A pasztorációnak része a művészet is – A székesfehérvári székesegyház felújítása

Körüljártuk az épületet, amit itt-ott még ideiglenes kerítések vesznek körül. A főbejárat zárva van, hiszen odabent még dolgoznak a munkások és a restaurátorok.

A székesegyház őse, a bizánci stílusú, centrális elrendezésű Szent Péter és Szent Pál-templom 1230 körül épült a város legmagasabb pontján. Itt koronázták meg IV. Bélát. A török hódoltság után a katedrális a jezsuitáké lett. 1702-ben kezdték átépíteni a templomot, de ekkor még csak a két torony és a homlokzat készült el. 1777-ben Mária Terézia megalapította a székesfehérvári püspökséget, s így a templom székesegyházi rangra emelkedett. Belsejét 1866-ban renoválták. A következő nagy felújításra 1935 és 1938 között került sor, ekkor már középkori falmaradványokat is feltártak. A II. világháborúban a katedrális megsérült. A mostanit megelőző legutóbbi nagy restaurálás 1958 és 1960 között történt.

2014 júniusában a templom északi főpárkányának egy hatalmas darabja váratlanul leszakadt, ami felhívta a figyelmet arra, hogy komoly problémák lehetnek az épülettel. Nemcsak a homlokzat sérült meg, hanem a tetőszerkezet is megrongálódott, ezért azonnali beavatkozásra volt szükség. 2015-ben megkezdődött a templom külső rekonstrukciója, majd 2016-ban a belső kutatás.

A székesegyházba belépve egy hamisítatlan magyarországi barokk templombelső tárult elénk. A hatalmas centrális térben még javában dolgoztak a munkások, csiszolták a vörösmárvány oltárasztal lábazatát, állványzatról javították az erős fénnyel megvilágított, márványozott falakat.

A főoltárkép és a mellékoltárok nagyméretű festményei még a restaurátorműhelyben vannak, helyükön egyelőre csak a szürkés, kopottas, üres falfelület látszik. A székesegyház hátsó, orgonakarzatos része teljes egészében fel van állványozva, a hatalmas, boltíves területet sűrűn elhelyezett vörös színű fémcsövek és deszkapallók uralják vagy húsz méter magasan. De, ahogyan Smohay Andrástól, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum igazgatójától hallhattuk, már nem sokáig; rövidesen elbontják az állványzatot.

„Kiterjesztett kutatással indítottunk. Ha úgy álltunk volna hozzá a felújítási munkához, hogy ez pusztán csak restaurálás, az nem vezetett volna eredményre – kezdte a templom bemutatását az igazgató. – Minden olyan információval rendelkezünk kellett, ami alapján meghatározhattuk a helyreállítás alapelveit. Első lépésként felmértük, hogy mink van, és mit szeretnénk felújítani. El akartuk kerülni, hogy később derüljön ki, van még pótolni való. Ezért készítettünk egy értékleltárat, amely az építéstörténeti tudományos dokumentáció része, és egyébként kormányrendelet írja elő. Ezt a leltárat azonban, amely több mint nyolcszáz tételből áll, az előírásnál jóval részletesebben dolgoztuk ki. A szőnyegektől a karnisokon át a mennyezetképekig a templom valamennyi értékét végigvettük, a tárgyakkal és állapotukkal kapcsolatos minden adatot rögzítettünk. Ez a lista határozta meg a munka további menetét. Segítségével áttekinthettük, pontosan milyen műtárgyaink vannak, és ezekhez milyen restaurátorok együttműködésére lesz szükség. Szakágak szerint csoportosítottuk a feladatokat: kő-, műmárvány-, mennyezetkép-, táblakép-, szobor-, fa-, fém-, papír-, textilrestaurálási munkálatok. Emellett persze építészeti generáltervezésre is sor került, még most is folynak építőmesteri munkák, és épületgépészeti beavatkozások is történtek a kor elvárásainak megfelelő, modern kivitelben. Műemlék épületen végzett munkálatok esetében nagyon fontos figyelembe venni azt az alapelvet is, hogy a műemléknek részét képező minden egyes tárgynak önálló története is van, amelyhez sok esetben hozzátartoznak a megrendelői igények tekintetbe vételével lezajlott korábbi átalakítások, restaurálások. Mindezt fel kell tárni, így nem csak a helyszínen vallatjuk a műtárgyakat, hanem minden lehetséges forrásnak is utánanézünk.”

A felújítás során fontos cél volt, hogy a templom régiségét megőrizzék. Az épületbelsőt körbejárva láthattuk, hogy a mennyezetfreskók már elkészültek, megtisztítva, ragyogó állapotban várják a templom újranyitását. Hátul, az orgona alatti részen paravánokon követhető nyomon az egyes képek, festmények restaurálási folyamata, így például Vinzenz Fischer Szent István felajánlja a koronát Szűz Máriának című főoltárképe megújulásának egyes fázisai is. Az alkotásokat Jeszeniczky Ildikó Munkácsy-díjas festő-restaurátor művész vezetésével varázsolták újjá.

„Azzal a kérdéssel is szembesülnünk kellett, hogy a felújítás során vajon a templom »melyik régiségét« őrizzük meg. Végül arra jutottunk, hogy a jelenlegi épület nem pusztán barokk kori állapotot tükröz, ez egy, a 20. századra folyamatában kialakult egység. A barokk mennyezetképek mellett vannak itt többek között 19. századi oltárképek és 20. századi berendezési tárgyak is. Minden egyes korban használták az épületet, és minden kor hozzátett valamit. Úgy véltük, nincs jogunk ahhoz, hogy értékítéletet mondjunk a korábbi időszakok fölött. Nem mondhatjuk, hogy »próbálkoztatok, de ez vagy az gyengén sikerült, ezért mi most kidobjuk«. Ezt szerettük volna elkerülni. Ezért úgy döntöttünk, minden tárgy vissza fog kerülni a helyére, méghozzá a lehető legjobb, legautentikusabb állapotában, szakszerűen felújítva, s így létrejön egy olyan egység, melynek egyetlen eleme sem tagadja majd le a saját korát. Minden restaurálás interpretáció. Mi úgy gondoltuk, ezt a megközelítést választjuk, felelősségünk tudatában így adjuk át a műemlékeinket a következő nemzedéknek, és az utánunk jövők természetesen majd minket is értelmezni fognak valahogyan” – hallhattuk Smohay Andrástól.

További érdekességeket is megtudhattunk. Kiderült például, hogy a főoltárképet 1772-ben Bécsben festette Vinzenz Fischer, aki soha nem járt Fehérváron. Viszont levelezést folytatott a várossal, így próbált tájékozódni arról, hogy nézhetett ki annak idején Szent István és a környezete. Az elkészült képet végül föltekerve küldte Bécsből Fehérvárra, s ez az út bizony maradandó nyomokat hagyott a festményen: megtört a vászon és rajta a festék is. A restaurátorok két és fél éven át dolgoztak a kijavításán.

Érdekes a főoltár felett, a mennyezeten látható falikép is, amely a Szent István megdicsőülése címet viseli. A sziléziai származású bécsi oltárkép- és freskófestő, Johann Ignaz Cimbal alkotása fiatal férfiként jeleníti meg a szent királyt, akit a Szentháromság fogad a mennyben. Szent István más alkotásokon általában szakállas, idős férfiként tűnik fel, ám itt élete delén, legszebb férfikorában láthatjuk. A 18. században a jezsuiták találták ki ezt a teológiai programot, ők kérték az osztrák mestert, hogy a freskón a király megdicsőült testét ereje teljében lévő, fiatal férfitestként ábrázolja.

„2018-ban régészeti feltárást is végeztünk, melynek során sikerült tisztázni a templom középkori előzményeit, építéstörténetét. Ekkor derült ki, hogy a két, középkori alapú templomtorony építészeti szempontból másfajta tömegként viselkedik, mint a hozzá csatlakozó barokk falak és az orgonakarzat feletti boltozat. Ez a tornyokhoz illesztett későbbi szerkezet kezdettől fogva másképpen mozgott, mint a két masszív középkori épülettömb. Ennek következtében valószínűleg már száz éven belül komoly statikai problémák jelentkeztek, beázások keletkeztek, s így az orgonakarzat fölötti mennyezetkép rövid idő elteltével nagyon rossz állapotba került. A kutatások során világossá vált, hogy az 1768-ban szintén Cimbal által készített barokk freskó – amely egy trombitát fújó angyalt ábrázolt – teljesen elpusztult. 1866-ban felújításon esett át a templom. Az orgonakarzat feletti képmezőbe ekkor Heinrich Ede szekkótechnikával új képet festett, amely Szent Cecíliát, a zenészek védőszentjét ábrázolta angyalok társaságában. Az 1936-os és az 1958-as restaurálások idején olyan jelentősen módosították ezt a falképet, hogy a szakemberek a mostani munkálatok során nem tudták helyreállítani. Mivel a mennyezetkép műemléki értékű, kordokumentumként megőrzik, és a műemlékvédelmi szabályoknak megfelelően, izoláló réteg közbeiktatásával, reverzibilis technikával takarják el. A helyére pedig új műalkotás kerül, ami illeszkedik majd a barokk dekoráció egységéhez. 

Egy kortárs műalkotást képzeltünk el ide. A kérdés az volt, hogy kit bízzunk meg az elkészítésével. Meghívásos ötletpályázatot írtunk ki a Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak, ám ez eredménytelenül zárult, nem tudtunk győztest hirdetni. Végül Szücs György, a Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese Kőnig Frigyest ajánlotta, aki anatómiát tanít a Képzőművészeti Egyetemen, és sokat foglalkozott barokk mesterek térábrázolásaival. Kőnig hatalmas kihívásnak tekintette és elvállalta a feladatot. Érdekes kérdés, hogyan tudunk majd egy kortárs műalkotást beilleszteni ebbe az enteriőrbe. Kőnig Frigyes először egy figura nélküli üres architektúrát képzelt el, mondván, ha alak is megjelenne a képen, akkor már »történet« is kellene hozzá. Úgy gondolta, a 21. században nem kellene történeteket hozzátenni a barokkhoz, az üres térrel is tudunk üzenni. A párbeszéd során végül a művésszel közös megegyezés született: a szekkótehnikával készülő, festett architektúra egy angyallal egészül ki, ez kerül a mintegy huszonöt négyzetméternyi felületre.

Pályázatot írtunk ki kortárs iparművészeti alkotásokra, például térdeplő, mécsestartó állványok és különféle más kiegészítők tervezésére is. A régebbi korokból származó tárgyakat szakszerűen felújítva visszahelyezzük a templomtérbe, s ezeket minőségi kortárs művekkel, modern berendezési tárgyakkal egészítjük ki. Tulajdonképpen úgy is felfoghatjuk ezt a folyamatot, mint egy templom feltámadását.   

Hiszek abban, hogy minden korban vannak tehetséges művészek, akik képességeiket az Egyház szolgálatába állítva értékes, méltó műalkotásokkal tudják gazdagítani Isten házát. Olyanokkal, melyek képesek felemelni az emberek lelkét a Jóistenhez. A pasztorációnak része a művészet is” – zárta gondolatait Smohay András igazgató.

Szöveg: Mészáros Ákos

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17-24-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.