A művészet élményből fakad – Találkozás Bukta Imre festőművésszel

Bukta Imre derűs személyiség, túl a hetvenen is folyamatosan dolgozik. Interjú közben végig azt éreztük, hogy figyel ránk, fontos számára az, akivel éppen beszélget. Sajnos, ez ma már nem mindig magától értetődő.

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– Átlagos gyermek voltam, érzékeny lelkületű, aki nehezen illeszkedett be a többiek közé. A szüleimmel Mezőszemere újtelepi részén laktunk, négyen voltunk testvérek, akikkel szívesen játszottam a ház előtt, de az igazi életet a Rima-patak jelentette számunkra. A szüleim parasztcsaládból származtak. Édesanyám otthon maradt háztartásbeliként, édesapám pedig kényszerből az út- és vasútépítő vállalatnál dolgozott Budapesten, betanított kőművesként. Ingázott, csak hétvégente járt haza. Egyszerű ember volt, nagyon szerettem őt. Gyakran citerázott a maga készítette hangszerén. A háború végén a szovjetek elfogták a vasútnál, és fölrakták a vagonra. Négy évig volt hadifogságban Csecsenföldön. Miután hazajött, családot alapított. Mindig példás rendet tartott a portán. A kertünk mellett volt egy kétezer négyzetméteres üres telek, ahol munka mellett kukoricát termesztett a disznóknak, malacoknak, csirkéknek. A gyermekkorom felhőtlen volt. Bár csak négyéves voltam 1956-ban, jól emlékszem, hogy a szomszéd falunál, Szihalomnál a hármas úton a szovjet tankok dübörögve haladnak egymás után, s mint egy szép gyöngysor, világítottak sorban. 

– Mikor derült fény a művészi tehetségére?

– Viszonylag későn. Szemerén jártam általános iskolába, ahol a tanárok nem igen foglalkoztak külön-külön a gyerekekkel. Előfordult, hogy ha falevelet kellett festeni, megfestettem a padszomszédomnak, ő ötöst kapott, én meg hármast. Nem volt különösebb kézügyességem. Talán harmadikos vagy negyedikes lehettem, amikor édesanyám vásárolt egy albumot, amibe be kellett ragasztgatni a képeket, tehát a szöveghez illeszteni a külön reprodukciókat. Például Munkácsy Rőzsehordó nő című képét. Ezeket másolgattam ceruzával  magamnak. Ilyenek voltak az első próbálkozásaim. Arra is emlékszem, hogy a szomszédba járt a Szovjetunió című magazin, mellékletében  orosz festők reprodukcióival: siklik a trojka és a lovak vágtáznak a hatalmas hómezőn. Ezeket nagyon szerettem nézegetni, inspiráltak, s időnként le is másoltam őket.

– Egerben érettségizett, 1970-ben. Még abban az évben és a következőben művésztelepet szervezett barátjával, Bernáth(y) Sándorral Tiszafüreden, „ezzel elkötelezte magát a művészetek mellett”. Ezek szerint nagyon korán elhatározta, hogy művészi pályára lép...

– Kicsit lépjünk vissza a középiskolás éveimre. Eger csak huszonhét kilométerre van Mezőszemerétől, de nagyon nehéz volt megközelíteni. Vonat nincs a faluban, a busz ritkán járt. Általános iskolásként mindössze egyszer jártunk ott csoportosan. Megnéztük a minaretet, nagyon tetszett és maga Eger is, a gyönyörű barokk város. Nagyon örültem, hogy odakerülhettem középiskolába. Bár én erdész szerettem volna lenni, de a szüleim azt mondták, kell egy jó szakma, puska nem való a gyerek kezébe, ezért inkább az egri fémesztergályos szakközépiskolába tereltek, legyen érettségim és egyben szakmám is.

A középiskolában kezdtem el kicsit tudatosabban érdeklődni a művészet iránt. Elsősként beiratkoztam egy szakkörre, de onnan eltanácsoltak, amit nem vallottam be a kollégiumban, és továbbra is kijártam a városba, mert nagyon szerettem Eger utcáin kószálni. Volt egy magyartanárnőm, Énekes Istvánné, aki fiatalon, diploma után került hozzánk. Gyönyörű nő volt. Fiúosztályba jártam, mindnyájan szerelmesek voltunk belé. Olyan szépen szavalta nekünk Adyt és József Attilát, hogy a kedvenceink lettek. A tanárnő megtudta, hogy festek. Talán harmadikos lehettem, amikor megkért, hogy mutassam meg neki a képeimet. Megmutattam. Az egyik festményemet megvásárolta, háromszáz forintért. A pénzből rögtön vettem is magamnak egy farmernadrágot, amire nagyon vágytam. Az ilyen holmikat Jugoszláviából csempészték be akkoriban. Persze zavart, hogy pénzt fogadok el a tanárnőmtől, de ő ragaszkodott ehhez. Negyedikes koromban aztán valóságosan elkezdtem járni a rajzszakkörre. Akkora már eldöntöttem, hogy művész leszek. Az érettségi után visszakerültem ide, a falumba. Egyszer bementem Mezőkövesdre, hogy kiderítsem, van-e a kultúrházban  művészeti szakkör. Szerettem volna megtanulni mindent, az alapokat, hogyan kell bánni az olajjal, elsajátítani a vászonra való festés technikáit. Bernáth(y) Sándor itt lakott Szihalmon, megismerkedtünk, barátok lettünk. Megtudtam, hogy ő jár szakkörre. A szakkör este kilencig tartott, az utolsó vonattal jöttünk vissza Mezőkövesdről Szihalomra.

Az úton végig a művészetről beszélgettünk, lelkesen tervezgettük, hogyan lehetne újszerűen ábrázolni a valóságot. Így kezdődött el mi közös munkálkodásunk.

Ez a kétszemélyes művésztelep kicsit viccesen hangzik, de a lényeg, hogy felfedeztük magunknak a Tiszát. Az ártér, ami ma a Tisza-tó, akkor ligetekből, morotvákból, selyemrétegből állt, még gyümölcsösökből is. Nagyon szerettem ezt, szép tanulmányokat lehetett itt készíteni. A baráti társaságunkban mindig akadt modell is.

– Meg se fordult a fejében, hogy a képzőművészeti főiskolára jelentkezzen?

– De igen, érettségi után jelentkeztem is. A rajzom jó volt, de technikailag voltak hiányosságai. Az első rostán kiestem. Nagyon megsértődtem, mert feszített a hivatástudat. Azt mondtam, én többet nem jövök ide. Ami vigasztalt, hogy a példaképeim közül Csontváry vagy Van Gogh sem végeztek főiskolát, önképző módon jutottak a csúcsra. Eszembe jutott a reneszánsz és a barokk: ha van mester, aki tanít, akkor tőle ugyanúgy meg lehet tanulni az alapokat, nem biztos, hogy  felsőoktatási intézménybe kell járni ahhoz, hogy valakiből művész legyen. Akkor így gondoltam. Érdekes egyébként, hogy évekkel később aztán elvégeztem a pécsi egyetemen a festő szakot, a Moholy-Nagy László Egyetemen pedig habilitáltam. Így aztán oktatóként átléptem a Képzőművészeti Főiskola, ma már egyetem küszöbét. Tanítottam az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen is.

– Bár nem végzett főiskolát, viszont már 1978-ban, alig huszonhat évesen megnyílt az első kiállítása Budapesten, és ettől kezdve folyamatosan jelen van a hazai és a külföldi tárlatokon. Hogyan sikerült ilyen fiatalon, főiskolai végzettség nélkül kiállítania a fővárosban?

– Ez egy érdekes dolog. A hetvenes évek elején Egerben dolgoztam dekoratőrként. Karácsonyra barátaimnak linóleummetszeteket készítettem, kis, műnyomó papírkartonra összehajtható képeslapokat. Kívül angyalkák voltak rajta, belül egy, a hegyi beszédre emlékeztető idézet: Ne gyűlöljétek, szeressétek ellenségeiteket! Ez valahogy a vezetőség tudomására jutott. A főnököm közölte velem: azonnali hatállyal ki kell rúgnunk, mert leszóltak a pártbizottságból, hogy vallásos propagandát terjesztek, ami tilos, és ne is próbáljak Egerben állást keresni, mert nem fog menni.

A hetvenes évek közepe azonban már lazább volt a politikai helyzet. Engem például felvettek a Fiatal Művészek Stúdiójába, 1975-ben vagy 76-ban. Nagyon fontos volt ez nekem, mert szerettem volna integrálódni ebbe a közegbe. Akkor már Budapesten a Középület-tervező Vállalatnál dolgoztam, a modellező műhelyben a tervezők által megtervezett makettek kicsinyített másolatait készítettük el, különböző anyagokból, plexiből, fából, bármiből. Tehát autodidakta módon kerültem a képzőművészeti pályára – ez is egyfajta képzést jelenetett, csak épp önképzést. A hetvenes évek második felében úgy-ahogy élt még a fényes szelek szellemisége, felfedezni a vidéki tehetséget, és beemelni a kultúrába, ha tehetséges. Ez pozitív oldala volt a szocializmusnak. Mivel a ’78-as bemutatkozó kiállításomnak sikere volt, két év múlva már a fiatalok párizsi, nemzetközi Biennaléján állítottam ki, ráadásul a Pompidou Központban. Ez valóban belépőjegy volt akár a nemzetközi térbe is. A későbbi köztársasági elnök, Jacques Chirac volt akkor Párizs polgármestere, megnézte az anyagomat és személyesen gratulált.  

– Sarlós Boldogasszony Mezőszemere védőszentje. Az mit takar, hogy Ön 1974-ben és 1976-ban ehhez kapcsolódóan művészeti viselkedésakciót hajtott végre?

– Sarlós Boldogasszony ünnepe július első vasárnapja. Délelőtt templomba mentem, akkor már többnyire egyedül, korábban a szüleimmel vagy a testvéreimmel. Délután szokott a faluban kezdődni a búcsú, a futballpályán. Mindig idegennek éreztem, hogy egy ünnep focimeccsről, sörsátorról, nagy evészet-ivászatról szóljon, amikor leisszák magukat a férfiak. Fejembe vettem, hogy én másképp fogom megünnepelni Sarlós Boldogasszony ünnepét. Abban az időben, ahogyan beértünk a faluba, baloldalt rögtön ott volt a téesz, a nádfedeles tehénistállóval,  a mérlegraktárral. Itt álltam én vigyázban órákon keresztül, így fejeztem ki a tiszteletemet Sarlós Boldogasszony ünnepe iránt. Előfordult, hogy félmeztelenül csináltam, máskor pufajkában. Megpróbáltam olyan ruhát keresni magamnak, amellyel kifejezhetem, hogy én a lumpenekkel, a szegény emberekkel érzek együtt. Ez ugyanolyan tudatos művészeti magatartás volt a részemről, mint az, hogy akkortájt svájci sapkában, gumicsizmában jártam. Éveken keresztül megismételtem e sajátos „ünneplést”, és egyszer megkértem Sándor öccsét, aki amatőr fotós volt, hogy fényképezzen le. Ily módon maradt meg egyetlen dokumentum egy ilyen akcióról. Előfordult az is, hogy a repceföldre vittem ki egy a vaságyat meg a paplanokat, és három napig ott laktam. Ez kicsit azonosulás volt a természettel.

– A Godot Kortárs Művészeti Intézetben hatalmas sikere van a Műveljük kertjeinket! című kiállításának, amit eddig már több mint tízezren néztek meg. A kritikák is egyértelműen pozitívak. Van aki azt emeli ki: a vidéken alkotó ember esztétikai, szociális és erkölcsi viszonyulását ábrázolja. Egy másik vélemény szerint naivitás és ősi bölcsesség itt egymás mellé kerülnek. A tárlat egyfajta szociális lenyomata Mezőszemerének, de a művész belülről látja az ottani helyzetet, nem kívülről.

– Szentendrén éltem több mint húsz évig, nem hagytam fel a vidékábrázolással, de az a muníció, amit innen vittem, elfogyott a tarisznyámból. Amikor visszakerültem ide 1998-ban, a megközelítésmódom megváltozott a falu irányába, amelynek újra lakosa lettem. Ez egy másfajta státusz, mint a külső megfigyelőé. Kint is vagyok, bent is vagyok. 1998-ig a fél világot bejártam már, sok mindent tapasztaltam, emberként és művészként is. A visszaköltözésem új helyzetet teremtett, abban a tekintetben is, hogy mit fogok és hogyan fogom ábrázolni a vidéket, illetve magát ezt a falut. Arra, hogy miért alakult ez így, hogy csak Mezőszemerét és az itt élő embereket ábrázolom, nem tudok konkrét magyarázatot adni. Talán csak annyi: a számomra magától értetődő élményből alkotni. A legfontosabb a megélés tapasztalata, hogy ne a magazinokból, a médiából összeszedett információkat dolgozzam fel.

A művészet akkor igazi, ha élményből fakad. A téma az utcán hever, felemelem, arra csodálkozom folyton rá, ami körülvesz engem.

A falu ábrázolása adottság a számomra. A visszaköltözésem óta fontos változás, hogy az emberábrázolás újra nagyobb szerepet játszik a festészetemben. Nincs semmiféle kritikai szempontom, amikor ábrázolok. Amit látok, ahhoz megpróbálom hozzáadni a saját gondolataimat, amelyek abszolút nem politikaiak, nem is kritikusak, hanem művészeti szempontú megközelítések. A  kiállításon látható például egy kép, A szomszéd férfi. Valóságos, létező személy a modellje, innen a harmadik házban lakik. Egyedül él, néha meglátogatom. Nem sokat beszélgetünk, de az is elég ahhoz, hogy letapogassam a szemeimmel, mi a lényeges az emberből és a környezetéből: megfestettem egy nyitott ablakot, amin beárad  a fény, a férfi a kanapéján merengve fordul a fény felé, egy bárányt, ami benéz hozzá a konyhából, és ráadásul becsempésztem egy Bukta Imre-képet a falra. A biblikus metaforákkal próbáltam megemelni a festményt.

– Említette az imént, hogy a fél világot bejárta, mielőtt 1998-ban visszaköltözött volna a szülőfalujába. Hozzáteszem, nemzetközi hírű festőként. Egészen más világban élt, mint amilyenben az itteniek élnek. Hogy fogadták Önt?

– Vegyes érzésekkel. Elterjedt az a pletyka is, biztos, hogy valamit elkövetett az Imre, mert nem létezik, hogy valaki Szentendréről visszaköltözzön ide, egy ilyen faluba. Mondták ezt a saját falujukról! Ez fura volt, de voltak nyitott szívű emberek is, akik befogadtak. Összességében elmondhatom, nem volt ezzel semmi problémám. Úgy tekintek magamra, mint a szemereirek egyikére.

– Tamási Áron írja: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Erről eszembe jut az Önről és Mezőszemeréről szóló Másik Magyarország című dokumentumfilm. Elhangzik egy kérdés: hogy érzi magát itt, ebben a tragikus helyzetben? Az Ön válasza: hogy lenne tragikus a helyzet, hiszen itt élek, ebben élek. Ezek szerint Mezőszemere az a hely, ahol otthon érzi magát, ahová hazatalált? 

– Amiről most maga beszél, az két szempontból fontos: az egyik, hogy a helyet, ahol az ember él, ne csak hogy elfogadja, hanem szeresse is, szőröstül-bőröstül, úgy, ahogy van. A másik: ha itt élek egy „elszigetelt” kis faluban, akkor lehet-e ebből „világraszóló” művészetet alkotni, teremteni? Lehet-e innen, egy ilyen kis helyről olyan üzeneteket küldeni, amelyek sokakat meg tudnak érinteni, amelyeket szerte a világban megértenek, átéreznek? Van ebben némi kockázat, de éreztem magamban az erőt. Ha nem adom fel a kortárs képzőművészeti médiumokat, akkor meg lehet valósítani. Az ábrázolásmódom, maga a vizualitás legyen friss, és belőlem fakadjon. Éppen ezért nagyon szeretem használni a kortárs technikákat, így a Godot-ban rendezett tárlaton is vannak videóművek és más digitális technikák. Nemcsak festményen, hanem máshogy is ábrázolom a valóságot. Érdekes, hogy Mezőszemeréről is többen megnézték a kiállítást, és megérintette őket az installációs mű is – amivel még soha nem találkoztak –, mert róluk szól. Úgy érzem, a kiállításom kicsit mindenkit megszólít, függetlenül attól, hogy a látogató műkritikus, szakmabeli kolléga-e, vagy egy szemerei asszony.

Fontos számomra, hogy ne csak a saját szubkultúrámon belüli világ nézze, értse és értelmezze a munkáimat, hanem egy szélesebb látogatói réteget célozzak meg.

Ahogy egyik kollégám mondta, fontos demokratizálni, fontos kiszélesíteni a közönséget. Arra természetesen vigyázni kell, hogy eközben az elért színvonalból jottányit se engedjünk!

– Sikerült Mezőszemerén egy kisebb kulturális közösséget létrehoznia?

– Igen, sikerült. Kónya Réka, a párom az erdélyi Sepsiszentgyörgyről származik, polgári, értelmiségi családból. Neki romantikus volt kicsit ez a világ, a falusi lét. Vele együtt kezdtünk el közösséget szervezni. Megalapítottunk egy civil egyesületet, újságot szerkesztettünk, amely kifejezetten a falu életét mutatta be. Volt benne múltkutatás, hagyományőrzés, információ, pletykarovat. Művésztelepet szerveztünk, kétszáz művész látogatott el ebbe a kis faluba. Nyitottságra törekedtünk, Nyílt tér volt a nevünk, mindig mást hívtunk meg, köztük fiatalokat is.

Korábban egyetlen köztéri szobra volt a falunak, a település közepén, Sarlós Boldogasszony, 1906-ban állították az Amerikából visszatérő szemereiek. Én pedig készítettem egy fát ültető idős embert ábrázoló millenniumi szobrot. 2001-ben született egy emlékmű az 1848/49-es szabadságharcról, 2016-ban pedig egy 1956-os emlékmű. Egy erdélyi barátom a kérésemre szobrot alkotott Árpád-házi Szent Erzsébetről. Szeretnék egy Petőfi-szobrot is készíteni. Tehát ha erre téved egy turista, ezekkel is találkozik, nem csak a romos házakkal.

– Több munkáján is felbukkannak bibliai, keresztény elemek. Az egyik festményén egy kislány látható, mellette töviskorona…

– Ennek története van: évekkel ezelőtt láttam ezt a kislányt szavalni itt a faluban egy ünnepségen, olyan átéléssel, hogy nagyon megérintett. Lefotóztam mobillal, és aztán megfestettem. A töviskoronát azért tettem a képre, mert két világot próbáltam ütköztetni:

ez a kislány az ártatlanság korában van, nagy átéléssel szaval egy verset, és vár rá egy olyan világ, amivel még nem találkozott, de elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb találkozzon vele.

– Hívő embernek tartja magát vagy inkább keresőnek, mint ahogyan talán mi mindannyian azok vagyunk?

– Nem járok rendszeresen templomba, de hívő vagyok. Ezért sem volt véletlen, hogy Kovács Levente, a XX-XXI. századi keresztény képzőművészeti alkotások gyűjtője felkért, hogy készítsek képeket a gyűjteményébe. Hét olyan képet festettem, amelyek Jézus cselekedeteiről és példabeszédeiről szólnak. Ha nem ismerném és nem érezném magaménak ezeket a történeteket, nehézzé vált volna az alkotás. Az elkészült képeim közül az Eltévedt juh, a Fügefa kiszárítása és a Gonosz szőlőmunkások benne vannak az Evangélium 21 – Kortárs képzőművészeti gyűjtemény című albumban, amit Novák Katalin köztársasági elnök Ferenc pápának adományozott más ajándékok mellett az áprilisi látogatása során. Egyébként még azelőtt, hogy Levente felkért volna, összeszámoltam a Jézus-ábrázolásaimat, húsz fölött van azon műveimnek a száma, melyeken látható Jézus.

– Említette, hogy amikor huszonöt évvel ezelőtt eljött Szentendréről, úgy érezte, kiürült a batyuja. Most mit lát, amikor benéz a batyujába?

– Azt hiszem, nincs tele, mert minden kiállításon megüresedik, viszont egyszerű újra telepakolni. Nagyon lényeges, hogy nyitott szemmel járjak, és sajátos szemszögből nézzem, ami itt történik. Bőven vannak még kiaknázatlan területek ebben a faluban. Amikor tavaly novemberben megnyílt az új, tematikus tárlatom a Godot-ban, felvetődött bennem a kérdés: hogyan tovább. De aztán telt-múlt az idő, januárban már elkezdtem festeni, és újfent érdekes témák kerültek elő. Vannak konkrét terveim. Júliusban lesz egy új kiállításom Vöröstón, oda új videó-munkákkal készülök, a régi világot – szekerek, istállóba bekötött tehenek, lovak – szeretném megidézni a modern technikával.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István – Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.