kötet, amelyben nemzetközi tapasztalatait összegezte. A barátság természetesen ősi domonkos téma, hiszen Aquinói Szent Tamás az Istennel létrejövő barátság szempontjából mutatja be a megváltást és az egész keresztény életet. Timothy Radcliffe gondolkodásában már fiatalon középponti helyet foglalt el a barátság, s egyik interjújában így nyilatkozott erről: „Bede Jarret OP, aki újraalapította az oxfordi Blackfriars perjelséget, ahol magam is lakom, azt mondta, az imádságnak az a lényege, hogy úgy vagyunk együtt Istennel, mint a barátunkkal. Simon Tugwell, akivel együtt voltunk novíciusok, úgy vélte, hogy az imádság során nem el kell intéznünk, végre kell hajtanunk valamit, hanem elérhetőnek kell lennünk arra az esetre, ha Isten kezdeni akar velünk valamit.” A barátságon kívül azután egy sor egyéb kérdéskörnek is könyvet szentelt: annak, hogy mi értelme van kereszténynek lenni (Miért vagyok keresztény?), miért érdemes misére járni (Az eucharisztia drámája), s milyen életet tesz lehetővé a keresztség és a bérmálás. Ezek a kötetei (Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében). Szerencsére ezek a könyvek magyarul is olvashatók, mindenekelőtt a néhai Lukács Lászlónak köszönhetően.

Timothy Radcliffe egyik legalapvetőbb tapasztalata a keresztények közötti összhang nehézségeivel kapcsolatos.

Rendszeresen átélte, rendjén belül és kívül egyaránt, hogy milyen könnyen feszültség támadhat Krisztus követői között, s teológiai, liturgikus vagy közéleti kérdésekben milyen könnyen törésvonalak keletkezhetnek közöttük. Életművének fontos szelete, hogy e feszültségek és visszásságok kezelésében kíván segítséget nyújtani. Minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy 2023-ban és 2024-ben pont őt kérte fel a szinodalitással foglalkozó püspöki szinódus bevezető lelkigyakorlatának megtartására Ferenc pápa, elvégre a szinodalitásnak az egymásra irányuló jóindulatú figyelem és megértési készség az egyik kulcsa. Beszédeiben a rá jellemző humorral és komolysággal elemezte a keresztény együttélés nehézségeit, és például a következőkre figyelmeztetett: „A barátság kreatív feladat. Az angolban azt mondjuk, hogy szerelembe esünk, de barátokat szerzünk.

A szinóduson az a kreatív feladatunk, hogy valószínűtlen barátságokat kössünk, különösen olyan emberekkel, akikkel nem értünk egyet. Ha úgy gondolják, hogy ostobaságokat beszélek, ha nem értenek egyet, jöjjenek, és barátkozzanak velem!

Ez szörnyen hangozhat! Képzeljék el, ahogy elszántan rátámadok Önökre azzal a zord elhatározással, hogy a barátjuk leszek! El akarnak majd menekülni! A barátság alapja ellenben az, hogy egyszerűen csak együtt vagyunk.”

2024 decemberében Ferenc pápa bíborossá kreálta Timothy Radcliffe-et, engedélyezve számára, hogy ünnepélyes alkalmakon is viselje domonkos ruházatát, és még a püspökszentelés alól is felmentette. Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy Radcliffe bíboros szeptember végén Pannonhalmára látogat, hogy előadjon nemzetközi ökumenikus konferenciánkon. Ő, a meghallgatás, a feszültségoldás és a hídépítés művésze egy helyütt a következőket mondta a figyelemről:

Akkor tudunk figyelni egymásra, ha érzékenyek vagyunk annak rejtett költészetére, ami a másik mond, a szeretetre, amely lángra lobbantja, vágyai költészetére.”

Érdemes lesz most kifejezetten őrá figyelnünk – hátha azután egymásra is jobban fogunk tudni.

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Beata Zawrzel / NurPhoto / AFP

Magyar Kurír