A nagyheti liturgia jeruzsálemi szemmel – Ahol és ahogy Jézussal történt

Eszerint a jeruzsálemi liturgia történelmi jelleggel ünnepli az üdvösségtörténet eseményeit, mindig az évenként visszatérő időnek és ha lehetséges, az esemény színhelyének megfelelően. E konkrét tér-idő vonatkozás mellett a jeruzsálemi liturgia is dogmatikai jelleggel mindig az esemény hitbéli misztériumát ünnepli, sőt a konkrét temporális és lokális megfelelés éppen ezt szeretné még jobban kiemelni a helyi sajátosságokkal.

Vértesaljai László SJ írását szerkesztve közöljük.

Szertartás az Olajfák hegyén

Az Üdvözítő szent városba bevonulásának napját akkor még nem hívták virágvasárnapnak, bár a húsvét hetét már akkor is nagyhétnek nevezték.

Egeria zarándoknő útinaplója szerint a nagyheti szertartásokon ugyan nem volt kötelező a részvétel, mégis egészen nagy számban vettek részt rajta hívek, férfiak és nők, felnőttek és gyerekek. A húsvétot megelőző vasárnap a kora reggeli és délelőtti szertartások után „a nap hetedik órájában, vagyis délután háromkor gyűltek össze az Eleonában, vagyis az Olajfák hegyén, „ahol az a barlang van, ahol az Úr tanított”. Megérkezett a város püspöke, és az ottani templomban himnuszokat és antifónákat énekeltek, majd felmentek az Imbononra, vagyis a hegy csúcsán emelt szentélybe.

Bevonulás a szent városba

Öt óra tájt az evangéliumból felolvasták azt a részt, ahol a gyermekek kezükben pálmaágakkal találkoznak az Úrral, ezt mondván: „Áldott, aki az Úr nevében jön.” Ezután a püspök és az egész nép együtt levonult az Olajfák hegyének csúcsáról; a nép elöl haladt, a püspök utánuk lépdelt, közben a himnuszok után mindig ezt válaszolták: „Áldott, aki az Úr nevében jön.”

Egeria zarándoknő itt egészen pontos leírást ad: „És amennyi gyermek csak van azon a helyen – még azok is, akik nem tudnak járni, mert olyan kicsinyek, de akiket a szüleik a nyakukban hordanak – mindnyájan ágakat tartanak, ki pálmaágat, ki olajágat, és így vezetik a püspököt olyan formában, ahogy az Urat vezették azon a napon. A hegy csúcsáról a városig és ott az egész városon áthaladva az Anasztasziszig, a Feltámadás templomáig mindnyájan gyalogosan mennek, férfiak és nők, és így vezetik a püspököt, lassan, hogy a nép el ne fáradjon, és így érkeznek meg már este az Anasztasziszba. Amikor oda megérkeznek, bár már késő van, mégis elvégzik a lucernáriumot, ismét imádkoznak a keresztnél, és elbocsátják a népet.”

Jeruzsálem hívő keresztényei maguk közt tehát megőrizték azt a szokást, ahogy egykor a szamárháton ülő Urat bevezették kantárszáron fogva a szent városba – úgy tettek később ők is a Krisztust képviselő püspökükkel.

Jeruzsálem Rómában

A kereszténység szabad vallásgyakorlatát biztosító 313-as milánói rendelet után – jelentős császári segítséggel – pompás nyilvános templomok épültek a keresztény liturgiák számára. Róma mint a birodalom fővárosa és a Szentföld mint a Megváltás helye kivételt képezett, mert viszonylag gyorsan és igazi méltósággal hatalmas bazilikák születtek az Úr Jézus által megszentelt helyeken, és ott is, ahol az ő tanúságtevői vértanúhalált haltak.

Rómában az 5. század közepén virágvasárnap az Úr passióját ünnepelték, és minthogy a jelentős számú szentföldi zarándok meghozta főként jeruzsálemi tapasztalatait, így lassanként elterjedt az „eredetvonatkozás”, vagyis a jeruzsálemi helyi liturgikus elemek bekerültek a római liturgiába. Így a 7–8. század során a virágvasárnapi passió mellé, pontosabban elé került az Úr pálmaágas jeruzsálemi bevonulásának processziója.

Ősi magyar hitélet

A középkori magyar vallásgyakorlat virágvasárnapi szokásairól jegyzi fel Radó Polikárp bencés liturgiatudós: „Mintha mindenkoron látnók az Úristent a feszület képében, Virágvasárnap reggel a kereszt előtt állván, a kezüket összekulcsolva mondjanak el a hívek 33 Miatyánkot, és ugyanannyi Üdvözlégyet annak emlékezetére, hogy Jézus a világban 33 esztendeig élt. Nagyhétfőn pedig mezítelen térden mondjanak 24 Miatyánkot és Üdvözlégyet, mert 24 tövisek voltanak Jézusnak fejében.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír