A szentmise előtt Jakkel Tamás mezőpetri plébános felidézte a főoltárkép történetét.
Az 1870-es évek elején tűz pusztította el a mezőpetri templomot és vele együtt az eredeti főoltárképet is. 1875-ben egy mezőfényi asszony, Brém Erzsébet védőszentje iránti tiszteletből felajánlotta, hogy az új oltárkép költségeit teljes egészében ő fedezi. Brázay János akkori plébános megkereste Orlai Petrich Soma festőművészt (1822–1880), aki a korábbi oltárképet is alkotta. Elvállalta a megbízást, és 1876 augusztusára el is készült vele. Így született meg a Szent Erzsébet-festmény, amely 150 éves jubileumán megújulva fogadja a híveket.

A plébános megköszönte a hívek nagylelkűségét, hiszen a felújítás költségeit az egyházközség adományokból fedezte. Ezután Schönberger Jenő megáldotta az egyházközség védőszentjét ábrázoló megújult festményt, majd a híveket is.
Homíliájában a főpásztor azokról a szentekről szólt, akik észreveszik azokat, akik mellett mások közömbösen elmennek. Ilyen volt Árpád-házi Szent Erzsébet is. Királylányként a palota falai mögött élhetett volna, ő azonban kilépett onnan, és a rászorulók felé fordult. Nemcsak vagyonából adott: figyelemmel és tisztelettel fordult az éhezőkhöz és a betegekhez. Életének titka az volt, hogy Krisztust nemcsak az imádságban találta meg, hanem a szenvedő emberben is.

A püspök a nap szentírási olvasmányaira építette gondolatait. Rámutatott: a Példabeszédek könyvének derék asszonya nyitott kézzel él, mert nyitott a szíve. Szent János apostol arra tanít, hogy ne szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal szeressünk. Az evangélium pedig az ellenségszeretetre és az irgalmasságra hív. Kiemelte, hogy szeretetünk könnyen válogatóssá válik: szívesebben segítünk annak, aki hálás nekünk, vagy aki közel áll hozzánk.
Jézus azonban ennél többet kér: olyan szeretetet, amely nem üzlet, és nem vár viszonzást.

Az ígéret évének szellemében arra buzdította a híveket, hogy a búcsút lelki megállónak tekintsék. Ilyenkor érdemes feltenni a kérdést: van-e hely a szegényeknek a közösségünkben, észrevesszük-e a magányosokat és a betegeket, tudunk-e úgy segíteni, hogy közben megőrizzük a másik ember méltóságát? Jézusnak az utolsó ítéletről mondott szavaira emlékeztetett: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Szent Erzsébet számára az oltár és a szegény ember ugyanannak a hitnek két elválaszthatatlan oldala volt.
Végül arra kérte a híveket, hogy Szent Erzsébet közbenjárására olyan szívet, szemet, fület és kezet kérjenek Istentől, amilyen az övé volt. A búcsú igazi gyümölcse ugyanis nem az ünnepi meghatottság, hanem a megújult hit és a szeretetben megújuló élet. Útravalóul azt ajánlotta, hogy a templomból kilépve mindenki határozza el: még aznap könnyít valakinek a terhén, meghallgat valakit, odafordul valakihez, reményt ad valakinek.

A szentmise végén megköszönte mindenki imáját és adományát, amellyel hozzájárultak a méltó ünnepléshez és a főoltárkép renoválásához. A felújított festmény a hit és az áldozatkészség jele: százötven év után is Szent Erzsébet példájára emlékezteti a mezőpetri híveket.
Forrás és fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria





