A megtört kenyér

A pusztai vándorlásról megtudunk egy mozzanatot, amely rendkívül meglepő: Isten hagyta, hogy a nép megéhezzen.

Ma, a 21. században a legritkább esetben vagyunk éhesek: tele vagyunk a világ spirituális és fizikai „gyorskajáival”: felszínes sikerekkel, állandó ingerekkel. 

Az igazi éhség elveszett. Isten azonban időről időre megengedi életünkben a sivatagi nélkülözést, nem azért, hogy büntessen, hanem hogy felébressze bennünk a vágyat az Egyetlen után, aki valóban képes jóllakatni. Csak az tudja értékelni az Élet Kenyerét, aki saját belső ürességét fel meri vállalni.

Érdekes, hogy a pusztában bizonyára váratlanul megjelenő manna láttán a nép először is azt kérdezi: „mán hú”, azaz: „mi ez”? A népi etimológia szerint ez a kérdés a manna szó eredete. Az Egyháznak ma újra feladata, hogy időnként visszavezessen a belső sivatagba, vagyis felébressze a mély, egzisztenciális kérdéseket és az éhséget, hogy az Élet Kenyere valódi válaszként érkezhessen. A római Kultúra és Nevelés Dikasztériuma szerint ma a fiatalok kérdező attitűdjének kinevelésére kell összpontosítani. Fontos időt és teret szentelnünk annak, hogy az új nemzedékek szívében lakozó nagy kérdések és vágyak kialakulhassanak.

Az Eucharisztia logikája egy csodálatos isteni paradoxon. Amikor közönséges ételt eszünk, a szervezetünk lebontja azt, és az étel a testünk részévé válik. Ám az Élet Kenyerénél ez a folyamat megfordul. Nem mi asszimiláljuk, hanem ő alakít át minket! Krisztus Testének vétele által mi alakulunk át hozzá hasonlóvá.

Ez a jelenlét rendkívül dinamikus és cselekvő. Kalazanci Szent József fogalmazta meg, hogy aki az Oltáriszentségben jelen van, az a dicsőséges és cselekvő Krisztus.

Jézus magunkhoz vétele, az áldozás valójában egy életprogram: nekünk is megtört kenyérré kell válnunk a világ számára. Nem elég a szánkkal befogadni őt. Ahogy Kalazancius írja: „a szívnek is benne kell zengenie”.

Ebből a dinamikából fakad Pál apostol figyelmeztetése is: mivel egy kenyérből részesülünk, mindannyian egy testté válunk. A mai, végletesen polarizált világban ez fontos üzenet. A liturgia nem „én”-t, hanem „mi”-t mond. Nem lehetsz egységben Krisztussal az oltárnál, ha közben haraggal, kirekesztéssel tekintesz a szomszédodra. Az Eucharisztia a testvériségre hív meg. Bár sokszor méltatlannak érezzük magunkat az asztalközösségre, ne feledjük: az Oltáriszentség „nem jutalom a tökéletesek számára, hanem bőkezű gyógyszer és táplálék a gyöngéknek”.

Mindannyian sebzett koldusként állunk sorba az Újszövetség mannájáért.

Az Egyház ma azt mondja: Emlékezz! Ez a liturgikus emlékezés nem nosztalgia, hanem a valóságba való visszatérés. A szentség itt és most munkálja az üdvösségünket. Engedjük, hogy a cselekvő Krisztus közösségre lépjen velünk, gyógyítsa meg gyengeségeinket, és alakítson minket magához minél inkább hasonlóvá.

Szerző: Zsódi Viktor

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír