A pénz szeretetté változik – Hálaadás a Fokoláre Mozgalom pakisztáni gyerekeket segítő gyűjtéséért

Minden évben szép élmény a Rózsafüzér Királynéja-templomban a hálaadó szentmise, amelyet a pakisztáni szociális központban tanuló mélyszegénységben élő gyerekek megsegítéséért mutatnak be. A Fokoláre Mozgalom tagjai mozgatják hűségesen a kezdeményezést 2017 óta. Hűségesek a kicsiben, és nagy dolgok születnek kitartó munkájuk nyomán Pakisztánban, ebben a 90 milliós muszlim országban, ahol keresztény és kaszton kívüli hindu gyermekekkel törődnek mozgalmuk tagjai.

Meglepő, ahogyan gyűjtenek: konkrét valósággá válik, milyen sokat ér a szegény asszony két fillérje. A 75 gyerek tanulását nagy részben magyar családok, felnőttek adományaiból támogatják, ám emellett százforintos akciót is hirdetnek iskolákban, óvodákban: a gyerekek dobozokban gyűjtik kicsiny adományaikat, amellyel hozzájárulhatnak náluk mérhetetlenül szegényebb gyerekek tanulásához. És közben a nagy dolgok nemcsak Pakisztában születnek, hanem köztük is, mert ezek előtt a magyar gyerekek előtt kitágul, kiszínesedik a világ; információhoz jutnak arról, hogy a föld szerencsétlenebb sorsú vidékein a gyerekeknek nem természetes, hogy iskolába járhatnak, mert az oktatás pénzbe kerül, tandíjat kell fizetni, és ezt nem engedhetik meg maguknak.

A szentmise előtt a Fokoláre Mozgalom két elkötelezett tagja kapott szót. Tóth Judit hálát adott az iskoláztatási programért, amelynek segítségével a gyerekeknek lehetőségük nyílik kitörni a nyomorból. Téglásy Klára Nagy Károly atyának és a Rózsafüzér Királynéja-plébániának mondott köszöntetet, hogy helyet adtak az online beszélgetésnek.

Nagy Károly plébános szavaiból kiderült, hogy neki is szívügye a pakisztáni projekt, már a szentmise kezdetén büszkén hívta fel a figyelmet a Pakisztánból kapott oltárterítőre.

Homíliájában visszautalt a szentmise könyörgésére: „engedd, hogy az evangélium szerinti élettel valóra váltsuk, amit szent igéddel üzentél nekünk”, mert párhuzamot mutat a hálaadás témájával, hiszen ez a projekt éppen így indult: egy fokolár lelkiséget élő testvérük az evangélium szerinti életet élve bekapcsolódott ebbe a misszióba, elment Pakisztánba, szeretgette, tanítgatta a gyerekeket, az itthoniak pedig gyűjtést szerveztek és imahátteret adtak. Akkor egy gyerek iskoláztatása évi 65 ezer forintba került, ma 75 ezer. Mégis – tette hozzá örömmel – már amikor először kihirdette, a szentmise után jött valaki, hogy támogatna egy gyereket, aztán érkeztek sorban a többiek. A százforintos akcióval a gyerekek körében is gyűltek az adományok.

Az evangélium szerinti élet mindannyiunk hivatása, küldetése – figyelmeztetett. Nemcsak szavakkal, hanem a tettek mezejére lépve kell élnünk az evangéliumot.

„Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass! Én veled vagyok” – idézte az aznapi szentleckéből az Úr Pál apostolhoz intézett szavait, akinek misszionáriusként nagy bátorság kellett, hogy elinduljon, ott éljen a korintusiak között. „Ne félj, én veled vagyok” – milyen sokan tapasztalták meg, akik élték az evangéliumot, szerettek.

Szólnak a szentlecke szavai hozzánk is, bármilyen helyzetben vagyunk – tette hozzá a plébános –: „beszélj és ne hallgass!” Pünkösd közeledtével hívogat a Szentlélek, hogy hirdessük az evangéliumot ott, ahol vagyunk, és segítsük rászoruló testvéreinket – buzdította a jelenlévőket.

A szentmise és a májusi litánia után az érdeklődők átmentek a plébánia közösségi termébe egy online beszélgetésre, amelyen a pakisztáni szociális központ vezetője mesélt a támogatott gyerekekről. Tóth Pál fordította olaszról magyarra a történeteit a szociális központról, amely – mint mondta – olyan, mint egy fészek; nemcsak a gyerekek érzik jól magukat benne, hanem mindenki, aki odalátogat.

Délelőtt 45, délután 30 gyerek jár hozzájuk, négyéves kortól. Mesélt egy idős tanárról, aki annyira megszerette a gyerekeket, hogy nem sajnálja a fáradságot, buszozik és sokat gyalogol mindennap, hogy eljöhessen tanítani őket. A szülőknek nagy bizalmuk van bennük, szívesen küldik hozzájuk a gyerekeket, akik már a tanulás után is örömmel maradnak játszani ahelyett, hogy csavarognának.

Beszélt arról, milyen körülmények közül érkeznek az általuk támogatott gyerekek: kicsiny viskókban laknak, amelyeket háznak nem lehet nevezni, sokszor ablakuk sincsen. Amikor először jönnek, általában fénytelen a tekintetük, és nem kapcsolódnak a többiekhez. A sok foglalkozás, személyes törődés nyomán kinyílnak, megváltozik, örömmel telik meg a tekintetük, és megtanulnak beszélgetni másokkal. Mindannyian örülnek a sikereknek, amikor egy gyerek fél év alatt egy évnyi tananyagot pótol be, és be tudják íratni az iskolába.

Mesélt a szülőkről is, akik a nyomorban élve olykor nem törődnek megfelelően a gyermekeikkel. Egy anyuka elpanaszolta, hogy nem képes gondoskodni 3 és 5 éves gyermekéről, de amikor meglátogatták, kiderült, hogy a férje mindennap iszik és bántja is őt. Sajnos ez elég megszokott dolog köztük, az apukák fele iszik. Ez az anyuka végül a sok beszélgetés hatására összeszedte magát, mostanra már törődik a fejlődésben visszamaradt kislányával, aki ennek hatására gyors fejlődésnek indult. Hangsúlyozta, hogy segíteni kell a szülőknek is, hogy többet foglalkozzanak a gyerekeikkel. Havonta tartanak ezért szülői értekezletet, ahol tanítják őket az alapvető higiéniára, mert sokan nem használnak ágyneműt, váltóruhát, ezért sok gyereknek van bőrproblémája. Próbálják megértetni velük, hogy fogadják el az ingyenes tífusz elleni oltást – mert tudatlanságból inkább elmenekülnek az oltást hozó orvos elől.

A központ felelőse megosztotta hallgatóival azt is, hogy a szülők sokszor szégyellnek segítséget kérni. Egy kislányról észrevették, milyen közelről nézi a papírt, de az anyuka nem akarta szemorvoshoz vinni, mert nem volt rá pénze. Segítettek, és kiderült, hogy a kislánynak 9 dioptriás szemüvegre van szüksége. Ez is egy szép sikertörténet, hiszen így a kislány jövőre már járhat iskolába.

Elmondta, hogy a központban a Montessori-módszert használják, keresik az utakat a gyerekekhez, keresik, hogyan tudnának könnyebben megtanulni írni, olvasni. Van, hogy homokba írják a betűket, és a gyerekek utánozzák őket. Péntekenként elviszik őket a szeminárium kertjébe játszani, és közben megmutatják nekik a színes virágokat, fákat, amilyeneket még sosem láttak. Mind odaszaladnak a Szűzanya-szoborhoz. Megható a nagy hitük, és ahogyan elfogadják a sok szenvedést, fájdalmat.

Náluk minden gyerek kap szerepet például a karácsonyi műsorban. Nagy öröm a tanárok és a szülők számára is, hogy minden gyerek szerepel. Ahogyan a sportnapon is mindenki részt vesz a vetélkedőkben, és örülnek a győztesek sikerének.

Tóth Judit azokról a szép reakciókról számolt be, ahogyan itthon az emberek fogadják a segítés lehetőségét. Mesélt olyan óvodáról, ahol befőttesüvegekben gyűjtik a százforintosokat, a gyerekeknek vetítenek a pakisztáni gyerekekről. Az adakozók közül van olyan, aki a külön munkája bérét utalta át, egy másik arról írt nekik, hogy imáiban hordozza őket. Volt olyan iskola, ahol a diákönkormányzat vette kezébe az akciót. Egy apuka azt írta, hogy számára ezek a gyerekek a szegény Lázárt jelképezik, az elhagyott és elfeledett embereket, akikhez így el tudják juttatni a segítséget. Örült, hogy a világban oly sok bajt okozó pénzt át tudják változtatni szeretetté, gondoskodássá, reménnyé.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír