A monori cigánytelepről a cannes-i filmfesztiválra

Az édesapja nem tanította meg a cigány nyelvre, nehogy hátránya származzon belőle. Gyerekkorában, a hatvanas években gyakoriak voltak a rendőri razziák a monori Tabán telepen: az egyenruhások különösebb ok nélkül is bármikor rátörhették az ajtót az ott lakókra, hogy ellenőrizzék, a viskókban rend és tisztaság van-e. „Nagy kutyákkal jöttek be, levette a rendőr a szájkosarat a kutyáról, és mi majd a szívbajt kaptuk meg” – emlékszik vissza Oláh Józsefné Vidák Jolán a régi időkre. Akit nem találtak elég tisztának, azt a KÖJÁL emberei az utcára vezényelték és fertőtlenítőszerrel lepermetezték. Volt, akinek a haját is lenyírták. A Vidák család mindig megmenekült a megalázó procedúra elől, otthon a sok nélkülözés ellenére példás volt a rend.

Vidák Jolán ellentétes érzésekkel gondol vissza az édesanyjára, aki kisebb-nagyobb lopásokért összesen tizenöt évet töltött börtönben. „Ötévesen láttam először, addig azt sem tudtam, kicsoda. Egyhónapos újszülött voltam, mikor börtönbe került – emlékszik vissza. – A nővérem nevelt, aki hat évvel volt idősebb nálam. Ő tartott minket össze a testvéreimmel, ahogy tudott. Hétköznap tejeskávét meg zsíros kenyeret ettünk, azt tudott csinálni. Csak hétvégén ettünk főtt ételt, amikor apu itthon volt.”

(…)

Az édesanyja vasszigorral nevelte a lányait, különösen a kis Jolit. „Mikor be kellett ágyazni a nagy dunyhákat meg vánkosokat, és azok nem voltak egyenesek, annyiszor dobta le, és annyiszor vert meg. Mintha vízmértéket raktak volna alá, azoknak olyan egyenesnek kellett lenniük. Pedig nagyon nagyok voltak.”

A főzésbe is hamar bele kellett jönni. „Nyolcévesen nagyon vékony, sovány kislány voltam, nem értem fel a sparheltot. Azon főzött az anyám. Odaállított, és mondta, hogy csináljam meg a csipetkét. Azt akartam mondani, hogy nem tudom megcsinálni, nem azt, hogy nem akarom, hanem hogy nem tudom, mire úgy megvert, hogy a térdemen a mai napig látszik a nyoma. Meg kellett csinálni. Elkezdtem gondolkodni, hogy anyu hogyan is csinálta, és nagy nehezen össze bírtam állítani. Csipettem a csipetkét, és ahogy rám nézett, az arcán láttam, mikor jó, és mikor nem.”

A sok verést nagyon nehezen viselte Vidák Jolán, egyszer el is határozta, hogy levágatja a derékig érő haját, hogy az édesanyja ne tudja többet a kézfejére tekerve tépni. Akkor még nem tudta, hogy a roma nőknek a hosszú fekete haj féltett kincsük, akit megfosztanak tőle, az annyit jelent, súlyos bűnt követett el. Amikor az édesapja először meglátta rövid hajjal a lányát, fel sem ismerte, fiúnak hitte, aztán amikor rájött, hogy mi történt, éktelen haragra gerjedt. Azonnal visszazavarta egy levágott hajtincsért, amelyet aztán a személyi igazolványába tett, és ott őrzött. Egy cigánylány hajának hosszúnak kell lennie!

(…)

Vidákékat 1976-ban nagy tragédia érte: az egyetlen fiukat közvetlen közelről lelőtte egy vadőr, amikor hazafelé tartott a péteri búcsúból a család lovas kocsijával. Akkoriban úgy tartották, cigány ember este csakis lopni indulhat. A Vidák fiú kocsiját átkutatták, de csak szénát találtak benne. A halálesetért senkit sem vontak felelősségre. Vidák Jolán varrótűvel és tussal tetováltatta a jobb karjára a bátyja nevét és egy SZ betűt: „szeretlek”; nem érdekelte, hogy a procedúra micsoda fájdalommal jár.

Az iskoláról is le kellett mondania, hiába volt olyan jó esze a tanuláshoz, hogy sokszor idősebb testvérei házi feladatát is ő oldotta meg. Az édesanyja úgy vélte, hogy cigánylánynak felesleges tanulnia, úgyis férjhez megy, a szülői döntés ellen pedig nem volt apelláta. Vidák Jolánra hamarosan valóban felfigyelt egy szőke, kék szemű, ügyes kezű fiú, aki két házzal arrébb lakott. Mire végleg elpárolgott a szerelem, kapcsolatukból már két gyerek is született, és a fiatalasszony számára egyértelmű lett, hogy cseberből vederbe került. A párja ugyan becsülettel dolgozott, de munka után az ital volt az első, meg a barátok, és ha hazament, abban sem volt sok köszönet.

(…)

Vidák Jolán és a párja végül évekkel a megismerkedésük után, 1986-ban kötötték össze hivatalosan az életüket. A férfinak adósságai voltak, a törlesztésükhöz nagy szüksége volt a fiatal házasoknak akkoriban járó 20 ezer forintra, a szavait pedig szokás szerint egy kiadós veréssel tette nyomatékosabbá. Az esküvőn a menyasszony fekete ruhát viselt, gyászba öltözött azon a napon, amikor Oláh Józsefné lett belőle.

A családi gondokkal is magára maradt. Az öreg vályogház, amiben laktak, nagyon rossz állapotban volt, befolyt az eső, penészesek voltak a falak, a tetőt csak a szekrény tartotta, a gyerekek pedig gyakran betegeskedtek az áldatlan állapotok miatt. „A második fiam olyan beteg volt, hogy tiszta seb volt az orra meg a szája, és bármit csináltam vele, az mindig kiújult neki. És akkor elmentem a polgármesteri hivatalba, és mondtam, szeretnék beadni lakásigénylést, mert nagyon beteg a gyerek, nem maradhatunk abban a házban. Na, azt mondták, hogy akkor ilyen bélyeget kell venni, hogy arra az kell, adjam be, beadtam, mégse foglalkoztak velünk. És akkor én jártam a gyerekekkel a várost, és néztem tanácsi házakat, és hiába mondtam, hogy itt van ház, ott van ház, figyelembe se vettek. Akkoriban költözött ki a tűzoltóság abból az épületből, ami a polgármesteri hivatallal szemben van, és én már annyira kétségbe voltam esve, hogy feltörtem a kiürített tűzoltószertárt, és beköltöztem oda.”

A családot nyolc rendőr akarta kilakoltatni. Oláh Józsefné jól tudta, milyen érzés kisgyerekként rettegni az egyenruhától, és nem akarta, hogy a gyerekei is megismerjék ezt. „Bejött az egyik rendőr, és elkezdte lóbálni a gumibotot, a gyerek meg annyira félt, hogy felrepedt a szája, dőlt belőle a vér. Én annyira idegbe jöttem, hogy mondtam neki, fogja magát, azt menjen ki. Nem loptam, nem raboltam, nem gyilkoltam, milyen jogon jön ide be, és hozza az én gyerekemre a frászt? Akkor elkezdett velem fölényeskedni, de a felettese közbeszólt, hogy »igaza van a fiatalasszonynak. Mi nem azért jöttünk, hogy gyereket meg asszonyt rettegésben tartsunk, hanem azért, hogy rendet és békét teremtsünk«. A történtek a polgármesterhez is eljutottak, a hivatal hamarosan kiutalt a családnak egy szoba-konyhás lakást Monor belvárosában.

Tizenegy évig laktak ott, amíg az ingatlant vissza nem kellett adniuk – addigra már hat főre bővült a család. Oláh Józsefnének újra nyakába szakadt a gond, hogy hogyan teremtsen fedelet a gyerekei feje fölé. A szocpolból meg tudta vásárolni a Tabán telepen azt a telket, amelyen egykor a szülei laktak, és elhatározta, hogy saját házat épít rá. (…) 

Az első lépés az építési engedély megszerzése volt. Az asszony fogta magát, és bement a négy saját gyerekével és két kis rokonnal a földhivatalba, ahol rögtön az igazgatóval akart beszélni: az engedélyre azonnal szüksége van, nincs ideje harminc napot várni. Az igazgató valóban fogadta őt, és azzal próbálta meg leszerelni, hogy kijelentette, a kérést az asszonynak írásban kell benyújtania. Oláh Józsefné leült, és ott helyben megírta a kérvényt, amivel nagy meglepetést okozott az igazgatónak: „Maga ilyen jól tud fogalmazni? Azt hittem, analfabéta.”

Oláh Józsefné nemcsak az ügyintézésből, hanem az építkezésből is kivette a részét, férfimódra, hordta a sittet, pakolta a cserepet, locsolta a betont, őrizte az épülő házat. Amikor ellopták az udvarról a kéménytéglákat, akkor sem esett kétségbe, megkérdezte a szomszédot, ki volt az, odament a tolvaj házához, és úgy megmondta neki a magáét, hogy a férfi jobbnak látta visszaadni a lopott holmit. (…)

A négy fiának sok kis barátja volt a telepen, akik szívesen töltötték a házban az időt. Oláh Józsefné olykor 10–15 gyerekre is főzött, és a szívén viselte a sorsukat, olyannyira, hogy amikor a szomszéd gyerekeit intézetbe akarták vinni, gyámságot vállalt a szomszéd gyerekek felett, beíratta őket az iskolába, megcsináltatta a TAJ kártyájukat meg a többi hivatalos papírjukat, elintézte, hogy gyermekvédelmi támogatásban részesüljenek, így egy év alatt sikerült rendeznie a család sorsát. Az akkori gyerekek ma már családapák, de van, aki ma is visszajár hozzá, anyjának tekinti őt.

A Máltai Szeretetszolgálattal a kezdetek kezdetén, 21 éve került kapcsolatba, amikor Kozma Imre atya és Vecsei Miklós egy segélykérő levél nyomán először látogattak el a monori szegregátumba. Amikor Oláh Józsefné meglátta a telepen sétáló idegen férfiakat, kinézett az ajtón, megkérdezte, miben segíthet nekik, és elkísérte őket oda, ahová tartottak. Kozma Imre atya a búcsúzáskor megfogta a kezét, és azt mondta neki: „Joli, szükségem van rád”.

Így lett az asszony előbb a Máltai Szeretetszolgálat önkéntese, aki az építkezéseket felügyelte, majd fizetett munkatársként a telepen felhúzott közfürdő tisztaságáért és rendjéért felelt. Később a szíve a Tanodába húzta, ahol a Máltai Szeretetszolgálat iskolásainak tartott korrepetálást és különböző fejlesztő foglalkozásokat. Sütött-főzött a gyerekeknek, gondjukat viselte, a farsangon pedig ő maga is beöltözött, a kérésükre hófehér menyasszonyi ruhát öltött, amelyet annak idején, a saját esküvőjén nem volt hajlandó felvenni.

2016-ban a szeretetszolgálat munkahelyteremtésbe fogott a telepen élő nők számára, és a projektbe többek között Oláh Józsefnét is bevonta. A helyi asszonyok látogatást tettek egy varrodában és egy cukrászdában, hogy személyes benyomások alapján válasszanak, mivel szeretnének foglalkozni. A döntés nem volt nehéz, az asszonyok számára egyértelmű volt, hogy cukrászdában szeretnének dolgozni.

A monori Elfogadás Sütöde eleinte alig volt nagyobb egy átlagos konyhánál, de ahogy nőtt a vevőkör, bővíteni kellett. 2019 májusában egy budapesti adománygyűjtő est remek lehetőséget kínált a forrásszerzésre. (…) A rendezvényen végül az Elfogadás Sütöde gyűjtötte a legtöbb adományt, összesen 678 ezer forintot. Ebből a pénzből újították fel és bővítették ki aztán a konyhát, és vadonatúj, profi gépeket is vásároltak belőle.

Az elmúlt években Oláh Józsefné a kolléganőivel több mázsa süteményt sütött. A specialitása a linzer, amely szétomlik a szájban. A hagyományos házi sütemények mellett újdonságokkal is szívesen kísérletezik, például mákos zserbóval, amelyet a vevők is nagyon szeretnek. Vannak állandó megrendelőik Monorról, Gyömrőről és Csömörről, de a budapesti Fény utcai piacon működő FeteKert Kávézóban is kaphatóak a süteményeik.

A sütés azonban más lehetőségeket is megnyitott az asszony számára. Debre Zsuzsa dokumentumfilmet forgatott az Elfogadás Sütödéről, amelynek főszereplője Oláh Józsefné volt. Karakán személyiségére, karakteres arcára ekkor a filmes szakma is felfigyelt, azóta rendszeresen kap felkéréseket kisebb-nagyobb produkcióktól. A kamera jelenléte egy csöppet sem zavarja, mindig, minden körülmények között önmagát adja. Szerepelt már többek között az Anima Sound System együttes Öltöztessél fehérbe című dalának videoklipjében és Baranyi Benő Anja című kisjátékfilmjében, ahol a címszereplő, egy tudtán kívül sterilizált fiatal roma nő édesanyját alakította. Kenyeres Bálint Sundance és Európa-filmdíjas rendező No.3 (The Spectacle) című rövidfilmjét, amelyben ő játszotta az egyik főszerepet, 2025-ben beválogatták világ legjobb rövidfilmjei közé a cannes-i filmfesztiválon (…)

Oláh Józsefné most 62 éves, és a férjével a mai napig együtt él a saját két kezével épített Tabán telepi házikóban. A férfi egészségi állapota megromlott, a harcok elcsitultak. A sütödében végzett munka és a filmforgatások mellett az asszony a legtöbb időt a családjának szenteli, a négy fiától hét unokája van, és várja az első dédunokáját.

Szerző: Hámon Krisztina

Fotó: Mózes Anita (Máltai Szeretetszolgálat); Vághy Anna (Anabanana)

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Magyar Kurír