A művészettel az örökkévalóságba –Beszélgetés Madarassy András festőművésszel

– Művészcsaládba született, édesapja, Madarassy István nemzetközi hírű ötvös- és szobrászművész. A művészet légkörében, vonzáskörében nőtt fel. Teljesen természetes volt, hogy művészi pályára lép, vagy más elképzelések is felmerültek Önben?

– Amikor úgy igazából gondolkozni kezdtem azon, hogy milyen pályát válasszak, a művészet volt a kézenfekvő, de nagyon vonzott a sport világa is. Isteni útmutatást kaptam. Az általános iskola végén komolyan elkezdtem volna kosárlabdázni, de nem vettek be a csapatba, mert magasabb gyerekre lett volna szükségük. Ez a kapu tehát bezárult, és akkor teljes mellszélességgel a művészet irányába fordultam. A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba jártam, szorgalmasan látogattam az ottani rajzszakkört, és különszakkörre is beiratkoztam, mert a gimnáziumban például nem lehetett aktot rajzolni, ez pedig szerepelt a felvételi követelmények között. A hét szinte minden délutánján rajzoltam. Az érettségi évében csak a Képzőművészeti Egyetemre adtam be a jelentkezésemet. Sokáig a rajzot tekintettem a fő műfajnak, de mivel nem volt ilyen szak az egyetemen, így a festészetet választottam, mert vonzottak a színek. A rajz azonban mindmáig fontos helyet tölt be az életemben, mindig van nálam jegyzetfüzet, hogy bármikor lerajzolhassam, ha úgy érzem, ábrázolnom kell valamit.

– A festményeit látva úgy érzem, hogy önmagát és a világot is szeretné megismerni, megérteni. Kezdettől fogva erre törekedett? Vagy eleinte ösztönösen festett, és csak később, komoly munka eredményeképpen vált ez tudatossá Önben?

– Önmagam megértése: lehet, hogy másnak ez könnyebben megy, előttem fokozatosan, az önmagammal való munka során tárul fel, hogy ki is vagyok, hogyan látom a világot. A művészi munkám jelentős részét erre fordítom. A világképem kibontakozásával kapcsolatban eszembe jut, hogy ma az egyik iskolában, ahol tanítok, az avantgárddal kezdtünk foglalkozni. Mindig idegenkedtem a modern irányzatoktól, van bennem egy alapvető törekvés a figuralitásra. Csak később értettem meg, hogy ez szoros összefüggésben áll a kereszténységgel. Egy ikonokkal kapcsolatos munka vezetett rá, hogy elmélyedjek ebben a kérdésben, és végiggondoljam, hányadán is áll a nyugati ember a képekkel.

Sokkal nagyobb mélység rejlik a képekben, mint azt korábban gondoltam, egészen Istenig eljuthatunk általuk. A képalkotás releváns út, Keleten úgy gondolkodnak erről, hogy a négy írott mellett ez az ötödik evangélium.

A figuralitás iránti igény kezdettől megvolt bennem. Nem szeretném átírni a valóságot, nem szeretnék egyénieskedni. Természetesen mindnyájan egyének vagyunk, és más-más módon látjuk ugyanazt a valóságot, mégis sok bennünk a közös. Mindig lenyűgözött a valóság gazdagsága, szépsége, de sokáig nem éreztem magam elég érettnek, késznek ahhoz, hogy leképezzem ezt a valóságot a magam módján, ugyanakkor pontosságra törekedve. Ez nem naturalizmust jelent, hanem a világ megértését, ami napjainkban kezd egyfajta hitvallássá válni. Ezt tapasztaltam a legutóbbi kiállításom kapcsán is: az emberekre hat, hogy felfedezik a hitet a képeimben. Nem feltétlenül azért, mert vallásos jelenetek vagy tárgyak szerepelnek rajtuk. Inkább az érződik ki belőlük, ahogyan Isten megtestesült szent Fiában, Jézus Krisztusban, s ezzel az egész valóságot, a világunkat beemelte az örökkévalóságba. Ez a megszentelő folyamat ma is zajlik, akár általunk is, s ily módon ez odafordulás a világ dolgai felé. Beemelhetjük az örökkévalóságba mindazt, amire szeretettel nézünk. A művészi tevékenységemet ilyen értelemben missziónak vélem.

– Kifejtené ezt kicsit részletesebben?

– Szent Pál mondja: Isten mindenben benne van, és mindent áthat, a legegyszerűbb jelenséget is. Nagyon foglalkoztat az időbeliség, de nem úgy, mint a futuristákat. Nem a pillanatok egymásutániságában lehet ezt leképezni, hanem egy adott pillanatban megtörténik valami, és azáltal az a pillanat szentté válik, bekerül egy isteni erőtérbe. Amikor idefelé tartottam az interjúra, találkoztam az utcán egy hívő ismerősömmel. Behívott a szomszédos presszóba egy teára – mint kiderült, ott dolgozik –, és ez a találkozás megszentelődött, mert jelzés volt, hogy ide kell jönnöm, és jó helyen vagyok.

Nem csupán a találkozás fontos önmagában, hanem egy-egy mosoly, szó, gesztus, ami közben történik. Ezeknek a kitüntetett pillanatoknak szeretnék helyet adni a művészetemben.

– Rajzot és művészettörténetet tanít más iskolák mellett az esztergomi ferences gimnáziumban is. Tavaly adventben az ottani Kákonyi Asztrik Kortárs Galériában kiállítása nyílt, amelyen portréi is helyet kaptak. Elsősorban az ismerőseiről, a családtagjairól készíti ezeket a festményeket. A portréfestés az Ön számára a társas kapcsolatok őrzésének, továbbfejlesztésének, elmélyítésének eszköze?

– Eleinte nem kifejezetten a környezetemben élőket rajzoltam. Kicsit vissza kell mennem az időben. Amikor az egyetemen felmerült a kérdés, hogy mi legyen a diplomamunkám, úgy éreztem, a portré érdekel a leginkább. Mivel azonban még nem tartottam magam elég gyakorlottnak ezen a téren, elkezdtem A/4-es méretben portrékat rajzolni az évfolyamtársaimról és más egyetemek diákjairól. Afrikai, közel-keleti, zsidó származású hallgatók arcképeit rajzoltam, és természetesen magyar arcokat is, a jellegzetes vonásokkal. Lenyűgözött ez a sokféleség, és Isten gazdagságára utalt. Érdekes és értékes dokumentumértékük is van ezeknek a különféle nemzetiségű embereket megjelenítő arcképeknek. És valóban, ezek találkozások is, sokszor néma találkozások. Bár néha előfordul, hogy beszélgetünk a portré készítése közben, ügyelve arra, hogy ez ne akassza meg a munka folyamatosságát. Sokan mondták, hogy mialatt rajzoltam őket, lehetőségük nyílt az elmélyedésre, a gondolkodásra, ami máskor nem adatik meg nekik. Persze néha elálmosodtak, el is aludtak,

nem könnyű modellt ülni. Mindeközben azonban történik valami, ami megint csak Istenhez vezet: a van állapota kerül előtérbe.

Nem az, hogy csinálok valamit. Ilyenkor levehető a hétköznapi álarc, egyszerűen vagyok, vagyunk, egy közös térben, vállaljuk ezt a jelenlétet minden kényelmetlenségével és izgalmával együtt, s ráadásul csöndben vagyunk. Előfordul, hogy szól a zene, de van a találkozásnak egy pontja, ami után már nincs szükség erre. Nagyon fontos az is, hogy ilyenkor közös erőfeszítésből születik valami, ami remélhetőleg mások számára is örömet jelent majd. A portréfestéshez rajtam kívül legalább annyira kell a másik ember is, aki ott ül velem szemben, és az arcát adja.

– Visszatérve a tavaly adventi kiállítására, a portrék mellett szerepeltek a tárlaton a tizenkét apostolt ábrázoló képei és szakrális csendéletei is. Beszélne ezekről? 

– Nehéz életszakaszban voltam, amikor megbízást kaptam arra, hogy a fehérgyarmati görögkatolikus templomba készítsek a tizenkét apostolról vázlatot, amelyek később egy ikonfalon bontakoznának ki. Izgalmas elképzelni, hogyan nézhettek ki a valóságban ezek az emberek. Többeket is megkerestem a kérdéseimmel, így Dávid Katalin művészettörténészt, a téma egyik legavatottabb szakértőjét is. Ő azt mondta: a szent a képen alapvetően nem a hasonlóság miatt válik azzá, aki, hanem az attribútumok és adott esetben a név írása alapján; de legfőképpen az attribútumok hordozzák azt a közösséget vagy azonosságot, amely révén ő lesz látható a képen. A nyugati ábrázolások egy részét ismertem, az ikonokat is tanulmányoztam. Rengeteg információval szolgált Leonardo Az utolsó vacsora címűképe is, az apostolok elrendezése, karaktere. Mindezeket a motívumokat felhasználva igyekeztem megalkotni az esztergomi galériában kiállított apostolábrázolásaimat. Ezek egyszerű vonalrajzok, a végleges munka nem valósult meg, nagy méretben csak Szent András képe készült el. Ám az érlelés folyamata során számomra emblematikussá váltak ezeket az alakok, most már nem változtatnék rajtuk, és mindegyiket megelőzi húsz-harminc másik rajz.

A szakrális csendéletre rátérve talán mondhatom, hogy ez egy saját műfaj, egyéni elképzelés. A külső szemlélő számára hagyományos módon állok a művészethez, de nagyon sok újítási törekvés is van bennem. Mindez egyelőre még várat magára, nem tudom, kibontakozik-e vagy sem, mindenesetre létezik. Örülök, hogy végül is egy műfaj születhetett a kezem nyomán.

A szakrális csendéletben evangéliumi jeleneteknek csak tárgyakkal történő megjelenítését tűztem ki célul: a személy jelenléte nélkül, csak attribútumokkal igyekszem megidézni a szentet.

Ez azért izgalmas, mert a képeken egyfelől anyagi valójukban jelennek meg a tárgyak, másfelől pedig – ahogyan már az ókereszténység idején is – szimbolikus jellegük van. E szimbólumok alkalmazása teljesen érvényessé teszi ezt a fajta ábrázolást, annál is inkább, mivel példázataiban Jézus is nagyon egyszerű képeket használt, amelyekben a mindennapi élet egyszerű tárgyai szerepeltek. Így közvetítette az üzenetét, hogy az egyszerű emberek is megértsék, amit mondani szeretne. A szakrális csendélet tárgyai szándékaim szerint Istenre mutató jelként hivatottak megjelenni.

– Ha jól tudom, a feleségével is a hit és a művészet révén találkoztak…

– Több évvel ezelőtt a budapest-farkasréti Mindenszentek templomának plébánosa, Verőcei Gábor megbízott egy Jézus Szíve-zászló elkészítésével. Egy ilyen alkotás kétféle módon kivitelezhető: a textília festésével vagy pedig hímzéssel. Miután az anyagra festésben nem volt tapasztalatom, ezt nagyon kockázatosnak éreztem. Akkor már ismertem a későbbi feleségemet, s mivel tudtam, hogy ügyesen varr, hímez, a plébánosunk beleegyezésével meghívtam erre a munkára. Egy körvonalakat megjelenítő, de a színek szimbolikus erejét is érvényre juttató Jézus Szíve-zászlót készített. A munkálatok során annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy megkértem a kezét. Azóta három gyermekünk született, köztük egy ikerpár. A feleségemnek korábbról is van három gyermeke.

– Hívő művészként hogyan éli meg a kereszténység legnagyobb ünnepét, a húsvétot?

– Egyelőre a nagyböjtöt élem meg, azt még nem tudom, milyen lesz a húsvét (A beszélgetés nagyböjt harmadik hetében, március 7-én készült – a szerk.) Bevallom, egy időben nehezen viseltem az egyházi évnek ezt a minden esztendőben visszatérő ciklikusságát. Abban a hiszemben éltem, hogy ez egy olyan út, amiben ha elmélyed az ember, akkor át tud lépni az örökkévalóságba. Nagyon komolyan készültem a nagyböjti időszakra és a húsvétra. Mindig úgy éreztem, hogy mindent beleadok abba, amire Isten hívott, és igyekszem követni, amit sugall. Amikor véget ért a nagyböjt, éreztem egyfajta felszabadulást, de a várt áttörés nem következett be. Ez idővel bizonyos értelemben lecsöndesítette a lelkemet, elfogadtam, hogy nem kell valami nagy dologra várni. Azt nem tudom megállapítani, csak Isten a megmondhatója, hogy mindeközben mélyült-e a hitem, de kitartottam, mindmáig hívőnek vallom magam. Nagyon sok minden van az életemben, amiben jó volna megélni a feltámadást. Jelen pillanatban ez még várat magára. Az elmúlt években fokozatosan kerültek rám súlyok, amik minden embert érintenek, és az az ideálokban bővelkedő művészlélek, aki egykor voltam, sokkal hétköznapibbá vált. A környezetem most is úgy látja, hogy extrém módon élek, már három életet is meg lehetett volna tölteni azzal, ami eddig történt velem. Én mégis úgy érzem, minden egy origópontba tart, ami után megtörténhet a feltámadás. Ha az ember meghal. Nem fizikai értelemben, hanem az ego hal meg, az, amit a személy magáról vél, képzel. Csak ekkor születhet meg bennünk Isten a maga valójában. Hosszú idő óta remélem, hogy ez bekövetkezik, de még előttem van.

– Nem lehet, hogy ez egy életen át tartó küzdelem és vágyakozás bennünk, amit a földön csak pillanatokra élhetünk meg?

– Az említett kiállításom címe ez volt: Az ismeretlen. Ez arra vonatkozott, hogy a ferences gimnáziumban engem elsősorban pedagógusként ismernek. De mondhatjuk, hogy Isten az ismeretlenből jön. Ami az ember számára tudott, az emberi, azt már lefedte a tudásával, az akaratával. Istent viszont ott, abban keressük, ami még nem tudott számunkra.

A nagy szentek beengedték az életükbe az ismeretlen Istent, mertek kilépni a konvenciókból, új utakra térni, a teljesség felé,

mert Isten a teljesség, és ők befogadták a teljességet. Nem hiszem, hogy nekem kellene kalapálnom, javítgatnom magam, mert melyik az a részem, amelyik javítgatja a másikat, és az kicsoda? Ennek a valakinek kellene eltűnnie, és szépen, fokozatosan átengednie a helyét Istennek, hogy a teljesség az emberben, a mikrokozmoszban nyilvánvalóvá legyen. Így felszabadulna egy erőtöbblet, ami már alkalmas a gyógyításra, a szeretet valódi megélésére. El kellene takarítani a forrás útjából minden hordalékot, szem előtt tartva Jézus mondását: az örök élet forrásai fakadnak annak az embernek a lelkéből, aki hisz. Mindennap megküzdök azért, hogy eltöltsön végre ez a hit- és erőtöbblet.

Szerző: Bodnár Dániel

Portrék: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.