A munkácsi egyházmegye számára szentelt diakónust Szocska Ábel püspök Nyíregyházán

Levcsenkó Dávid egy év kihagyással csaknem tíz éve él Magyarországon; itt végezte a középiskolát, és itt fejezte be teológiai tanulmányait is. A munkácsi egyházmegye diakónusává is itt szentelték. Egyházi előmenetelének e fontos állomására elkísérték őt szerettei, családtagjai, barátai, és aki nem tudott személyesen jelen lenni, bekapcsolódhatott az élő közvetítésbe.

A liturgián az oltár mellett szolgált édesapja, Levcsenkó Róbert és keresztapja, Szabó Konstantin, akik egyúttal a munkácsi egyházmegyét is képviselték. Együtt imádkozott a szentelendőért Szocska Ábel püspökkel Gánicz Endre főhelynök; pasztorális helynöke, Szabó Tamás; a papnevelő intézet elöljárói, Dobos András, Szabó Antal és Polgári Bence; valamint új szolgálati helye, a Kisvárdai Görögkatolikus Egyházközség parókusa, Demkó István, illetve Dávid egykori osztályfőnöke Hajdúdorogról, Takács Gusztáv atya is.

A Szent Liturgiára az Istenszülőt idéző kék színű, liturgikus öltözékben vonult a papság és az asszisztencia a Nyíregyházi Egyházmegye és a Görögkatolikus Papnevelő Intézet közös udvarán.

 Az evangéliumot (Mt 24,34–44) Zoltán György fődiakónus olvasta fel.

Szocska Ábel szentbeszédében először a krisztusi szavakhoz kapcsolódott: „Az ég és a föld elmúlik, de az én igéim sohasem múlnak el – a szentelés mintegy beteljesedése is ennek a kijelentésnek, mert

az Úr gondoskodni akar arról, hogy mindig legyen valaki, aki az Ő igéjét hirdeti.

Dávid is meghallotta a hívást, még akkor is, ha hazájában nehézségek vannak. Ahhoz, hogy ezen az úton járhasson, szüksége volt családjára, édesapja példamutató papi életére, édesanyja gondoskodó szeretetére, lelkiatyáira. Sokan vannak, akik segítik őt. Dávid diakónus atyának magának is ez lesz a feladata az elkövetkező időszakban: segíteni, felemelni másokat” – mondta a főpásztor, majd ennek a feladatnak a beteljesítéséhez adott útmutatást a sivatagi atyák egyik történetét idézve. „Segítő botot kell nyújtani a bajba jutottnak, vagy akár odaadni azt, hogy maga támaszkodjék rá. De ha nincs elég erőnk, és kezünket nyújtjuk, talán maga mellé ránt. Nehogy túlbecsüld magad – hangzott a történet tanulsága –, s azzal, akinek segítni akarsz, te is elvessz.”

Szocska Ábel püspök dicsérte Dávid elszántságát, Krisztusba vetett hitét, határozottságát, heves, tüzes természetét elveiért, de egyúttal óva is intette: „Vigyázz a szívedre, mérlegelni kell, és tehetségünkhöz mérten segíteni.

A bot, melyre támaszkodhatunk, nem más, mint Isten igéje, mely a világ végezetéig megmarad. Valójában ezt kell közvetíteni egész életünkben.”

A szentelés szertartása az átváltoztatás mozzanatai után következett. Levcsenkó Dávidot két alszerpap társa kísérte a királyi ajtóig, onnan – teljes átadását jelző leborulása után – két diakónus vezette az oltár körül háromszor. Majd az oltárra hajtotta a fejét, hogy püspöki kézrátétellel megtörténhessen a szentelés.

„Az isteni kegyelem, mely mindenkor orvosolja az erőtlenségeket és pótolja a hiányokat, ezt az istenfélő Dávid hipodiakónust diakónussá szenteli. Imádkozzunk hát érette, hogy szálljon reá a legszentebb Lélek kegyelme” – hangzott az imádság.

Ezt követően Szocska Ábel püspök felruházta Levcsenkó Dávidot a diakonátus liturgikus jelvényeivel, a közösség pedig méltónak találta a szolgálat felvételére.

„Axios!”, azaz méltó

– éneklete a közösség.

A Szent Liturgia további részében az új diakónus gyakorolta az immár rá háruló feladatokat, a szertartás végén pedig a hála szavait fogalmazta meg azok felé, akik idáig kísérték és támogatták őt.

A szentelésről szóló beszámoló teljes terjedelemben és a képgaléria ITT érhető el.

Forrás: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: P. Tóth Nóra

Magyar Kurír