A művészetek vonzásában – Rockenbauer Zoltánnal beszélgettünk

– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkori karácsonyokra?

– Karácsonytól karácsonyig számoltam az évet, annyira vártam mindig az ünnepet. Egy gyereknek a karácsony különösen jelentős, hiszen csak jóval később érti meg a húsvét lényegét. Egyke vagyok, a szocialista körülmények ellenére is viszonylag gazdag karácsonyunk volt, sok mindent megkaptam, amire vágytam. Mégis él bennem egy olyan karácsony emléke, amikor apa hiányzott az ünnepekkor. Akkor járt a Déli-sarkon, és az eredeti terv szerint szentestére hazaért volna, de a csatlakozási problémák miatt csak két-három nappal később érkezett meg. Mint akkoriban minden gyereknek, egy ideig nekem is a Jézuska hozta az ajándékot, de később is mindig titokban maradt, hogy mit kapok. Lázadó kamaszként viszont már az ellen is tiltakoztam, hogy dísz legyen a karácsonyfán. Giccsesnek tartottam. A szaloncukor ott volt a szép zöld fa alatt egy tálban, még azt sem lehetett ráaggatni. Gimnazista voltam, amikor a keresztanyám egyszer elhívott a pesti ferencesekhez éjféli misére. Azóta is minden évben elmegyek, csak most már a Szent Teréz-templomba, ahová egyébként is járunk.

– Most hogyan zajlik az ünnep?

– A karácsony misztériumát sikerült átörökíteni. A tizennégy éves kisfiam is még mindig a Jézuskától kapja az ajándékot. Levelet ír neki, bár előfordult, hogy csak 22-én, amikor már nem kis gondot jelentett teljesíteni a kívánságát. Feleségemmel 23-áról 24-ére virradóra díszítjük a karácsonyfát, miután Marci elalszik. Mindig nagy öröm, amikor másnap reggel meglátja teljes pompájában, persze akkor még ajándékok nélkül.

– Emlékszik olyan karácsonyi ajándékra, aminek nagyon örült gyermekkorában?

– Az első karórámat karácsonykor kaptam, nagyon büszkén viseltem. Ebből arra következtettem, hogy majd a fiamnak is biztos remek ajándék lesz. Hát, egyáltalán nem volt az. Nekem a Matchbox autópálya szerezte a legnagyobb örömet. És sok könyvet kaptam, apámtól olyanokat, amiket ő is szeretett, például Verne Gyula-könyveket. A Képes Történelem és a Képes Földrajz könyvsorozat nagyon tetszett nekem, komoly gyűjteményem volt belőlük.  

– Milyen volt a kapcsolata az édesapjával?

– Közeli, jó kapcsolatban voltunk gimnazista koromig. Akkor számomra is beköszöntött a lázadó korszak, ráadásul a családban is megromlottak a viszonyok, a szüleim elváltak. Mind a kettejükkel szemben dacos és távolságtartó lettem, úgy voltam vele, nekem senki ne mondja meg, mit csináljak. Önállósítottam magam, hamar el is költöztem otthonról, erős volt bennem a kamaszöntudat. Apámmal sokáig közvetlen, baráti volt a kapcsolatom, sokat játszottunk együtt, fociztunk, pingpongoztunk, sakkoztunk, kártyáztunk. De szigorú is tudott lenni. Ha bevetette magát a számonkérés terén, kemény büntetéseket helyezett kilátásba vagy szabott ki. A saját fiammal ugyanezt élem meg: jó barátok vagyunk, de ha kell, szigorúbb is tudok lenni. Ám leginkább megbeszéljük a dolgokat, egyezségre tudunk jutni.  

– Kamaszként szerette meg a képzőművészeteket?

– Igen, de a zene éppúgy érdekelt, tanultam basszusgitározni majd blockflötézni. Gyerekként kedveltem az operát, bérletem volt az Erkel Színház és az Operaház matinéelőadásaira. Felső tagozatosként viszont rockrajongó lettem, egy időre hanyagoltam a komolyzenét. Barátaimmal a modern képzőművészetért is rajongtunk. Nagy dolog volt abban az időben könyveket szerezni a szürrealizmusról vagy általában a 20. századi modernizmusról. Bújtuk az antikváriumokat, mindent elolvastunk, amit lehetett, kiállításokra jártunk. Másodikos gimnazista koromig paleontológusnak készültem, ám amikor kiderült, hogy nem vagyok elég jó természettudományokból, attól fogva művészettörténész szerettem volna lenni. De nem voltam jó tanuló, a szüleimtől állandóan azt hallgattam, hogy semmire sem viszem. Így aztán nem is mertem jelentkezni az ELTE-re művészettörténet szakára, hanem Nyíregyházára mentem magyar–könyvtár szakra. Elég nagy kerülővel lettem művészettörténész, hiszen a főiskola elvégzése után az ELTE néprajz szakán diplomáztam, és csak a kilencvenes évek közepén kezdtem el tudományos alapossággal foglalkozni művészeti témával, elsőként Márffy Ödön és Csinszka kapcsolatával. Beleástam magam Márffy életművébe, és ledoktoráltam művészettörténetből. A politikai pályafutásom vége óta már csak művészettörténettel foglalkozom.

– Hogyan kezdődött a politikai karrierje?

– A nyolcvanas években részt vettem ellenzéki mozgalmakban, megfordultam „repülő egyetemen”, szamizdatot olvastam, tüntetésekre jártam. Ott voltam az úgynevezett lánchídi csatában, beidéztek a rendőrségre is. Amikor 1988-ban megalakult a Fidesz, azonnal beléptem. A politikai karrieremet tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy beszéltem franciául, és mivel más aktivista nem nagyon, így én lettem a Fideszben a „francia kapcsolat”. A gimnáziumban latint, majd angolt tanultam, a franciát a katonaság idején kezdtem el, magamtól, a művészettörténeti érdeklődésem miatt. Hanglemezzel ellátott nyelvkönyvből tanultam nagyon intenzíven, mindennap. A gimnáziumban még utáltam szavakat magolni, de ekkorra már rájöttem, hogy enélkül nem megy, így hamar összeszedtem egy közel ezerszavas szókincset. Mindent megtanultam, amivel találkoztam, verseket, sőt Camus Közönyének első oldalát is bevágtam franciául. Egy év nyelvtanulás után kijutottam Párizsba, ahol egész jól elboldogultam ezzel a minimális franciatudással. A kommunista blokkból jött turisták csodabogaraknak számítottak, azt pedig pláne rokonszenvesnek tartották a franciák, ha valaki a nyelvükön próbálkozik.

– Megdöbbentő, hogy ez az autodidakta franciatanulás alapozta meg a politikai pályafutását.

– Összefüggenek a dolgok. Gimnazistaként művészettörténész akartam lenni, és húsz évvel később az lettem. Azt tapasztaltam, hogy semmi nem volt haszontalan, amit a középiskola elvégzése után tanultam. Ott viszont rengeteg olyasmivel kellett foglalkoznom, amit soha nem használtam az életben.

– Hogyan folytatódott a pályája?

– A Fidesznek akkor kollektív vezetése volt, így hamar egyike lettem a választmánynak, én voltam a tüntetésszervező és a francia kapcsolattartó. A választásokkor mint a Fidesz egyik vezetője kedvező pozícióm lett az országos listán, így bekerültem a Parlamentbe. Korábban sosem gondoltam, hogy ilyesmi az életem része lehet.

– A szülei hogyan élték meg a sikereit?

– Amikor beidéztek a rendőrségre, persze nagyon idegesek voltak. Amikor elkezdtem nyilatkozgatni a Szabad Európa Rádiónak, apám már nem élt. Édesanyám viszont lelkesen szórólapozott az első szabad választáson. Sajnos egy évvel később ő is elhunyt.

– Mire a legbüszkébb a politikai munkásságából?

– Talán a Művészetek Palotájának a létrejöttére, amelynek a koncepcióját én dolgoztam ki. Kulturális miniszterként kiemelt területnek tartottam a magyar klasszikus zenét és képzőművészet, mert ez az a két művészeti terület, amellyel a leginkább meg tudjuk mutatni magunkat külföldön. Az irodalmunkkal – hiába világszínvonalú – nyelvi okokból nagyon nehéz áttörni. A világirodalmat a legnagyobb költőink fordítják magyarra, a mi irodalmunkat azok a csodabogarak ültetik át idegen nyelvekre, akik hajlandók megtanulni magyarul. Paul Éluard mindössze két József Attila-verssel próbálkozott. A zenével más a helyzet, zeneszerzőink, előadóink nemzetközi szinten is elismertek. Együttműködtem a Nemzeti Filharmonikusokkal, közeli kapcsolatban voltam Kocsis Zoltánnal, aki számtalan ötlettel állt elő azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne nemzetközileg ismertté tenni a zenekart. Szeretett volna egy próbateremnek is alkalmas, világszínvonalú hangversenytermet, ez lett a Müpa szíve. Másfelől azt tapasztaltam, hogy világszerte igen népszerű a 20. századi és a kortárs képzőművészet. A magyar festészet legizgalmasabb korszaka a 20. század első fele, akkori alkotóink között egészen kiemelkedők is vannak, akikre fel lehet hívni a figyelmet. A magyar festők Párizsba jártak tanulni, lépést tartottak a nemzetközi modernista mozgalmakkal, részt vettek a fauve-ok, a kubisták kiállításain. Amikor Passuth Krisztina vezetésével megrendeztük a Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig kiállítást, külföldön is rácsodálkoztak, hogy milyen magas színvonalú a festészetünk. Áttörtük az ismeretlenség falát. A Nemzeti Galéria után három helyen is volt tárlatunk Franciaországban, majd Brüsszelben is. Ennek folyománya lett a Nyolcak tárlata Pécsett, Budapesten és Bécsben, majd az Allegro Barbaro kiállítás a Musée d’Orsay-ban, ahol már összekapcsoltuk a zenét és a képzőművészetet. Külföldön Liszt Ferencet és Bartók Bélát ismerik, valóban világhírűek. Barki Gergely barátommal rendezhettük meg ezt a kiállítást, amire nagyon büszke vagyok, mert előtte és azóta sem dolgozott magyar kurátor ebben a neves intézményben.

A Müpa-koncepciónak egyik része volt tehát a hangversenyterem, amely Zoboki Gábor építész hozzáértésének köszönhetően remek akusztikával épült meg, a másik része pedig egy modern képtár, amelybe végül a Ludwig Múzeum költözött. Harmadik elemként a Hagyományok Házát akartuk elhelyezni az épületben, de ezzel a résszel az utódomnak más elképzelései voltak, fesztiválszínház számára alakíttatta ki. Ennek ellenére a Müpa döntően úgy valósult meg, ahogy elképzeltem.

– Dolgozott aztán az MTVA-nál is.

– Egy, a Mezzóhoz vagy az Artéhoz hasonló kulturális csatorna elindítására kértek fel. Korábban soha nem akartam tévénél dolgozni, mert az apám példája riasztó volt, de ez érdekes ajánlatnak tűnt. Szabadúszóként, cikkírásból éltem már évek óta, és jókor jött egy fix állás, mert akkor született a kisfiam. Ám a csatorna mégsem indulhatott el, és számomra vállalhatatlan kompromisszumok elé kerültem, úgyhogy másfél év után felmondtam. Ez volt a legkevésbé sikeres időszakom. Rövid munkanélküliség után 2013 közepétől dolgozom a Műcsarnokban kurátorként.

– Ez most az, amit igazán szeretett volna megvalósítani az életében?

– Valójában világéletemben kutató szerettem volna lenni. Korábban etnológiai kutatásokat végeztem, az első kötetemet a polinéz mitológiáról írtam. Megtanultam tahitiul, és lefordítottam a tahiti mitológiát. Autodidakta módon sajátítottam el ezt a nyelvet is, másképpen nem is lehetett volna. A 19. század első felében a misszionárusok sok mindent lejegyeztek abból a gazdag mitológiából, ami aztán a gyarmatosítás nyomán hamarosan feledésbe merült. Ezek kétnyelvű publikációkban a Néprajzi Múzeum könyvtárában is elérhetők voltak, így kezdtem kutatni a polinéz mitológiát, ami annyira érdekelt, hogy elvégeztem a néprajz szakot az ELTE-n. Művészettörténészként is elsősorban kutatónak tartom magam. Doktori disszertációként Márffy Ödön életműkatalógusát állítottam össze, és nagymonográfiát írtam róla. Nagyon szerettem kutatómunkát végezni: könyvtárakba, levéltárakba, múzeumokba járni. Ehhez képest a Műcsarnokban inkább gyakorlati és alkotó tevékenységet végzek, hiszen kiállítást rendezni egyfajta újraalkotást jelent.

– Márffy Ödönön keresztül jutott el Csinszkához?

– Nem, Csinszkán keresztül a festőhöz. A kilencvenes években rendszeresen írtam kultúrtörténeti esszéket az Európai Utas című lapba. Foglalkoztatott az Alma Mahlerhez hasonló múzsák típusa, tehát az olyan nők, akik több nagy művészt inspiráltak. Csinszka ilyen volt: Ady Endre hitvese, Babits Mihály szerelme, majd Márffy Ödön felesége. Adyval való kapcsolata közismertnek számított, bár Robotos Imre népszerű bulvár-biográfiája tele van rosszindulatú csúsztatással. Amikor belemerültem a Csinszka-történetbe, kiderült számomra, hogy nemcsak Adynak, de Márffy Ödönnek is van Csinszka-ciklusa. Elkezdtem dokumentálni, és összegyűlt félszáz kép. Idővel aztán igyekeztem az összes Márffy-festményt feldolgozni. A végén ott álltam ezerötszáz mű részletes adataival. A kormány bukását követően azonnal beiratkoztam az ELTE doktori iskolájába. A felvételire hatalmas dossziékkal érkeztem, látták, hogy komolyan foglalkozom a témával. Az egyetemen Passuth Krisztina köré szerveződött egy kis kutatócsoport, amelynek tagjai a Nyolcakat megelőző periódussal, a magyar vadakkal foglalkoztak. Márffy Ödön, Berény Róbert, Czóbel Béla, Czigány Dezső festészetében is volt ilyen fauve korszak. Több éves közös munka eredményeként jött létre a már említett tárlat a Nemzeti Galériában. A vadak után a Nyolcakkal folytattuk, majd az aktivistákkal. Barki Gergellyel bő tíz éve dolgozunk a magyar kubizmus problematikáján.

– Merre tovább?

– Ebben az életkorban az ember már nem tűz ki nagy célokat maga elé. De vannak elvarratlan szálak, amik még rám várnak. Szittya Emilről is a rendelkezésemre áll egy oeuvre-katalógusnyi anyag. A Műcsarnokban kortárs kiállításokat rendezek, végzem a munkámat. És szeretném felnevelni a gyerekemet.

Fotó: Fábián Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.