A műelemzés mint nyomozás – Gondolatkísérlet

Az irodalombarát közvélekedés hajlamos úgy hinni: az elemzés és értelmezés célja, hogy analitikus aprómunkánk végeztével értékítéletet hozhassunk. Interpretálunk egy verset, hogy legvégül megállapíthassuk: érdemes vagy esendő darab, s ízlésünket megérinti vagy sem.

Holott a folyamat inkább ellenkező logikát követ.

Minden első olvasat megajándékoz egy kezdeti benyomással; s ez az eredendő találkozás a műalkotással rendszerint már dönt arról: érdekel-e, tetszik-e, meggyőz-e az adott esztétikai jelegyüttes. Ha igen, a továbbiakban – akár többszörös odafordulással és visszatéréssel – ennek a hatásnak az összetevőit kívánjuk földeríteni. Saját műélményünk nyomába eredünk, arra kíváncsian: vajon mely stiláris, retorikai, poétikai összetevők miféle hálózatos játéka érte el, hogy katarzis vegyen bennünk szállást.

Ez a közelítés iskolai magyarórákon is új lendületet adhat a közös elemzéseknek: nyomozzuk ki együtt, hogy az alakzatok, a szóképek, a verslábak és a rímek hogyan is működtek közre abban, hogy a verset versként fogadjuk be, hatása alól pedig ne óhajtsunk szabadulni!

Innen tekintve detektív lesz az olvasó – azzal a lényegi meghagyással: annyi elkövetővel (nyelvi-poétikai sajátosságok és érzelmi-gondolati vetületek csoportozatával) kell számolnunk, ahány boldog áldozat (azaz befogadó) detektívmunkára adja a fejét. Hiszen ki-ki a maga műveltsége, hangulata, élethelyzete, ízlésvilága felől bírhatja csak szóra a költeményt. Ennélfogva nekem most mást mond „ugyanaz” a szöveg, mint neked mondott tegnap.

Nincs egyetlen egzakt megfejtés; a jelentést mindig az olvasás hozza létre.

S mikor már azt hinnénk, kezünkben a mű titka, jövünk rá: magunkat lepleztük le.

Mi állunk pőrén az esztétikai önismeret tükre előtt.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.