A pásztori szolgálat irgalmas cselekedete

„Atya! Nagy az én bajom. A gyerekek nem járnak templomba, és az unokát sem kereszteltetik meg.” Lelkipásztorként gyakran halljuk ez a keserű panaszt. Valóban nagy fájdalom, amikor valaki úgy érzi, hogy a hitet nem tudta átörökíteni a következő nemzedékre. Ebben a fájdalomban ott lehet az önvád, a neheztelés a gyermekekre, a bosszankodás a világ hitetlensége miatt, az értetlenkedés és az aggodalom, hogy mi lesz így a fiatalokkal. „Micsoda céltalanságot, biztos pontok nélküli bolyongást jelent a hitetlenség…”

A vasárnap olvasmánya a pásztorok felelősségére hívja fel a figyelmet: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm juhait.” Az evangélium pedig úgy mutatja be Jézust mint pásztort, akire a tömegek vártak: „Amikor kiszállt, és látta a tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.”

A pásztor a túlélés, az élelemhez és vízhez jutás, valamint a biztonság záloga. Nem véletlen, hogy már az Ószövetség népe is várja az igazi pásztort, Jézus pedig úgy jelenik meg, mint ennek a várakozásnak és vágyakozásnak az örök beteljesítője.

„Megesett rajtuk a szíve.” A pásztori szolgálat itt úgy jelenik meg, mint az irgalmasság egyik cselekedete, a másik személy megmentésének, életvezetésének szolgálata. Valóban van arról tapasztalat, amikor egy elveszett személy szinte felkiált a segítő szóért, a vezetésért, amely kivezeti őt a tágasságra, a tápláló legelőre, megvédelmezve a veszélyektől. Jézus, figyelmességében megértve az embereket, ezt a vágyat teljesíti be. Ugyanakkor nem erőszakolja rá magát követőire. Meghagyja szabadságukat, hogy maguk döntsenek, követik-e őt vagy sem. Ugyanakkor amit neki mint pásztornak meg kell tennie, megteszi. Kimondja, sőt még inkább kortársai elé éli az igazságot, de nem agitál, nem győzködi az embereket. És leginkább észreveszi, milyen kérdéssel, szükséggel mennek hozzá az emberek, miben szorulnak az irgalmasság cselekedetére.

Visszatérve eredeti példánkhoz, a vallásosság vagy a hit átadását többféleképpen közelíthetjük meg. Tekinthetjük úgy, mint egy hagyomány továbbadását, az „így szoktuk, ezért csak így helyes” szokásjogát, vagy az „én tudom, mi a jó a másiknak” felfogását, de egy érték átadásaként, sőt az irgalmasság cselekedeteként is, amely irányt, jövőt, tágasságot, életet, táplálékot és védelmet nyújt.

Ha sikerül valakit megnyerni a hitnek, az mindig öröm, de tudatosítani kell, hogy nem csak rajtunk múlik. A hit mindig a kegyelem ajándéka: pusztán emberi erővel lehetetlen átadni.

Amikor pedig kudarcként éljük meg a továbbadás sikertelenségét, mindig álljon előttünk Jézus példája, aki soha nem kényszerítette az embereket arra, hogy kövessék őt. A fájdalmas tapasztalat valamit megsejtet Isten saját valóságából, aki vonz a jóra, miközben meghagyja az ember szabadságát.

Szerző: Dobszay Benedek OFM

Magyar Kurír