A pálos templom névadóját, Szent Imrét ünnepelték Pécsen

Megszentelt élet – 2026. november 18., szerda | 13:37

Szent Imre ünnepéhez kapcsolódóan november 8-án tartották a pécsi pálos templom búcsúját, amely méltó lezárása volt a november 5–8. között megrendezett Szent Imre-napok programsorozatnak. A templombúcsún az ezüstmisés Borza Miklós balatonszemesi plébános mutatott be ünnepi szentmisét Bíró László püspök, illetve a pálos szerzetes atyák koncelebrálásával.

Az eseménysorozat november 5-én, csütörtökön szabadító imaesttel kezdődött, pénteken közös szentségimádással folytatódott.

November 6-án, szombaton a Pálma közösség által szervezett ifjúsági missziós napon előadások, bibliai főzőműhely, dicsőítő koncertek és ifjúsági szentmise várta a fiatalokat a Szent Imre-napok keretében.

November 8-án, vasárnap délután a Gesztenyés közösség tagjainak előadásában egy Szent Imre életét bemutató misztériumjátékot tekinthettek meg a hívek.

A templombúcsún az ezüstmisés Borza Miklós balatonszemesi plébános mutatott be ünnepi szentmisét, Bíró László püspök, illetve a pálos szerzetes atyák koncelebrálásával.

Borza Miklós atya prédikációjának középpontjában Szent Imre élete és személyes hivatásunk állt. Jézus így szól hozzánk az evangéliumban: „Hasonlítsatok azokra az emberekre, akik Urukra várnak.” Ez a mondat különösen is közel kerülhet hozzánk, amikor Szent Imre hercegre emlékezünk, és elgondolkodunk saját hivatásunkon. Szent Imre élete szép példája annak, mit jelent készen állni Isten hívására. Nem tudhatta pontosan, mikor és hogyan érkezik el hozzá az Úr, de egész életével arra törekedett, hogy nyitott szívvel fogadja őt.

Váratlanul jött az Úr, és Imre készen állt.

Ez az odaszentelt, Istenre figyelő élet ma is sokakat megérint és megmozdít, még több száz év távlatából is. Vajon mi az, ami ennyire vonzóvá teszi az ő példáját? Talán éppen az, hogy felismerte: az életünk nem önmagáért való, hanem Istentől kapott ajándék, amelynek célja és küldetése van.

Amikor Szent Imrére tekintünk, óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: hogyan kapcsolódik a mi hivatásunk ehhez a mai estéhez, és mit üzen nekünk az ő élete? Mindenekelőtt legyen hála Istennek a hivatásunkért, hiszen mindnyájunknak van. Nemcsak azoknak, akik papként, szerzetesként vagy valamilyen különleges egyházi szolgálatban élik az életüket, hanem minden megkeresztelt embernek. Isten mindannyiunkat megszólít, mindannyiunk számára készített egy utat, és mindannyiunkat meghív arra, hogy szentek legyünk. Sokszor mégis nehéz ezt felismernünk. Napjainkban sok ember válik reményvesztetté, elveszíti az élet értelmébe vetett bizalmát. Előfordul, hogy mi magunk is úgy érezzük: nincs értelme annak, amit teszünk, nem vagyunk elég fontosak, nincs különösebb célja az életünknek.

A gonosz lélek éppen ezt szeretné elérni: elhomályosítani a látásunkat, hogy ne vegyük észre Isten jelenlétét és szeretetét az életünkben; elhiteti velünk, hogy fölöslegesek vagyunk, hogy nincs küldetésünk, és hogy Istennek nincs terve velünk. Pedig ez nem igaz!

Isten kiválasztott bennünket. Nevünkön szólított, szeretetével megelőzött, és meghívott egy útra. Ez az út pedig nem más, mint az életszentség útja.

Hivatásunk lényege, hogy felismerjük: milyen úton, milyen életállapotban, milyen feladatokon keresztül juthatunk el végső célunkhoz, az Istennel való örök közösséghez. A mindennapokban kapott feladataink, a kapcsolataink, a szolgálataink, az örömeink és a nehézségeink mind-mind eszközök lehetnek ezen az úton. Nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk. Isten a mi életünk konkrét valóságában akar jelen lenni, és általunk másokhoz is el akar jutni. Ugyanakkor fontos látnunk, hogy hivatásunk nemcsak egyéni, hanem közösségi valóság is. Nem egyedül járjuk az utunkat. Az Egyház közösségébe születtünk bele, és ezen a közösségen keresztül ismerjük fel Isten meghívását. 

Fel kell tennünk magunknak néhány alapvető kérdést: Honnan jöttünk? Hová tartunk? Mi az életünk célja? Ezek az emberi lét legfontosabb kérdései, hiszen az eredetünk és a célunk határozza meg azt, hogy hogyan éljük a mindennapjainkat. Keresztényként tudjuk, hogy Istentől jöttünk, és hozzá tartunk. De nem elegendő csupán tudni ezt, azt is meg kell kérdeznünk: hogyan valósul meg Isten élete bennem és általam? Hogyan tudok úgy élni, hogy rajtam keresztül is megmutatkozzon az ő szeretete? Hogyan lehetek jelen az Egyházban és a világban úgy, hogy mások is közelebb kerüljenek Krisztushoz? 

A hivatás azonban nemcsak örömöt és kiteljesedést jelent, hanem a kereszt elfogadását is.

Nem mindig könnyű igent mondani Isten akaratára. A meghívás sokszor áldozatot kíván, lemondást, türelmet és hűséget. Az evangéliumi élethez hozzátartozik a szegénység, az engedelmesség és a tisztaság lelkülete is. Ezek nem csupán a szerzetesi élet sajátosságai, hanem minden keresztény számára fontos értékek: a szabadság a birtoklástól, az Istenre való ráhagyatkozás és a tiszta, önzetlen szeretet.

Szent Imre életében mindez különösen is megmutatkozott. A hagyomány szerint sokat elmélkedett azon, mi lehet a legnagyobb áldozat, amelyet Istennek felajánlhat. Arra jutott, hogy egész életét, annak legértékesebb részét akarja Istennek adni: szüzességét ajánlotta fel. Ezzel nem egyszerűen egy lemondást választott, hanem azt fejezte ki, hogy Istennek akarja ajándékozni önmagát. Életének ez a mozzanata arra emlékeztet bennünket, hogy a hivatásunk mindig önátadás is. Nem csupán arról szól, hogy mit szeretnénk elérni, hanem arról is, hogy mit vagyunk készek szeretetből odaadni Istennek és embertársainknak.

Ehhez azonban szükségünk van arra, hogy Isten vezetése ne csak a nagy döntéseinkben, hanem a mindennapjainkban is jelen legyen.

A hivatás nem egyszeri felismerés, amely után már nincs több kérdésünk. Folyamatos figyelmet, imádságot és újra meg újra kimondott igent kíván.

Nap mint nap meg kell kérdeznünk Istentől: Uram, mit szeretnél tőlem? Merre vezetsz? Hogyan tudlak ma jobban szeretni és szolgálni?

Szent Imre példája ma is kérdez bennünket: Készen állunk-e, amikor az Úr érkezik? Figyelünk-e rá a mindennapokban? Felismerjük-e, hogy életünknek célja van, és Isten nem véletlenül helyezett bennünket oda, ahol vagyunk? Nem kell mindannyiunknak ugyanazt az utat járnunk, de mindannyiunknak ugyanaz a végső célja: eljutni Istenhez, és már itt a földön az ő szeretetének tanúivá válni.

A szentmise zenei szolgálatát a pálos schola és Bárdonicsek László kántor látta el.

A mise végén Puskás Antal pálos atya köszöntötte a Balatonszemesről érkező vendégeket is, és elismerően emlékezett meg a pálos hagyományok ápolásáért végzett szolgálatukról; Borza Miklós plébánost pedig hálájuk jeléül pálos stólával ajándékozta meg.

A búcsúi szentmise zárásaként Borza Miklós plébános ezüstmisés áldását fogadták a hívek.

A beszámoló teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Magyar Pálos Rend

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria