A papszentelés az alázatos szolgálat kezdete – Interjú az ezüstmisés Makkai Lászlóval

Makkai László augusztus 10-én, szombaton délelőtt 11 órakor ünnepli ezüstmiséjét Máriapócson. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

– A görögkatolikus egyházban nem ritkán találkozunk olyan papi dinasztiákkal, ahol több generáción keresztül is apáról fiúra száll a papi hivatás. Önnél is ez a helyzet?

– Egyáltalán nem. Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyéből, Mándokról származom. Négyen vagyunk testvérek, édesapám már sajnos nincs közöttünk. Anyukám még mindig a településen él. Visszatérve a kérdésére: a családból egyedül anyai nagyapám volt görögkatolikus kántor, Tornyospálcán. Amikor a papnevelő intézetbe jelentkeztem, erősen aggódtam is, hogy nem vesznek fel, mert nincsenek görögkatolikus papi felmenőim. Még a parókusom is azt mondta: tegyek meg mindent a felvételin, ami tőlem telik, de egyáltalán nem biztos, hogy elsőre fel fognak venni. De aztán végül mégiscsak sikerült: a legszebb és a legintenzívebb lelki élet valósult meg számomra a szemináriumban, hiszen csak két dologra kellett figyelnünk, a tanulásra és az imádságra. Szerettem szeminarista lenni.

– Mikor érezte először az Úr hívását?

– Gyerekkoromtól kezdve pap akartam lenni, eszembe sem jutott, hogy más hivatást válasszak. Amikor viszont az érettségi évében közöltem édesanyámmal, hogy pap szeretnék lenni, nagyon meglepődött, noha titokban számított rá. Rengeteget zarándokoltunk gyerekkoromban Máriapócsra, ami szintén meghatározó volt hivatásválasztásomban. A szemináriumi évek alatt ott ismertem meg egyébként a feleségemet, Mariannát is, aki Szegedről származik és szintén görögkatolikus, de nem papcsaládból. A papszentelésemmel együtt idén ünnepeljük a huszonöt éves házassági évfordulónkat. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki olyan buzgó Mária-tisztelő lenne, mint a feleségem.

– Mi a papi jelmondata?

– Lukács evangéliumából vettem: „Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényekhez” (4,18). Az újmisés pap ilyenkor még nem tudja, kik azok a szegények. Később aztán az Úristen olyan helyzeteket tárt elém, melyekben felismertem a szegényeket. Van, aki fizikailag szegény. Több éven keresztül dolgoztam a cigánypasztorációban, ahol számos, mélyszegénységben élő, halmozottan hátrányos helyzetű embert ismertem meg. Nagyon sokan vannak a lelkiekben szegények is. Mások a politikában szegények, és útmutatást kérnek.

Hiszem, hogy a papi jelmondatunk hatással van a további szolgálatunkra. Amikor ezt a jelmondatot választottam, az a vágy munkált bennem, hogy az Egyház pompáján kívül megismerjem annak szegényesebb és elesettebb arculatát is, és azt, hogyan tudok segíteni rajtuk.

– Felsorolna néhányat az állomáshelyei közül?

– Öt évig voltam segédlelkész Sátoraljaújhelyen, ahol a pasztorációs munka nagyon szép területei vártak rám. Rendszeresen jártam kórházba, elfekvőbe, egyházi és állami öregotthonokba; részt vettem a börtönpasztorációban, családgondozásban, ifjúsági munkában is. Amit a teológián elméletben hallottam a gyakorlati pasztoráció működéséről, azt ezeken a területeken mindennap megtapasztalhattam. A gyóntatáson kívül is sokan jártak hozzám lelki beszélgetésekre, tanácsadásra. Ezért vetődött fel bennem, hogy, a teológiai tudásomat kiegészítve olyasmit is kellene még tanulnom, aminek segítségével még hasznosabban végezhetem ez irányú tevékenységem. Ezért jelentkeztem a Debreceni Református Egyetem pasztorálpszichológiai szakára, Keresztes Szilárd püspök atya engedélyével. Közben egy Debrecen melletti kis településre, Álmosdra helyezett.

Az egyetemet 2007-ben végeztem el, pasztorálpszichológus-lelkigondozó szakon. A szakdolgozatomat a lelkipásztori krízisről írtam. A professzorom, Hézser Gábor megkérdezte tőlem, nem akarom-e ezt a témát tudományosabb szintre emelni. Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy elvégzem a pasztorálpszichológiát a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem ökumenikus doktori iskolájában, amit 2015-ben fejeztem be. A román kormány egyik rendelete miatt akkor nem tudtam megvédeni a Lelkipásztori krízis és identitásválság a segítő szolgálatban tevékenykedő (görögkatolikus) lelkészek életében című disszertációmat, de a kényszerű halasztás lehetőséget adott arra, hogy minél több pappal készíthessek interjút. Több mint százhúsz lelkésszel – katolikussal, görögkatolikussal, protestánssal – beszélgettem másfél-két óra hosszat arról, hogy a papi hivatásuk első évtizedében milyen kríziseket éltek át. A 2015-ből mostanra halasztott doktori disszertációmat július elsején sikerült megvédenem a legjobb minősítéssel. Meg kell még említenem két jezsuita atyát is, akik sokat segítettek nekem. Boldog emlékű Benkő Antal atyát, valamint Szentmártoni Mihály atyát, aki a római kutatásomat segítette a Gregoriána Pápai Egyetem Spirituális Intézetében.

– Álmosdról hová került?

– Miskolcra. Itt a görögkatolikus általános iskola lelkésze voltam, szintén öt évig. 2011-ben Miskolctapolcán az egyetemi kollégium igazgatója lettem. Ebben az évben indultak el a Roma Szakkollégiumok (Keresztény Roma Szakkollégiumok – a szerk.), ennek lettem az első igazgatója görögkatolikus részről, amelynek létrehozásában mások mellett magam is részt vettem. Úgy érzem, nagyon sikeres lett a hálózat kiépítése, hisz sokat tesz ez az intézmény a roma fiatalok felzárkózásáért. A Miskolci Egyházmegye cigánypasztorációért felelős püspöki helynöki tisztét is betöltöttem 2018-ig, a tavalyi év végéig pedig a Cigánymissziós és Koordinációs Iroda vezetője voltam.

– Eddigi papi pályája során döntő többségében olyan emberekkel foglalkozott, akikkel a társadalom nem tud igazán mit kezdeni, mert a velük való törődés sok gonddal, problémával jár. Menekülünk a lelki gondokkal küszködőktől, a szegényektől, betegektől, idősektől, és még sorolhatnám.

– Ferenc pápa többször is hangsúlyozza:

el kell mennünk a periférián élőkhöz, hogy hirdessük nekik az evangéliumot. Lehetett bármilyen beosztásom, funkcióm, mindig ez a feladat talált rám. A papszentelés nem trónra emelés, hanem az alázatos szolgálat kezdete.

Én ezt így éltem, élem meg. Az a pap, aki krízisbe kerül, egyúttal perifériára is kerül. Manapság könnyebb azt mondani, hogy megszabadulunk valakitől, mint azt, hogy segítünk rajta. Kapcsolatba kerültem egyházi elöljáró atyákkal, akik hozzám küldik a krízissel küzdő papjaikat. Eljutottam szerzetesrendekhez is, így a gödöllői premontreiekhez, vagy a zsámbéki nővérekhez. Komoly, több mint egyéves közösségfejlesztő programon vagyunk túl. Talán közhelynek számít, de a nagy dolgok csöndben születnek, nem pedig a közösségi médiában. Kapcsolat jött létre az üldözött keresztényeket felkaroló Hungary Helps programmal is, én vezettem például a ghánai és kenyai önkéntesek képzését, velem tartották a kapcsolatot, ha odakint krízisbe kerültek. Azbej Tistán államtitkár úr kért fel erre a munkára, amit Orosz Atanáz püspök atya engedélyezett. Rengeteg olyan terület megtalált engem, amire nem is gondoltam volna. Például az ukrán háború kitörése óta a munkácsi püspök magyarországi tanácsadójának választott, szintén püspököm engedélyével. Amikor annak idején jelentkeztem a szemináriumba, egyet kértem a Jóistentől: segítsen addig, hogy pap lehessek, hiszen ez a legnagyobb ajándék és kegyelem, amit kaphatunk. A Jóisten mindig sokkal többet ad annál, mint amennyit mi kérünk tőle, ezt mindig megtapasztaltam az életemben. Isten mindig nagyvonalú, mi emberek vagyunk nagyon szűkmarkúak Istennel és embertársainkkal szemben. Megajándékozott engem hivatástudattal, szép családdal. Ugyanígy azzal is, hogy krízisbe került papokat, szerzeteseket sikerült meggyőznöm arról, hogy megmaradjanak a hivatásukban. Az Egyházat akkor kell igazán szeretni, amikor megismertük a bűneivel, hibáival, gyarlóságaival együtt.

– A pap a Krisztus-hit, az örömhír, a remény embere. Mi az oka annak, hogy egyre többször halljuk: lelkipásztorok, szerzetesek, szerzetesnővérek is lelki válságba, krízisbe kerülnek?

– Három területen tudunk segíteni. Van a preventív rész, amikor a szemináriumi képzésbe beiktatjuk azokat a kríziseket, veszélyeket, amelyek egy papot, szerzetest érinthetnek, így valamilyen szinten fel tudnak erre készülni. A másik egyfajta operatív együttműködés: a püspököknek fontos kialakítaniuk olyan segítőrendszert, amelyben a hivatás – vagy akár a házasság – ápolása éves programként szerepel. A harmadik rész pedig a kooperatív, a krízisbe került pap segítése, amihez nyilván szakemberek bevonása szükséges, többek között a szenvedélybetegségektől való függés miatt is.

A papság nagyon nagy ajándék, óriási kincs. Sem a pszichológia, sem a szociológia mint immanens tudomány nem tudja mérni, honnan jön a hivatás, ami nem baj, mert ez az élmény az Istentől származik. Küldetésünk van, és ha valakinek a küldetése megtorpan, és felismeri ezt, van bátorsága segítséget kérni, akkor semmi probléma nem lesz, tovább folytatja a hivatását. Így kerülnek hozzám hivatásukban botladozó emberek. Ha őszintén beszélünk erről, tovább tud lépni. Az biztos, hogy ma sokkal jobban oda kell figyelni a szemináriumokban a személyre mint papra, hiszen kitágult a világ, rengeteg minden ömlik ránk a hírportálokon keresztül, és erre nincs felkészülve az Egyház. Ezért is produkálja magát néhány pap a médiában, akár önző, akár kevésbé önző módon. Tapasztalatom szerint sok papban van egy kis nárcizmus, vagy a krízisben középsúlyos depresszióval is találkozni. Szükség van egészséges lelkületű, pozitív, Isten országát örömmel hirdető papokra.

A hivatásproblémák, vagy még inkább a küldetésproblémák kilencven százaléka az imaélet elhanyagolásából származik. Imádság nélkül ma papnak lenni nem lehet.

A szemináriumokon többet kellene foglalkozni azzal, hogy mit jelent a hivatás, hogyan lehet azt ápolni, gondozni, miként lehet rávezetni a fiatalokat a küldetésre, nem pedig elvenni a kedvüket a papi pályától. A papi hivatás megerősítése rengeteg munkát igényel, és ugyanez vonatkozik a világiakra is, akikre nagy szüksége van az Egyháznak, hogy elkötelezetten szolgálják az örömhírt.

– Az, hogy szinte mindig mások gondjaival, kríziseivel foglalkozik, mennyiben segíti abban, hogy az esetleg Önnél is jelentkező mélypontokon túllendüljön? Lehet ez erőforrás az Ön számára, hogy sokan számítanak a segítségére, nem gyengülhet el tartósan?

– Voltak és vannak is nagyon nehéz eseteim, a családgondozás és házasságápolás területein is. Sokat imádkozom azokért, akiket az Úristen az utamba sodort; hordozom őket az imádságaimban, a szent liturgia felajánlásokban is. A mélypontok nyilván engem sem kerülnek el. Nagyon sokat segít a családom, Domonkos fiam meg Janka lányom, és a kedves feleségem, Marianna. Bele kell kapaszkodnunk az imaéletünkbe. Nagyon szeretem a liturgiánkat végezni, ami sok mindenből kikapcsol, kizökkent. Magamnak is meg kell adnom azt a rekreációt, amikor én töltekezem. Vannak olyan időszakaim, amikor egyedül vagyok csak a kápolnában. Nyilván ugyanúgy meg kell hogy legyen a kapcsolatom Istennel a vertikális síkon, mint azokkal, akiket felém sodor az élet. Előfordul, hogy én is megakadok, ilyenkor segítséget kérek – vannak keresztény pszichológus barátaim, akikkel megbeszéljük a problémákat. Azért az nem elhanyagolható, hogy több évtizedes gyakorlatom van.

Krisztus Urunk azt mondja: nem akarom, hogy egy is elvesszen közületek. Ez a mondat mindig szíven üt.

A papság az a közösség, amit Krisztus alkotott, és történjék bármilyen krízis, úgy legyek ott közöttük, hogy lehetőleg egy se vesszen el közülük. Az elmúlt évek alapján mondhatom: akiket hozzám küldtek, egyelőre mindenki megmaradt a hivatásában. Mindig elmondom nekik: menj vissza arra a helyre, ahol pappá szenteltek, nézd meg a primíciási jelmondatodat, és feküdj le az oltár elé. Idézd fel azokat a pillanatokat, amikor a püspök fölszentelt, mit éltél át akkor, a Szentlélek ajándékát, kegyelmét, milyen lelkülettel indultál el a papságodban. Úgy látom, hogy az ember válsága együtt jár a papság válságával.

– Hogyan készül a huszonöt éves papi jubileumára?

– Isten megadta nekem a papság ajándékát, sőt többet is adott, és negyedszázad elteltével is elmondhatom: boldog pap és boldog családapa vagyok. A huszonöt éves jubileumomra készített szentképemre a feleségemet kértem meg, hogy válasszon idézetet, és ő is Lukács evangéliumából választott, a Magnificatból: „Magasztalja az én lelkem az Urat…” (1,46). Említettem, hogy a feleségem nagy Istenszülő-tisztelő. Ő egyébként pedagógus, angoltanár. A munkájáért állami kitüntetésben is részesült, a Magyar Érdemkereszt bronz fokozatát vehette át 2023-ban. Bármikor érjen is haza az iskolából, azonnal lemegy a kápolnába imádkozni. A napokban Máriapócson jártunk, együtt imádkoztunk és adtunk hálát az elmúlt huszonöt évért. Rengeteget imádkoztam a teológián azért, hogy jó házastársam legyen, a papi szolgálatomban is, ezért elmondhatom: Marianna az én megimádkozott imádságom.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 21-i számában jelent meg.