A Niceai Zsinat 1700. évfordulója – Semjén Zsolt felszólalása a Parlamentben

1700 éve definiálta az Egyház azt a hitvallást, amely nem kizárólag keresztény hitünk fundamentuma, hanem egész civilizációnké. Döntő fontosságú annak tudatosítása, hogy nyugati gondolkodásunk és egzisztenciális létformánk alapját jelentő személyfogalmunk ennek az egyetemes zsinatnak, illetve az ókeresztény Szentháromság-tani és krisztológiai vitáknak köszönhető – Barsi Balázs kifejezésével –, annak mintegy mellékterméke.

Mindennek jelentőségét mutatja az is, hogy XIV. Leó pápa első külföldi útja – szándéka szerint – Niceába vezet.

Nagy Konstantin császár 313-ban a milánói ediktummal a kereszténységet religio licitává, azaz szabadon gyakorolhatóvá tette. Így, amikor kitört az ariánus vita, az már a birodalmat is érintő ügy volt. A császár a szembenálló feleket kompromisszumos forma elfogadására biztatta a birodalom érdekében.

A Niceában összegyűlt püspökök a keresztényüldözés világából érkeztek, sokuk személyesen élte át Diocletianus és Maximianus császár üldözéseit. A megjelentek egy mártírhadseregre hasonlítottak, sokan megcsonkítva, megvakítva, a kínzások nyomait magukon viselve érkeztek a zsinatra. Azoknak, akik ennyit szenvedtek a hit megvallásáért, nem mondhatta meg a császár, hogy miképpen higgyenek Krisztusban. Ezért Konstantin szerepének túlhangsúlyozása téves történelmi szempontból.

A konstantini korban a teológiai viták a nyilvánosságot foglalkoztató ügyek voltak, így az ariánus vita következtében csaknem az egész keleti kereszténység két pártra szakadt. A dogmatikai viták miatt szükségessé vált egy olyan egységes hitvallási szöveg, amely – az apostoli igehirdetés megvallása és helyes értelmezése mellett – explicit módon tisztázni tudta a vitatott kérdéseket. Az egész keleti egyházat áthálózó ariánus szakadás arra az elhatározásra vezette Nagy Konstantint, hogy 325-ben Niceában egyetemes zsinatot hívjon össze.

A zsinatok soha nem akarták a Szentírás és a teljes hitletétemény minden szavának helyes értelmezését megszabni, hanem csak az éppen vitatott és nagy fontosságú témákban a tévtanításokkal szemben állást foglalni.

Az Egyház alig hagyta maga mögött a gnosztikus herezist, az arianizmus kihívásával kellett megküzdenie. Arius azt tanította, hogy a Fiú az Atya teremtménye, a Szentháromság pedig csak az emberi elgondolásban van. Arius, aki jelen volt a zsinaton, úgy nyilatkozott, hogy „theosznak mondják Krisztust, de nem az”, a Szentháromság pedig egymásnak alárendelt személyekből áll. És ebben áll Arius állításainak veszélye, aminek elfogadásával az igaz Isten mindig elérhetetlen lenne számunkra, az ember pedig megváltatlan lenne.

A zsinati atyák határozottan elutasították Arius nézeteit, tehát tudták, hogy miben nem hisznek, de azt sokkal nehezebb volt megfogalmazni, hogy miben hisznek; hogy miként isteni természetű Jézus Krisztus; azt, hogy miként lehet az Atyának és Fiúnak egymáshoz való kapcsolatát úgy kifejezni, hogy a monoteizmus sértetlen maradjon.

A tévtanítás cáfolatához nem volt elég a Szentírás szavaira támaszkodni, mert maga a bibliai nyelvezet által felvetett és meg nem válaszolt kérdések okozták a problémát. Mit jelent az „Isten Fia” kifejezés? Hogyan értelmezendő az „Egyszülött Isten”? Ezért a görög filozófia és a latin jog nyelvi készletéből kellett terminológiát kölcsönözni.

Tovább nehezítette az egységes formula megtalálását, hogy eltérő volt a püspökök anyanyelve, ráadásul a használt szavak többjelentésűek voltak. Hosszas keresés után találták meg a pontos formulát, amely kifejezi az Egyház hitét, s amely vízválasztó az ortodoxok és az ariánusok között: a homoousziosz kifejezést, amely ugyan mint szó nem szerepel a Szentírásban, de – Szent Ágoston mondása szerint – lényegileg szentírási, amely Krisztus abszolút istenségét, az Atyával való teljes lényegi egységét hangsúlyozza, hiszen akkor tud minket megváltani és Istennel egyesíteni, ha ő egyszerre valóságos ember és valóságos Isten. A homoousziosszal a hitvallás a Fiúnak az Atyával való egylényegűségét vallotta meg, szemben az ariánus homoiousziosszal, amely pusztán hasonlóságot jelent. A különbség valójában nem egy „i” betű, hanem minden: a kereszténység döntő pontja és lényege.

Egyszer Jézus megkérdezte tanítványait: „Ti kinek mondotok engem?” És az Egyház – Isten népének hitérzéke és a Szentlélek asszisztenciája által – a niceai hitvallással válaszol: Hiszünk Jézus Krisztusban, aki egylényegű az Atyával.

Forrás: Miniszterelnök-helyettesi Kabinet

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír