A pillanat elszáll, a fotó megmarad – Találkozás Thaler Tamás „dokumentarista fotóssal”

Itt nőtt fel, 1991-ben itt kezdték meg közös életüket feleségével, Heim Mercedes énekművésszel. Most kilencvenhárom éves édesanyja él ebben a budai lakásban, ahol annyi emléket őriznek. Több polcnyi kotta, CD és könyv, fényképek sokasága tanúskodik életének és pályájának egyes állomásairól, utazásokról, kórusfellépésekről. Olyan fotója is látható itt, ami nyertes lett a Wikipédia versenyén.

– Hogyan került kapcsolatba a fényképezéssel?

– A szüleim szerettek utazni. Nyaranta az Adriára vagy a Fekete-tengerhez mentünk, máskor a Tátrába, az NDK-ba vagy Erdélybe. 1975-ben egy nagy nyugat-európai körutat tettünk. Az utazás és a fényképezés összetartozott. Édesapám az NDK-ból szerzett be jó Praktika gépeket Zeiss objektívekkel, a nagyítógépet pedig házilag készítette még egyetemista korában. A fotózás volt a hobbija, egyébként mérnök volt, ahogyan a családban mindenki. Hivatalosan én is út- és vasútépítő mérnök vagyok. Édesapámnak még laborja is volt a fürdőszobában, így nemcsak a fotózás alapfogásait tanultam meg tőle, hanem a filmelőhívás és a nagyítás fortélyait is. Csak

később, 2020-ban, a covidjárvány alatti családfakutatásom során derült ki, hogy tulajdonképpen harmadik generációs fotós vagyok, hiszen az apai nagyapám is fotózott, méghozzá az első világháborúban, az olasz fronton.

1915-ben a barátjával arról levelezett, hogy ő is készített-e képeket, mert neki van már százharminc jó fotója. Apukám valószínűleg azért szeretett bele ebbe a tevékenységbe, mert volt otthon fényképezőgépük. Én is azért is lettem fotós, mert használhattam olyan gépet, amit nem féltettek tőlem a szüleim.

– Emlékszik az első képeire?

– Gimnazista voltam, amikor Görögországban jártunk. Apukám diaképeket készített az egyik géppel, a másikat pedig odaadta nekem. Emlékszem, fekete-fehér filmre fotóztam, majd otthon, a fürdőszobában előhívtam a képeket. Úgy jártam iskolába, hogy a fényképezőgép mindig ott volt a táskámban. A vidámabb kedvű tanárok szemet hunytak afelett, ha csak úgy elkaptam egy-egy pillanatot. Nem a rosszat, a hibákat és a selejtet akartam megörökíteni, nem volt bennem rossz szándék akkor sem.

Szeretem a szépet, a még szebbet. Mindig törekszem arra, hogy amit fotózok, az legalább olyan szép legyen, mint a valóságban.

– Miért nem ment el fényképésznek, ha ennyire megkedvelte ezt a tevékenységet?

– Egyrészt erős volt a már említett családi tradíció, nálunk mérnöknek kellett továbbtanulni. Másrészt érdekes módon a gimnáziumi években nem is annyira a fotózás, inkább az éneklés foglalkoztatott. Úgy éreztem azonban, hogy lekéstem a pályáról, nem voltak zenei alapismereteim. A gimnáziumi kórusban aztán sokáig énekeltem, és más énekkarokba is jártam, amelyeknek Lipcséből és Drezdából szállítottam a kottákat. Sokszor betértem az ottani zenei antikváriumokba, néha egészen különleges példányokra bukkantam. A Szent Anna-templom ifjúsági kórusának szerveztem egy utazást Drezdába. Ezt követően vagy húsz éven át minden évben jártunk koncertezni, a cseh és a német vendéglátó kórusok nagy szeretettel fogadtak minket, és mi is hasonlóan őket, Budapesten. 

– Hogyan jutott el a fotózásig?

– Éppen akkortájt, amikor úgy éreztem, nem a mérnöki pálya az, amire vágyom, telefonon kerestek a Szent Gellért Kiadótól. Felkértek, hogy készítsek hangkazettát taizéi énekekkel, ezeket ugyanis rendszeresen énekeltük a Szent Anna-templomban. Így született meg a Laudate Dominum magnókazetta 1990-ben, kétezer példányban. Pár év múlva saját zenei kiadót alapítottam Allegro Thaler néven. A CD-knek én voltam a generálkivitelezője, minden feladatot magam végeztem, a hangfelvételt, a grafikai tervet, a szöveget, a gyártatást és még az értékesítést is. Vagy száz különböző CD és hangkazetta került ki a kezeim közül, de kitaláltam egy olyan hanghordozót is, a CD pluszt, amelyen nemcsak zene szerepelt, hanem több száz fényképem is a Kárpát-medence legszebb tájairól. Egyszer megmutattam a Magyar karácsony CD pluszt az Anno Könyvkiadó vezetőjének, aki rögtön azt mondta: készítsek egy könyvet a fotóimból, legyen a címe Édes Erdély. A borítón és a címen kívül nem szól bele semmibe. Mivel megvoltak már a képek, gyorsan elkészült a könyv. Óriási ajándék volt számomra, hogy az első kiadás megjelent szeptemberben, és decemberben már el is kapkodták.

– Honnan volt ilyen szép képgyűjteménye?

– A feleségemmel jártunk a csíksomlyói búcsúra és Böjte Csabához is, a dévai gyermekotthonba. Sokszor vittük a gyerekeinket is, akkor még csak ketten voltak, Benedek és Viola. Az Édes Erdélyt aztán hét év alatt tizenkét további képeskönyv követte a Kárpát-medence különböző tájegységeiről. Következett a Szász erődtemplomok Erdélyben és a Felvidék című kötet, majd a Felső-Tisza-vidék középkori templomait, a Délvidéket, a Kárpátalját bemutató albumok. A téli hónapokban szakkönyvtárakban tanulmányoztam egy-egy tájegység műemlékeit. Ekkor tűnt fel, hogy például a Szepességről utoljára Divald Kornél készített képeskönyvet, száz évvel ezelőtt. Tavasszal mindig izgatottan készültem, hiszen végre kisütött a nap, de a lombok még nem takarták az épületeket. Sokat imádkoztam, hogy találjak valakit, aki beenged a templomokba, hiszen a Felvidékre még vissza lehet menni, de a messzi Erdélybe már nehezebb eljutni. Volt, hogy egyszerre több könyvhöz is készítettem anyagot.

– A többi albumnak is nagy sikere lett?

– Az emberek szerették ezeket a képeskönyveket, megvették a sorozatot. Kedvcsináló útikönyveknek hívtam őket, hiszen sokan azért keltek útra, mert megtetszett nekik, amit a könyvben láttak. A tartalmas képaláírásokkal ellátott fotók illeszkedtek a főszöveghez, az olvasót térkép is segítette. A sikerhez hozzájárult a kiadó kiváló grafikusa, aki pontosan tudta, milyen a jó képeskönyv.

– Úgy képzelem, hogy nagy lendület vihette az utazásai során.

– Valaki vadászni szeret, a vadat űzi, én meg a fényképeznivalót. Hajtott a kíváncsiság: vajon megvan-e még az az épület? Nem tatarozzák-e éppen, találok-e majd valakit, aki beenged? Az is izgatott, hogy milyen körülmények között jutok el oda. Szászfehéregyháza például a világörökség része. Károly brit király még herceg korában vett ott egy házat és telket, sokan felkeresik ezt a falut, de igencsak autópróbáló odajutni. A Jóisten vigyázta az utaimat, bárhol akadtam is el, mindenütt segítőkész emberekre találtam.

– A gyerekeik hogyan viselték a felfedező utazásokat?

– A családom mindig támogatott, mellettem állt, és ez csodálatos érzés. Hálás vagyok érte. Emlékszem, amikor ötéves volt Csongor, a harmadik gyerekünk, szomorúan vette tudomásul, hogy az ötnapos kárpátaljai utazásunk végéhez érve hazaindulunk. „Akkor mi lesz holnap?” – kérdezte tőlünk. Aznap öt fatemplomot és várat néztünk meg. Amikor már két digitális gépem volt, az egyiket odaadtam a gyerekeknek. Az Édes Erdély borítóján például Benedek fotója szerepel, de Csongor is zseniálisan fotóz, már négy képe nyert díjat nemzetközi versenyeken.

– Akkor ők már a negyedik fotósnemzedéket képviselik a családban. Milyen eseményekre hívják Önt?

– Amikor a könyv- és a CD-kiadás zátonyra futott, Csongor iskolai farsangján készített fotóimat szerencsés módon meglátta egy apuka, aki konferenciákat szervezett. Felkért egy siófoki rendezvény fotózására, és miután elkészültem a munkával, öt perc alatt egész évre leszerződtünk. 2013 tavaszán történt ez, azóta is jelen van az életemben. Alapvetően dokumentációs fotós vagyok. Mindent szívesen lefényképezek, ami nem erkölcstelen. Csak természetfotózással nem foglalkozom, mert ahhoz sokkal több kitartás és másfajta technika kellene. Esküvőkre, iskolákba, óvodákba is szoktak hívni, rendszeresen járok ballagásra, évzáróra, szalagavatókra.

– Mire szokott figyelni, miközben dolgozik?

– Mindig elegánsan öltözöm fel, megtisztelem a résztvevőket. Nem viszek túl sok felszerelést, mert az eszközöket nem tehetem le a sarokba, de nem is cipelhetek magammal mindent, hiszen fontos, hogy a fotós mozgékony legyen. Figyelni kell sok mindenre, például arra, hogy amikor az ifjú pár felvágja a tortát, lehetőleg a háttérben ott legyen a násznép, de a fény is jó szögben essen az arcokra. Ugyanakkor tudom, hogy nem a fotós irányít. Egy díjátadón csak az átadás pillanata a lényeges, amit elég nehéz jól elkapni. Figyelni kell arra is, kik azok, akiket saját kérésükre nem szabad fényképezni. Általában megjegyzem az arcukat. Érhetnek azonban meglepetések. Volt, hogy valaki közülük mégis beállt a csoportkép készítésénél az első sorba. Akkor hogy is van ez? Mások azt kérik, ne készítsek róluk közeli képet, mert tartanak tőle, hogy az nem lesz előnyös, aután szóvá teszik, hogy miért nincs róluk elég kép. Előfordult olyan is, hogy valaki nagyon hevesen gesztikulált az előadása közben, és igencsak kifogásolta a fotót, ami megjelent róla. Nehéz lefényképezni azt is, aki folyamatosan beszél, állandóan mozgásban van a szája.

Az épületek is tartogathatnak meglepetéseket. Ha például a beeső napsugár félig világítja meg az oltárt, nem lehet egyben jól lefotózni, csak egy részletét. Sokszor sietnem kell, hiszen aki beengedett, nem ér rá, nem élhetek vissza a türelmével. Öt perc alatt is le kell tudni fényképezni egy templomot. Legyen három jó kép: egy vasalt ajtó, egy orgona- és egy freskórészlet, vagy imakönyvek, amelyekből ki vannak tépve a nevek, netán egy padba belevésett monogram. Régebben zavart, ha emberek is vannak az épületképeken, de a feleségem meggyőzött, hogy ettől csak élőbb lesz a fotó.

– Most mi a kedvenc témája?

– Novemberben Antwerpenben jártam, februárban Londonban. Feleségemmel nyáron a Hanza-városokba utaztunk, ahol több ezer fotót készítettem. Hat éve indítottam el a Nyitott szemmel hírlevelet, ami tulajdonképpen „az unatkozó fotós magamutogatása”. Küldök e-mailben egy linket, és elmesélem az élményeimet. A Vigadó és a Zeneakadémia újranyitásánál is fotóztam, ezeket a képeimet tízezren nézték meg. Szoktam mondani, hogy ott kell sorbaállni, ahol a fagyit osztogatják, nem ott, ahol a pofont. 

– Országszerte kiállításokon is szerepeltek fényképei.

– A könyvek anyaga sokszor megjelent fotókiállításokon, például az Ars Sacra Fesztivál rendezvényeinek sorában. A Freskók nyomában anyaga magyar és angol nyelven is megvan, bármikor elkérhető. Készítettem egy fotósorozatot a budapesti zsinagógákról és zsidó temetőkről is, valamint a Székelyföldről és a Délvidékről Barangolások a Kárpát-medencében címmel.

– Milyen képet lát szépnek?

Amire öröm ránézni, amin megpihenhet a szem. Ami arányos, harmonikus és kifejező.

Ritka, amikor egy kép valami különlegeset fejez ki. Van egy fényképem, ami díjazott is lett: Erdélyben egy kidőlt fakeresztet fotóztam le a fűszálak és virágok között. Az a kép ott megszólalt.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 26-i számában jelent meg.