A művészet magasiskolája – Látogatás a bécsi Kunsthistorisches Museumban

Homlokzata rendkívül aprólékosan kidolgozott, kisebb-nagyobb szobrokkal, domborművekkel, ión oszlopokkal gazdagon díszített, historikus alkotás. A kupolája is lenyűgöző; nem is kívülről, inkább belülről látszik igazán, hogy milyen monumentális ez az építmény.

Lépjünk most be a kiugró homlokzatra tervezett hármas ajtón át a múzeum előcsarnokába! Óriási belső tér bontakozik ki a látogató előtt. Széles lépcsősor visz fel a félemeletre, ahonnan aztán további lépcsők sokaságán keresztül juthatunk fel az első emeleti kiállítóterekhez.

A nagy léptékhez hozzátartozik egy óriási méretű szoborcsoport is, találóan, hiszen a mű különben nem érvényesülne ennek a hatalmas térnek az optikai középpontjában. Az alkotás Antonio Canova (1757–1822) munkája, aki a klasszicizmus egyik legnagyobb szobrásza volt a dán Thorvaldsen mellett. Thészeusz legyőzi a kentaurt című carraraimárvány-faragása remekül betölti ezt a teret. A görög hős egy vastag husánggal csépeli a már földön fekvő, ember felsőtestű, négylábú kentaurt, akinek ettől kezdve biztosan nem lesz többé kedve, hogy megkísérelje elrabolni Peirithoosz lapita király mennyasszonyát. A szoborcsoportot I. Ferenc császár szerezte meg és hozatta Bécsbe 1823-ban, a jelenlegi helyére 1891-ben került. Canova művétől jobbra Ferenc József, balra pedig I. Ferenc császár szintén márványból faragott szobra fogadja az érkezőt.

Még mielőtt túllépnénk az előcsarnokon, nézzünk fel az „égre”, akarom mondani a mennyezetre, ahol Munkácsy Mihály vászonra festett s a falra felragasztott hatalmas festménye látható: A reneszánsz apoteózisa. 

Azért is érdekes ez a műremek, mert a budapesti Szépművészeti Múzeum legújabb Munkácsy-kiállításán láthattuk a kisebb változatát, itt Bécsben pedig a végső festményt csodálhatjuk meg. Igazi büszkeség ez, hiszen a Kunsthistorisches Museum a világ képzőművészeti gyűjteményei közül az egyik legjelentősebb, képtárát tekitve a negyedik legnagyobb. Csak olyan intézmények előzik meg, mint a szentpétervári Ermitázs, a párizsi Louvre és a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum. Nagyszerű érzés tudni, hogy annak idején egy magyar művészre, egykori honfitársunkra bízták e csodás palota legfőbb díszének elkészítését, miközben olyan alkotók is dolgoztak itt a falakon, mint például a kiváló Gustav Klimt.

A múzeum hatalmas, császárvároshoz méltó méretű, s díszítményei meglehetősen szertelenek; látszik, hogy rengeteg pénz állt rendelkezésre, nem kellett takarékoskodni sem az anyaggal, sem a mesteremberekkel. Ferenc József tudta, mit csinál, amikor azt a döntést hozta, hogy a Ringstrassén két múzeum épüljön egymással szemben. (A Művészettörténeti Múzeummal átellenben a Természettudományi Múzeum épülete kapott helyet.)

Mielőtt belépünk a képek közé az első emeleten, mindenképpen érdemes benézni a rendkívül magas kupolába, amely alatt népszerű kávézó működik. Itt domborművek, portrék, harsonás angyalok, ívelt erkélyek és girlandok tucatjai alatt pihenhetnek a látogatók kávézgatva, tortaszeletet vagy rétest majszolgatva.

Balra az első teremben bécsi látképeket nézhetünk meg Bernardo Bellottótól, aki a híres Canaletto unokaöccse és tanítványa volt. Úgynevezett vedutákat, városképeket festett, akárcsak mestere. Az 1700-as években nem ismerték még a fényképezést, akkoriban ilyen és ehhez hasonló képeken örökítették meg a városi helyszíneket. Canaletto festményeinek többsége Velencét ábrázolja, Bellotto azonban nem csak itáliai városokat festett meg, hanem német nyelvű területeken is dolgozott. 1747-ben, huszonhat évesen II. Ágost szász választófejedelem meghívására Drezdába költözött, s itt hamar európai hírnévre tett szert. 1758-ban Mária Terézia, Ausztria uralkodó főhercegnője Bécsbe hívta. Három évvel később már Münchenben volt, öt évre rá visszatért Drezdába, majd Varsóba költözött, immár végleg. Az ott készített tájképei igen hasznosnak bizonyultak: mintául szolgáltak a város második világháborús bombázásait követő rekonstrukcióhoz.

Ha közelebbről megnézzük Bellotto festményeit, láthatjuk, micsoda élet van a vásznakon. Emberek jönnek-mennek a széles tereken, hintó suhan az úton, a benne ülő arisztokratát megsüvegelik a járókelők. Egy másik képen vásározók árulják termékeiket, a piacon kereskedők kínálják portékáikat. Bernardo Bellottótól nyolc városképet láthatunk az első teremben.

A szomszédos falon nem kerülheti el a látogató figyelmét egy óriási vászon: Marie Antoinette francia királyné monumentális portréja 1778-ból. A képet Marie Louise Élisabeth Vigée-Lebrun festette, muszáj szólnunk pár szót róla és alkotásáról. Az előkelő modell szinte elvész az épületes hajkorona és a sok ruharedő között, a kép a féktelen gazdagság és pazarlás szimbóluma is lehetne. Lebrun, aki fiatalkori önarcképei alapján jókedvű, vidám festőnő lehetett, rendkívül nagyvonalú ecsetkezeléssel festette meg Marie Antoinette-et. Az előkelő modell selymes ruhája leheletfinoman omlik alá, s az óriási fémkerettel kifeszített szoknyaköltemény alól alig láthatóan tűnik elő a cipője.

Lebrun, aki a királyné hivatalos udvari festője volt, 1785-ben felvételt nyert a Királyi Akadémiára. Közel állt a királyi családhoz, ezért a francia forradalom idején elhagyta Franciaországot, és Európa udvaraiban kereste a boldogulást. Megfordult Rómában, Nápolyban, Torinóban, Velencében. Időzött Drezdában és Bécsben, s eljutott Szentpétervárra is, ahol a helyi arisztokrácia és az emigránsok köreiből kapott megrendeléseket. Csak 1802-ben tért vissza Franciaországba, majd ismét évekre elutazott, ezúttal Angliába. 1805 után ismét Párizsban élt és alkotott, s ott is halt meg, 1842-ben, nyolcvanhét éves korában. Lebrun a barokk és rokokó stílus térhódítása idején működött, több mint ötszáz képe ismert. Azért is érdemes megemlékezni róla, mert hosszú élete során nő létére igen gazdag művészi pályát tudott befutni egy olyan korban, amikor a nőt mint önálló személyiséget nemigen becsülték. 

A múzeumban kiállított rengeteg kép közül nem könnyű választani. A leghíresebb alkotók mellett érdemes figyelmet szentelnünk a kevésbé ismerteknek is, hiszen ők is csodálatos műveket hoztak létre. Közéjük tartozik például Salvator Rosa (1615–1673). Astraea visszatérése című képén az a jelenetet festette meg, amikor az igazságosság istennője visszatér a földre, és a békés vidéki embereknek bemutatja attribútumait, a mérleget és a kardot. Salvator Rosa a Mediciek megrendelésére festette ezt a művét, amely a harmincéves háború befejezése utáni békevágyat fejezi ki.

Domenico Fetti (1588–1623) a Menekülés Egyiptomba című képén egészen egyedi módon ábrázolja témáját. A fiatalon elhunyt festő a Szent Család Egyiptomba menekülésének körülményeit mutatja be. Az előtérben a földön heverő halott gyermekek idézik meg a család menekülésének okát: Heródes király elrendelte az összes fiú újszülött megölését. A képen azt láthatjuk, hogy Mária és József visszanéz a halott gyermekekre. Nem éppen szokványos ez az ábrázolás. Domenico Fettinek a budapesti Szépművészeti Múzeumban is látható festménye.

Mindenképpen érdemes megnézni Giambattista Tiepolo Sienai Szent Katalin (1746) című képét is. A remekbe szabott alkotás oltárképnek készült, a padovai Santa Giustina-kolostor számára festette a mester. A szuggesztív képen Katalin elragadtatása látható, töviskoronája és a kezén lévő stigmák a Krisztussal való misztikus egyesülés bizonyítékai. A kép ovális keretben látható, finom, pasztelles, okker színei csak fokozzák a hatását. Az áhítatos kép célja az volt, hogy a nézőt meditációra késztesse.

A következő teremben a művészettörténet egyik legnagyobb alakja, Caravaggio (1571–1610) remekművei fogadják a lelkes látogatót. Az egyik festmény a Rózsafüzéres Madonna (1603), amelyen a Szűzanya felszólítja Szent Domonkost, hogy osszon rózsafüzért a népnek. Jobboldalt Szent Péter a gyermek Krisztusra mutat mint minden kegyelem forrására. A képet Caravaggio Rómában festette, 1620-ban az antwerpeni domonkos templomba került, majd 1781-ben a császári képtár megvásárolta.

A Töviskoronázás című festmény merész képkivágása egészen különleges, hiszen sem Krisztus, sem a pribékek alakját nem látjuk teljesen. A Megváltó előre hajló alakján és arcán tükröződik a szenvedés. A képen a sárgás testszíneken kívül a vörös köpeny a meghatározó, a mártíromság jelképe.

A Dávid Góliát fejével című festmény talán a leghíresebb Caravaggio itt látható képei közül. Dávid mintha nem örülne igazán győzelmének, kissé melankolikus az arckifejezése, miközben az óriási filiszteus levágott fejét tartja. 

Rengeteg itt a látnivaló, amiről muszáj még beszélnünk. Hiszen egy szót sem szóltunk még Tintorettóról, Rembrandtról, Van Dyckről és Rubensről sem. Ottjártunkkor abban a teremben, ahol a Rubens-képek láthatók, egy hölgy éppen a nagy flamand mester egyik képét másolta. Felállított állványán kifeszített vászon volt, s az olajfestmény készítése láthatóan a befejezéséhez közeledett. Mint megtudtuk, az alkotó, az 1969-ben Ukrajnában született Natalya Mkrtchyan rendszeresen készít másolatokat a maga számára és a múzeumnak is. Szívesen fest portrékat, állatokat, és a zsánerképeket is szereti. Rubens-másolata jónak látszott, megfelelőek voltak a színek és a formák, s a kép arányosan lett kisebb, mint az eredeti.

Ez a múzeum tényleg csodálatos, a rengeteg néznivaló egészen magával ragadja az embert, s látogatása idejére szinte teljesen megfeledkezik a külvilágról. Terveink szerint a következő hetekben folytatjuk a képtár bemutatását, további mesterműveket villantva fel a bécsi Kunsthistorisches Museum gazdag anyagából.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.