A pápa, aki Radnótit idézett – Különszámmal emlékezik Ferenc pápára az Új Ember katolikus hetilap

Egy rendkívüli különszámot tart kezében a kedves Olvasó. Az apropót nem szükséges hosszan magyaráznom. A húsvéti ünnep és Bódi Mária Magdolna közelgő boldoggá avatása kapcsán április 25-ei lapszámunkat már másfél héttel korábban nyomdába kellett adnunk.

Együtt kísértük el nagypénteken Krisztust, s akkor még nem tudtuk, de Ferenc pápát is az utolsó via crucisán, majd együtt örültünk a feltámadt Krisztusnak húsvét vigíliáján, ízlelgetve az Alleluja lelkületét.

Külön készültünk rá, hogy a kommunikációs eszközök révén bekapcsolódjunk Ferenc pápa Urbi et Orbi áldásába, amit a Szent Péter-bazilika loggiájáról adott, és meglepetés volt, hogy habár így nem tartotta be az orvosok által előírt két hónapos lábadozási időt, autójával körülvitték őt a téren, azt a pápát, akinek szolgálata mindig az emberek közelségében telt…

Húsvéthétfőn reggel kaptuk a fájdalmas hírt, hogy Ferenc pápa hazaköltözött az Atyai házba.

Az első percben tudtuk:

a gyász, a részvét és az együttérzés a mi esetünkben azt is jelenti, hogy a leghamarabb, akár huszonnégy óra leforgása alatt is összeállítunk egy különszámot, amelyben Ferenc pápára emlékezünk.

Köszönet mindenkinek, aki írásával, munkájával, szolgálatával, illetve most Olvasóként bekapcsolódik az emlékezés idejébe. Kérem, engedjék meg, hogy az alábbiakban főszerkesztőként megosszak egy-két személyes gondolatot is Ferenc pápával kapcsolatban.

Különös szeretettel gondolunk a Szentatya három látogatására, amikor velünk, magyarokkal találkozott: 2019-ben Csíksomlyón, 2021-ben az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson és 2023-ban a magyarországi apostoli útján. Jómagam személyesen is több szálon kötődöm hozzá, ezért most három benyomásomat, emlékemet, vele kapcsolatos tapasztalatomat szeretném a kedves Olvasók figyelmébe ajánlani. Olyan megnyilvánulások ezek, amelyekből érdemes ellesnünk tőle valamit, mert ezáltal elmélyülhet Istenhez, önmagunkhoz és a másik emberhez fűződő viszonyunk.

Az első: Az eucharisztikus kongresszus alkalmával tagja lehettem a Ferenc pápát kísérő sajtódelegációnak. Ekkor tanúja voltam, hogy bárkihez fordul a Szentatya, akár ha csak egy bemutatkozás erejéig is, mindig a másik ember szemébe néz, figyel rá. Bármilyen szoros a napirendje, akármennyien várakoznak is előttünk és utánunk a sorban, amikor szemtől szemben találkozunk vele, biztosak lehetünk benne, hogy abban a pillanatban csak ránk figyel.

Azt is megtapasztalhattam, hogy Ferenc pápa emlékezett a rövid beszélgetéseinkre. Az első találkozásunk alkalmával, amikor bemutatkoztam neki, említettem, hogy Nagyváradon, Erdélyben születtem. Ő azonnal rávágta, hogy milyen gyönyörű Erdély, és mennyire szerencsés vagyok, hogy ott élhettem. Ez a tapasztalata onnan származik, hogy amikor romániai látogatása során Csíksomlyóra igyekezett, a gépe a nagy vihar miatt nem tudott leszállni a közelben, ezért Marosvásárhelyről autóval vitték, keresztül azon a szépséges vidéken, amely mindannyiunkat magával ragad, ha arra járunk. Amikor két évvel később ismét találkoztam vele, még mindig emlékezett rá, hogy erdélyi vagyok – ez külön figyelmesség volt a részéről.

És mi vajon hogy állunk ezzel? Megvan-e bennünk a másik iránti figyelem és nyitottság a hétköznapjainkban, amikor a gyerekünktől, unokánktól elköszönünk az iskolánál, amikor a munkahelyünkön egy kollégánk hozzánk fordul, vagy amikor a vasárnapi ebédnél valaki meg akarja osztani velünk, ami fontos számára? Oda tudunk-e figyelni a másik emberre, vagy a szavába vágunk, és már ismét nálunk van a szó?

Ferenc pápa arra tanított bennünket, hogy ne a múltban, és ne is a jövőben ápoljuk a kapcsolatainkat, hanem itt és most, a jelenben. Éljük meg a jelent!

Figyeljünk jobban egymásra! Olyan jó volna, ha mi is több figyelmet szentelnénk egymásnak és a Jóistennek!

Lássuk most Ferenc pápa egy másik jellemzőjét, amely kapcsolódik az elsőhöz, és hasonlóan fontos, különösen napjainkban. A Szentatya már a névválasztásával is kifejezte, és tanításában azután mindig hangsúlyozta: legyünk olyan emberek, akik békében élnek nemcsak önmagukkal és a Jóistennel, hanem a teremtett világgal is. A pannonhalmi bencések is erre hívtak idén nagyböjtben, hogy a Szentatyát követve teremtményként tekintsünk magunkra, hiszen Isten vendégei vagyunk a Földön. Takarékoskodjunk az energiával! Vásároljunk tudatosabban! Töltsünk több időt a természetben! Táplálkozzunk egészségesebben!

A mások iránti figyelem és a teremtett világgal való harmonikusabb együttélés egyszerű, de tudatosságot kíván. Kicsi, de annál jelentősebb út ez.

A szerkesztőségbe igyekezve naponta többször is áthaladunk a Hősök terén, ott, ahol a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró szentmiséjén együtt ünnepeltünk Ferenc pápával. A téren található Szépművészeti Múzeumban a mise előtt a Szentatya találkozott a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa és a hazai zsidó közösségek képviselőivel. Az ott elhangzott beszéde akkor talán nem keltett nagy visszhangot, de most érdemes jobban odafigyelnünk rá. Ferenc pápa felidézte szeretett Lánchidunk képét (amely 2023-as apostoli látogatásán nemcsak a logóban, hanem mint gondolat is visszatért), s ezen keresztül arra tanított minket, hogy a híd összeköt, összekapcsol egymással két partot, de nem olvasztja eggyé őket. Ilyenné legyen a kapcsolat ember és ember között, testvérekként nézzünk egymásra, buzdított bennünket a pápa.

Fotó: Vatican Media [A Jöjjetek és lássátok! – A budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus a képek tükrében című kötetet átadása a Vatikánban (2021. december 15.)]

Másfelől arról is beszélt, hogy ezt a hidat hatalmas láncok tartják, melyeket láncszemek alkotnak. „Mi vagyunk ezek a láncszemek, és minden egyes láncszem fontos” – mutatott rá beszédében, hangsúlyozva: ezért nem élhetünk gyanakodásban, egymástól távol, egyet nem értésben, mint korábban is annyiszor. A múlt gyötrő konfliktusaira emlékeztetve Radnóti Miklós néhány sorát idézte, a Bori noteszből. Amikor a költő ráébredt, hogy valószínűleg nem éli túl az üldöztetést, a munkatábort, ezt írta Gyökér című versében:

Gyökér vagyok magam is most (…) // Virág voltam, gyökér lettem.”

A gyökér pedig az, ami „táplálja az emlékezést, és a jövendő hajt ki belőle” – mondta akkor a Szentatya.

Amikor az előttünk álló napokban, hetekben, években és évtizedekben mérlegre teszik Ferenc pápa egyházkormányzatának bő tizenkét évét, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi az ő pápaságának gyümölcse, hozadéka. Szavára nem fejeződött be a háború sem Afrikában, sem Ukrajnában, sem a Szentföldön. Ám úgy gondolom, hogy akárcsak a saját életünkben, ezúttal sem szabad csak az eredményeket, a sikereket néznünk, kényszeresen. Hiszen az Úr a szavát gyümölcsözővé teszi a földön, éppúgy, ahogyan az eső szelídségével kikelti a csírát a földből (vö. Iz 55,10).

Ferenc pápa élete és szolgálata teljes volt és gyümölcsöző. Jó gyökérré lett, amely reményt és küldetést adhat mindannyiunknak

egy olyan korban, amelyben tudnunk kell embereknek és testvéreknek maradnunk, közelebb lépve egymáshoz és a Jóistenhez.

Hála és köszönet érte. Te Deum laudamus...

Magyar Kurír