A mester rajzasztala – Látogatás Sajdik Ferenc karikaturista otthonában

Igen, a főcím nem véletlen, ő mindannyiunk mestere. Rajzai, segítőkész személyisége mindenkire hatással volt, aki valaha is készített karikatúrát, akárcsak egy rövid kitérő erejéig, mint jómagam annak idején a Ludas Matyi szerkesztőségében. Feri, szólíthatom így, hiszen most már több mint ötven éve ismerjük egymást, tulajdonképpen mindent és mindenkit meg tud rajzolni: tárgyakat, épületeket, egész városnegyedeket, embereket, portrékat és persze nem utolsósorban állatokat. Madarait talán senkinek nem kell bemutatni, annyira jellegzetesen hozzátartoznak vizuális világképéhez.

Olyan szerencsés voltam, hogy a karikaturisták doyenje nemrég meghívott az otthonába. Feri és felesége, Marika nagy szeretettel fogadtak e nagy melegben, a nyár közepén. Igazi öröm volt újra találkozni velük. Azok az idők rég elmúltak már, amikor minden héten rendszeresen együtt lehettünk, és szerkeszthettük a közismert szatirikus hetilapot a Gyulai Pál utcában.

Az asztalán festékek sorakoznak, ahogyan említettük már, s láthatóan most is használatban vannak. Arra a kérdésre, hogy van-e valami új eszköze a rajzoláshoz, festéshez, ami további inspirációt adna, azt mondja: „Új tollat kellett vennem, az előző tönkrement, olyan volt, hogy nem lehetett festékkel rámenni, mert a benne lévő tintát feloldotta a víz. Ecolinnal meg azért nem lehet festeni, mert a nap eltünteti a festéket a papírról; volt, amikor egyszerűen megsemmisült a lila meg a rózsaszín. Muszáj, hogy tartós legyen a kész kép, ezek a rajzok már nem egyszeri megjelenésre készülnek, mint az újságkészítés idején, hanem megrendelőkhöz kerülnek. Így aztán akvarellel festek, mert az hibátlanul működik, tartós marad. Próbálkoztam akrillal is, de nem vált be, mert nagyon gyorsan szárad. Nagyon szeretem az akvarellt, meg a pasztellt. Zsírkrétát csak nagyon ritkán használok. Azért, mert nem tudok rámenni, mindent ledob magáról; zsíros, és figurát nem tudok belerajzolni” – avat be Feri anyaghasználatának, a karikatúra-táblakép készítésének titkaiba.

A Tacskók, imák, kegyelmek című könyvet mostanában jelentette meg a Szent Gellért Kiadó és Nyomda. Vukovári Panna író, költő, műfordító kutyákról írt, összegyűjtött történeteit és imáit tartalmazza, rendhagyó módon a kutyák szemszögéből. A keménytáblás, nem túl nagy méretű könyvben jó néhány egész oldalas rajz és sok kisebb kutyusportré található. Feri azt mondja: „Amikor a felkérést kaptam, úgy hallottam a telefonban, hogy két zacskó lesz a főszereplő a könyvben. Gondoltam, ez jó kihívás, nekem való, combos feladat. Aztán amikor megkaptam a kéziratot, kiderült, hogy nem zacskókról van szó, hanem tacskókról, némi elhallás történt. Na persze nem szomorodtam el, de a zacskó talán még érdekesebb lett volna.” Ez itt természetesen nem a reklám helye, mégis érdemes idéznünk a könyvből néhány gondolatot: „Sokan szeretnének az állatok nyelvén beszélni, számos tudományos kutatás zajlik az etológia terén az állati kommunikációt illetően. Sokan szeretnénk Isten nyelvén beszélni: megfejteni azokat az egyenes vonalakat, melyeket életünk görbéibe ír bele az Úr; szeretnénk igazabban, tisztábban imádkozni, vagy megérteni, mi dolgunk ezen a világon. Ám egy fontos dologról megfeledkezünk: a Teremtő és a Teremtett Világ nyelve nem választható szét egymástól. Csupán az emberiség zűrzavaros, bábeli nyelve vált ki az egységből. Isten és az ő szeretett teremtményei között nem tört meg a harmónia. A teremtés tálcán kínálja Isten békéjét, amit azonban újra és újra elveszítünk az emberi társadalom zsibvásárában járva. Pedig a harmónia és a teljesség édenkertből itt maradt útmutatói körülvesznek bennünket: állatok, növények, tavak és tengerek, hegyvidékek és síkságok formájában. Vagy két tacskóként a kanapémon.”

Idén a kilencvennegyedik évében jár Feri, feleségével hetvenegy éve házasok, de már hét évvel előtte is együtt jártak. A suliban ismerkedtek meg annak idején, a polgáriban, ami nagyjából a mai általános iskolának felel meg. „A nővéremmel jártál egy osztályba” – szól közbe Marika.

Sokszor megírták már Sajdik Ferenc életrajzát, azt, hogy Németországban született, családjával Görögországban is éltek egy ideig, és hogy a papája zsoké volt, a mamája meg balerina. Ezekre most nem tértünk ki, hiszen sokan tudhatják. A nappaliban, ha körülnézünk, régi és újabb emléktárgyak tűnnek az ember szemébe. A Prima Primissima díj szép bronzból készült lova Kincsemet ábrázolja, jobbra tőle pedig egy domborműves alkotás látható. Ez szintén egy díj, Feri papája, Sajdik Sándor kapta még Németországban, személyesen Hindenburgtól, 1930 körül, Hitler hatalomra jutása előtt.

A Sajdik családban most már nemcsak unokák vannak, hanem dédunokák is. Amikor csak lehet, a hétvégeken manapság is összejönnek, találkoznak. Lassan kilencven éve lesz már annak, hogy Feri és felesége annak idején találkoztak, de láthatóan ma is nagy szeretettel vannak egymás iránt. Az ottlétem alatt ennek többször is tanújelét adta Feri, amikor olyan gyengéden, finoman, kedvesen szólt Marikához, ami csak egy igazi szeretetközösségben fordulhat elő.

Lassan muszáj búcsúznom, több mint két órája vagyok náluk. Sok mindenről beszélgettünk, persze előkerült a régi redakció, a Ludasban együtt töltött évtizedek és azok a munkatársak is, akik ma már sajnos nincsenek az élők sorában. Indulnom kell, búcsúzom tőlük. Kint az utcán még visszanézek, és látom, Feri kint van az erkélyen, hosszan integet nekem, egészen addig, amíg a társasházuk el nem tűnik a látótérből.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.