A múlt mindig kapcsolódik a jelenhez, sőt a jövőhöz is – Beszélgetés Mudrák Attila fotóművésszel

– Milyen élmények indították Önt ifjúkorában a fotóművészet felé?

– Esztergomban születtem, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba jártam, itt is érettségiztem 1976-ban. Kiváló tanáraink voltak, többek között Félix atya, a legendás Lukács tanár úr vagy Barsi Balázs atya, aki oroszt tanított nekünk, olyan jól, hogy megszerettette velünk a nyelvtanulást. Már az általános iskola vége felé érdeklődni kezdtem a fényképezés iránt, volt egy egyszerű gépem. Kaptam kölcsönbe egy laborfelszerelést, amit berendeztem a fürdőszobában, és előhívtam filmeket.

A gimnáziumban fotószakkör indult, néhányan jelentkeztünk rá. Lőrinc atya vezette, ő volt a nagy ítész, ha nem tetszett neki a kép, összetépte. Főleg fekete-fehér fotókat készítettem, akkoriban a színes kép nem voltak annyira elérhető, drága is volt.

Itt nőttem fel, a bazilika árnyékában. Rendszeresen ministráltam, még harangoztunk is a nagy haranggal, nagyobb koromban pedig a társaimmal együtt teremőrködtünk. 1974 februárjában Lékai László veszprémi püspökként jött Esztergomba, akkor még apostoli kormányzóként. Nem sokkal később került sor az érseki beiktatására, azon a szentmiséjén is ott voltam, csakúgy, mint a bíborosi beiktatásán. Erről meg is találtam a fotóimat, színes diákat készítettem.

– Alighogy leérettségizett, máris a Corvina Könyvkiadóhoz került fényképészgyakornoknak. Ez hogyan történt?

– Több verzió is felmerült, hogy hol tanuljak tovább, de nem tudtam igazán dönteni. Akkor Lenci bácsi, Bartl Lőrinc kanonok úr, akit a bazilikából ismertem, azt mondta: édes öcsém, van nekem egy jó barátom, Szelényi Károly, itt szokott fényképezni a kincstárban, majd beszélek vele, hátha szüksége van gyakornokra, aki segíti a munkáját. Így is történt. 1976-ban beajánlott Szelényi Károlynak, hogy van itt egy fiatalember, aki nagyon szeret fényképezni, a miséken is készített már fotókat, nem venne-e maga mellé. Persze, semmi akadálya, felelte Szelényi. Éppen szüksége volt egy olyan emberre, aki segítségére lenne a munkájában. Fölkerestem Budapesten, és rögtön a laborba küldött, ahol Kodak Ektachrome színes diapozitívokat hívtak elő. Máris munkába állított, én meg azt hittem, csak bemutatkozó beszélgetésre megyek.

Szelényi Károly akkor a Corvina Kiadónak dolgozott, és több múzeummal is kapcsolatban állt.  A Corvinának volt egy nagy művészeti fotóarchívuma. Akkoriban a digitális világ még nagyon messze volt. Nagy méretű színes diapozitívekre készítettük a felvételeket, s mivel ehhez elég drága berendezésekre volt szükség, és az előhívás is bonyolult volt, a múzeumok nem tudták ezt maguk megoldani. Ezért a Corvina biztosította a fényképezést a Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Galéria és más múzeumok számára. Elkészítettük a műtárgyfotókat, s ezek bekerültek a Corvina által megjelentetett magyar és idegen nyelvű kiadványokba. Nagyon szép albumok voltak.

1976-ban vettek fel gyakornoknak a Corvinához, először egy évre, aztán még további évekre. Nagyon szerencsés vagyok, mert ott lehettem és segédkezhettem 1978-ban a Szent Korona és a koronázási ékszerek első fotózásánál, miközben Kovács Éva művészettörténész és Lovag Zsuzsa régész adta a szakmai útmutatást Szelényi Károlynak, hogy mely részleteket kell megörökíteni. Időközben elvégeztem a fotósiskolát. Felvételiztem a Könnyűipari Műszaki Főiskolára is, a nyomdaipari szakra, hogy tisztában legyek az előkészítéssel, és tudjam, mitől lesz egy jó képből jó vagy éppen rossz nyomat. 1982-ben szereztem nyomdaipari mérnöki diplomát.

– Két évvel korábban, 1980-ban, alig huszonkét évesen nyílt meg az első kiállítása a Keresztény Múzeumban.

– Igen, a múzeum új, földszinti része az én tárlatommal nyílt meg. Lékai László bíboros érsek azzal bízott meg, hogy fotózzam le az új katolikus templomokat, amelyek 1945 után épültek. Cséfalvay Pál atyával, a Keresztény Múzeum akkori igazgatójával beutaztuk Magyarországot, és lefényképeztem ezeket az épületeket. Nagy visszhangja volt a felvételekből rendezett kiállításnak, a főpásztor maga nyitotta meg. Talán azt akarta megmutatni, hogy az elnyomás ellenére is él a Katolikus Egyház; bár nem működhetett szabadon, korlátok közé volt szorítva, azért már nem az ’50-es években éltünk. Szakmai értelemben is fontos esemény volt ez a tárlat, együtt láthattuk az 1945 óta épült legérdekesebb templomokat.

Ennek kapcsán ismerkedtem meg Kuklay Antallal is, aki akkor egy kicsi faluban, Körömben volt plébános. A hatalom száműzte oda a börtönévei után, az 1956-os tevékenysége miatt. Amikor megszálltunk nála, mesélte, hogy minden hajnalban bekopogott hozzá egy rendőr, csak hogy emlékeztesse, hogy figyelik. Hajnali ötkor már talpon volt, hatkor ébresztett, és hozta a kis kupica pálinkát Pál atyának. Elénk tette a listáját, hogy mely templomokat nézzük meg és fotózzuk le aznap. Később is kapcsolatban maradtam vele, számított a munkámra. Egyszer megkért, hogy utazzak el Kassára, és készítsek fotókat a dóm Szent Erzsébet-oltáráról. Nem volt egyszerű feladat, de sikerült. A ’90-es évek elején ezzel elindított engem az oltárfényképezés útján. Először Török Gyöngyivel fotóztunk a Felvidéken, majd a 2010-es években Sarkadi Nagy Emesével Erdélyben. 1988-ban Ausztriába mentem, amikor odalátogatott Szent II. János Pál pápa; a magyar határ közelébe már sok magyar hívő is eljuthatott. 1991-ben pedig a Szentatya első magyarországi látogatásának néhány helyszínén is ott voltam.

– 1980 azért is kiemelkedően fontos év az életében, mert azóta dolgozik a Keresztény Múzeumban. Hogyan került ide? 

– Egészen pontosan már 1978 közepétől itt vagyok, ebben a méltán világhírű múzeumban. Akkor Cséfalvay Pál atya volt a frissen kinevezett igazgató. Éppen fotóst keresett, és mivel úgyis műtárgyfotózással foglalkoztam, felvett. A Corvinánál tanultakat aztán itt kamatoztattam, ellátva képanyaggal a belföldi és a külföldi művészeti kiadványokat egyaránt. A képeket filmre készítettem, aztán később megérkezett a digitális technológia. Nekem és a régi kollégáimnak váltanunk kellett. A fiatalok már ebbe születtek bele, ők kevésbé ismerik a korábbi technológiákat. A kétezres évek elején Kontsek Ildikó, a mostani igazgatónőnk is a múzeumban dolgozott már. Mint fiatal művészettörténész hamar felismerte a digitalizálásban rejlő lehetőségeket. Kezdetben ez nem volt még olyan minőségű, mint korábban egy jó diapozitív, sokat kellett várni, mire elérhető árú digitális fényképezőgéppel ugyanolyan minőséget tudtunk előállítani. A régebbi eljárás nehézkesebb volt és sokkal bonyolultabb, de azok a fotók máig nagyon jól használhatók. A hátrányuk az, hogy a színes felvételek idővel kifakulnak. A kémiai eljárások és a színképzők alkalmazása miatt maradhatnak bennük vegyszermaradványok, és ezek miatt néhány évtized alatt lassan elveszítik a színüket. Napjainkban más problémákkal szembesülünk, például azzal, hogy miként marad időtálló a sérülékeny digitális adathordozó. Ha visszatekintünk a fotótörténetben, láthatjuk: még mindig a fekete-fehér negatív a legmaradandóbb. Remélem, hogy a technikai fejlődés megoldja ezt a problémát.

– Miért a fekete-fehér negatív a legidőtállóbb?

– Mivel a kép valódi ezüstöt tartalmaz, nem fakul ki olyan gyorsan. Itt, a múzeumban is vannak száz-százötven éves negatívok, fotók. A legtöbbjük nagyon jó minőségű, be lehet szkennelni őket, nagyon részletgazdagok. Persze nem kell visszatérni a régmúlthoz. Bár a mai művészi fényképezés megtartotta a hagyományokat, de az csak nagyon kicsiny szelet a mai fotográfiában. Egyébként én kifejezetten szeretem a digitális fotózást, mert egyszerűbb, gyorsabb, és nagyobb szabadságot ad. Szinte mindig a legnagyobb formátumban és felbontásban készítem a fotóimat, így könnyebb az utómunka. Leegyszerűsödött a nyomdai előkészítés, huszonöt évvel ezelőtt ez még elképzelhetetlen volt.

– Kiemelten fotózza a Kárpát-medence középkori műemlékeit. Mi volt az a belső indíttatás, ami erre késztette?

– Mindig szerettem a történelmet. Esztergomban ez adja magát, a város a magyar történelem bölcsője, tele műemlékkel, régi tárgyakkal. A régiségek már gyerekként is megragadták a képzeletemet, volt idő, amikor régész akartam lenni. A Corvina Kiadónál Szelényi Károly mellett is csupa ilyen dologgal találkozhattam. Nagyon érdekelt a néprajz is. 1978-ban, egészen fiatalon a nyári szabadságom idején eljutottam autóval Erdélybe. Akkoriban még nem hatolt be oda a „fejlett világ”, nem volt Coca-Cola, Amo szappan és a többi. Voltak olyan vidékek, ahol az emberek ünnepeken népviseletben jártak, a házak is megőrizték még eredeti építészeti stílusukat.

Akkoriban szerkesztették a Magyar néprajzi lexikont, Löblin Judit volt a képszerkesztője. Megbízott azzal, hogy készítsek képeket a lexikonba népviseletről, népi építészetről. Nem ilyen méretű fényképezőgéppel dolgoztam, mint ma, hanem hatszor hat centiméteres színes diára. A Hasselblad gépet kölcsönkaptam az útra Szelényi Károlytól. Torockón találtam egy fiatal lányt, akinek megvolt még a teljes népviselete, és beöltözött nekem. Kalotaszegen esküvőről, a húsvéti ünnepről készítettem képeket. Ezek mind bekerültek a néprajzi lexikonba. A lelkesedésem nem csökkent, továbbautóztam Székelyföldre. Kicsit messzebb volt, de rengeteg műemlék van ott is. Sepsiszentgyörgyön összebarátkoztam újságírókkal, irodalmárokkal, művészekkel. Ide is el kell menned, oda is, mondogatták. Így jutottam el többek között Gelencére és más falvakba. Csodálkoztam, hogy milyen gyönyörűek a templomok és milyen csodálatos freskók vannak bennük. Aztán egy ideig nem tudtam kiutazni, szüneteltek ezek az utak. Megnősültem, lekötött a család. Hét remek gyermekem van, őket tekintem a fő műveimnek.

– Rengeteget fotózott az évek során.

– A képeim megjelentek a Pannonhalma ezredik évfordulójára készült, Mons Sacer című kiállítási katalógusban 1996-ban, majd a Paradisum Plantavitban 2001-ben. Takács Imre volt a fő kurátora a Luxemburgi Zsigmondot és korát bemutató nagy sikerű kiállításnak a budapesti Szépművészeti Múzeumban, 2006-ban. Az előző két pannonhalmi kiállítást is ő rendezte, szintén nagy sikerrel. Az előkészítés során bejártuk Magyarországot és a környező országokat, hogy anyagot gyűjtsünk.

Még a ’90-es évek végén találkoztam Kollár Tibor orvossal, aki a középkori építészet nagy rajongója, olyan tájékozott ebben a témában, mint egy végzett művészettörténész. Elkezdtünk együtt dolgozni, s azóta számtalan albumot készíthettem az ő szerkesztésében. Például a Falfestészeti emlékek a középkori Magyarország északkeleti megyéiből címűt, amit a Teleki László Alapítvány adott ki. A Nyitra-vidék falképfestészetéről is van egy ugyanilyen vaskos könyv, s aztán az erdélyi freskókról és Kárpátaljáról. Nemrég jelent meg az Árpád-kori építészeti hagyományok Szepes és Sáros megyében című kétkötetes album, amit nagyrészt Szakács Béla Zsolt írt, a szerkesztő Kollár Tibor. Ezt is a Teleki László Alapítvány adta ki. Olykor Marosi Ernő professzor úr is elkísért bennünket az útjainkon. Összeállt egy olyan team, amelynek a tagjai a szabadidejükben felkeresik a Kárpát-medence templomait, műemlékeit, s ezekből tudományos igényű képes-szöveges albumot szerkesztenek. Nem nagy példányszámban jelennek meg ezek a roppant fontos alapművek, de remélhetőleg könyvtárakba is eljutnak, így bárki elolvashatja, tanulmányozhatja őket.

– Mi vonzza, hogy bejárja és lefotózza a Kárpát-medence templomait, műemlékeit?

– Az építészet; a romanika és a gótika a kedvencem. Esztergomnak nagy kisugárzása volt a középkorban, hatással volt távolabbi vidékekre, az egész Kárpát-medencére. Az esztergomi egyházmegye régebben sokkal nagyobb volt a mainál. A Felvidéken nagyon sok minden kapcsolódik Esztergomhoz. Kevesen tudják, de a reformáció előtt egy rövid ideig még az erdélyi Barcaság is az esztergomi érsek alá tartozott egyházjogilag, holott elég messze van Esztergomtól.

A korai korszakból viszonylag kevés nagy templom maradt fenn a Kárpát-medencében, kivéve a kassai dómot, a kolozsvári Szent Mihály-templomot, a lőcseit, a szepeshelyit, a gyulafehérvárit, ami a legjelentősebb román kori templom Erdélyben. A garamszentbenedeki bencés kolostor és templom is igen jelentős, és nekünk azért fontos, mert a Keresztény Múzeum, amely jövőre lesz százötven éves, sok középkori táblaképet őriz onnét. Ezeket annak idején Simor János prímás mentette meg a pusztulástól.

Igen jelentős még a jáki templom is, amit nemrég újítottak fel Sarkadi Márton vezetésével. És folytathatnám a sort a kis „falusi katedrálisokkal”, amelyek nagyon kedvesek nekem. Külön érdekesség, hogy szinte minden évben előkerül egy-egy újabb Szent László-freskó vagy -töredék Erdélyben. Ezeknek Jánó Mihály a nagy tudójuk. Megjelent már két kötet Szlovénia, Erdély és a Felvidék templomairól is, a harmadik pedig teljesen nyomdakész állapotban van, nemsokára elkészül. Szent László nagyon közel áll hozzám, talán azért, mert a szentek közül róla vannak a legkorábbi ábrázolások, és nagyon nagy számban. A kultusza elterjedt az egész Kárpát-medencében, de ábrázolásai főleg ott maradtak meg, ahol a török nem pusztított.

Ezenkívül gyűjtöm az összes magyar szent ábrázolását is, kortól függetlenül; elég jó gyűjteményem van belőlük. Egy volt osztálytársammal, Udvarhelyi Nándorral is létrehozunk egy-egy szép könyvet hasonló témában a Kairosz Kiadó égisze alatt; ő a szerző, én segítem fényképekkel. A legelső az 1650 körül épült lengyelországi orawkai fatemplom ötvenkét magyar szentet, illetve szent életű magyart bemutató, 1711-ben készült ábrázolásait dolgozta fel. Szép dolgok ezek. Szellemi gyarapodás, megújulás számomra egy-egy ilyen út. Kiváló szakemberekkel dolgozhatok együtt, beszélgetek velük, sok mindent elmondanak, amit egyébként csak egyetemi előadásokon hallhatna az ember. Az összes ábrázolást persze nem tudom lefényképezni, de amit lehet, igyekszem összegyűjteni. Ezen dolgozom másokkal együtt. Szép feladat felidézni a múltat, bemutatni a magyar szentek tiszteletét. A múlt pedig mindig kapcsolódik a jelenhez, sőt a jövőhöz is. Munka közben megismerhetek embereket, történeteket. Feladatok mindig vannak. Dolgozom, amíg csak bírom, ameddig a Jóisten segít. 

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyra Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.