A papnövendék válaszol – Mikor érzed Jézus jelenlétét?

Nézőpont – 2019. március 2., szombat | 14:05

Fiatalok kérdéseire keresi a választ Máté János Kristóf, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet ötödéves papnövendéke. Írásait rendszeresen közreadjuk oldalunkon.

Jan Wildens: Jézussal az úton Emmausz felé
(1640-es évek)

Nem könnyű ez a kérdés. Természetes, hogy a kispaptól/paptól azt várják, hogy rávágja: születésem óta érzem Jézust. Ez nálam nem így alakult, részben az életem miatt, részben a döntéseim miatt.

Csecsemőként megkereszteltek, így gyerekkoromban sem volt kérdés, hogy van Isten, Jézus szeret, és hiszek Istenben. Mondhatnám, hogy minta keresztény család volt, amiben felnőttem. Azt hittem, hogy amit akkoriban hitnek neveztem, az pont elég.

Édesanyám onkológus volt – rákkutató, a gyermekonkológia volt a szakterülete – és az élet humora, hogy rákban hunyt el. Hétéves voltam akkor. Próbáltam hinni, próbáltam keresni benne az Isten akaratát, de nem találtam. Kezdett meginogni az a gyermeki hit, ami addig elégnek bizonyult. Tizenhárom évesen teljesen elvesztettem a hitem.

Úgy véltem, hogy ha van Isten, akkor nem lehet más, mint egy nagy gyerek, aki élvezettel tépkedi ki a legyek szárnyát és nézi, ahogy szenvednek. Elfordultam Istentől, mert nem akartam egy olyan Istenben hinni, aki elvette tőlem az édesanyámat. Csalódtam az Egyházban is, mert nem tudtam vagy nem akartam támaszt találni a papokban. Elkezdtem teljesen lecsúszni, romlottak a tanulmányi eredményeim, nem érdekelt semmi, a körülöttem lévőket pedig folyamatosan átvertem saját kicsinyes érdekeim miatt.

A fordulat aztán tizenhat éves koromban történt, amikor egy szerzetes atya felkarolt. Így visszagondolva ez volt az első olyan alkalom, amikor észrevettem Jézus jelenlétét. Ez az atya támogatott, segített, meghallgatott, nem ítélkezett. Kisegített a gödörből, amit magamnak ástam, és aminek eléggé a mélyén voltam. Hosszú munka volt, de a végén újra el tudtam menni gyónni, újra részt akartam venni a szentmisén, találkozni akartam Jézussal. Rádöbbentem, hogy Ő végig ott volt, csak én nem akartam észrevenni.

De a jelen az igazán érdekes kérdés. Hiszem, hogy az Isten személyesen engem hívott meg: Máté János Kristófot, az embert. Nem születtem papnak. Szerintem ez nem lep meg senkit. Istennek az az ember kell, aki sokat beszél, rockot, jazzt, sőt néha még komolyzenét is hallgat, kimondja sokszor a véleményét. Az, aki fiatalon elfordult Tőle.

Minden korban volt és jelenleg is van az emberekben egy ideális papkép; vagyis elvárások azt illetően, hogy milyen is egy igazán jó pap. Szent életű, napi huszonhat órát imádkozik, minden korosztállyal hibátlanul kijön, lélekemelőek a prédikációi, nem éri sose kísértés, és még sorolhatnám. Sajnos ez az a kép, amibe nem fogok beleilleni. De ettől rossz pap lesz valaki?

Mitől lesz egy keresztény jó keresztény? Talán attól, hogy naponta hat órát imádkozik, három misén ott van, négy rózsafüzért elmond, tizennégy órát tölt a templomban, és mindenből tizedet ad?

Az élet egy út, amit lehet egyedül is járni, de úgy unalmas és magányos. De ha két társsal járod, máris izgalmasabb lesz. A két társ pedig: Jézus és az Egyház.

Jézus mindenkit személyesen hív; mindenkit az egyéniségével együtt szeret és vár. Úgy kell keresztényekké lenni, hogy megmaradunk azoknak, amik vagyunk: embereknek.

De akkor mi a különbség egy hívő – vagyis az, aki találkozik Krisztussal – és egy nem hívő között? Egyszerű a válasz: Jézus tanítását követem, melyet az Egyház közvetít, és eszerint akarok élni. Ha követem Jézus tanítását, akkor része leszek az Egyháznak, része leszek a testnek, melynek a feje Krisztus, az egyéniségemmel, a személyiségemmel együtt. Nem azt várja tőlünk Krisztus, hogy feloldódjunk a tömegben, éppen ellenkezőleg, azt szeretné, hogy mindenki a maga hivatásának megfelelően vegye ki a részét az Egyház építésében.

Ez egy folyamat – a hivatásom felismerése –, melyhez változni kell, melyhez alakulni kell. Ez sokszor fájdalmas, sokszor küzdelemmel jár; de megéri, mert így lépésről lépésre közelebb kerülünk ahhoz, aki annyira szeretett, hogy az életét adta értem, érted, mindenkiért.

De visszatérve az eredeti kérdésre, vagyis, hogy mikor érzem Jézus jelenlétét: akkor, amikor lelkileg alakulok, amikor közelebb segíthetem az embereket Őhozzá. A mai napig sokszor érzem azt, hogy nem valószínű, hogy egyszer az az ideális pap leszek, aminek az emberek elképzelnek, de ilyenkor mindig jön valami, ami megnyugtat, és azt érzem a lelkemben, hogy „ne félj, veled vagyok”.

Ha konkretizálni kellene, hogy hol és mikor találkozom Jézussal, talán három alkalmat tudnék mondani: a misében, az imádságban/elmélkedésben, a többi emberben.

Sokszor megérint a kísértés, hogy „nem vagyok papnak való”, sokszor titeket is megérinthet a kísértés, hogy „nem vagyok jó keresztény”. Ilyenkor jusson eszetekbe az, ami nekem szokott: ha Krisztussal és az Egyházzal jársz az úton úgy, hogy közben önmagad maradsz, akkor nincs nagy baj. Ha amikor elesel, segítséget tudsz kérni, akkor jó úton jársz.

Akarj Krisztussal találkozni, akarj Vele együtt járni az úton, és akkor változni is akarsz majd, egyre közelebb akarsz majd Hozzá kerülni, és akkor meghallod a szívedben: „ne félj, veled vagyok”.

Nehéz befejezni egy ilyen gondolatmenetet, így a kedvenc idézetemet hívom segítségül, melyet egy atyától kaptam, aki példakép számomra.

„Aki Istennek eszköze,
az mindig ott áll középen,
ahol a viharok örvénye dúl.

Aki Istennek eszköze,
megmozgatja a világot,
és sorsa a KÜZDELEM.”

                                             (Ismeretlen szerző)

Merjünk Isten eszközei és társai lenni, és akkor együtt járhatjuk az utat, és minden nap találkozhatunk Vele és érezhetjük a jelenlétét.

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria