A plébániai élet dinamizmusának lehetősége – Erdő Péter a nők lektori és akolitusi szolgálatáról

A módosítás lényege, hogy ezentúl a lektori és akolitusi szolgálat nemcsak férfiaknak, hanem nőknek is feladható.

Érdemes áttekinteni ezeknek a szolgálatoknak eredetét, történetét és szerepét az Egyház életében. Szent VI. Pál volt az, aki a II. vatikáni zsinat után Ministeria quaedam kezdettel adott ki dokumentumot és a kisebb rendek helyett – amelyek a szeminaristák képzése során a diakonátust és papságot megelőzték – szolgálatokat alapított. Nem ugyanazokat, amelyek korábban kisebb rendek néven szerepeltek, hanem közülük néhányat általános kötelező jelleggel, mások esetében pedig lehetővé tette a helyi egyházaknak, a püspöki konferenciáknak, hogy megtartsanak, vagy éppen létrehozzanak, létesítsenek más szolgálatokat.

A diakonátus, papság és püspökség kezdettől fogva olyan küldetéseket jelentettek az Egyházban, amelyeket nélkülözhetetlennek tartottak és amelyeknek az eredetét magának Krisztusnak az akaratára, illetve az apostoli korra vezették vissza. A későbbiekben ezeket szentségi fokozatoknak nevezték. Igen hamar megjelentek az egyházi közösségben más szolgálatok és feladatok is, beszéltek prófétákról, tanítókról, a későbbi nemzedékekben a felolvasók, az akolitusok, de az ajtónállók, ördögűzők és más funkciók is nevesítésre kerültek. Ahhoz azonban

néhány évszázadra volt szükség, hogy a IV. századra ezeknek a funkcióknak egy bizonyos csoportját klerikus feladatkörnek tekintsék, és azt mondják, aki ilyen funkciót kapott, aki erre avatást nyert, az a klérusnak a tagja, a szent szolgálatra rendelt személyeknek a csoportjához tartozik.

Ugyanakkor még a IV. században is fel-felbukkant olyan bizonytalanság, hogy például a lektorok a klérushoz tartoznak-e, vagy korábbi más tisztségviselők, például a fossorok (sírásók) a klérus tagjai-e vagy sem.

Így szilárdult meg a IV. században az a lépcsőzetes sorozat, amelyet évszázadokig megőrzött az Egyház. A tisztségek között rangsor is volt, a legmagasabb a püspökség volt, utána következett a presbiteri tisztség, aztán a diakonátus, és utána a többi. Azt a kérdést, hogy például lehet-e világi hívőből közvetlenül püspök, többszörösen tárgyalták az ókori zsinatok. Ez azért volt kérdés, mert megválasztottak püspöknek közismert, bizalmat élvező embereket – gondoljunk Szent Ambrusra. Mégis, az Egyház egyre inkább szorgalmazta, hogy ne a kisebb rendeket, fokozatokat átugorva kerüljön bárki a papság vagy püspökség fokozatára, hanem bizonyos időközök megtartásával járják végig a tisztségeket.

Az V. század elejéről van olyan pápai levelünk, amelyik kifejezetten hangsúlyozza, hogy a klérus tisztségeiben, hasonlóan az állami közhivatalok fokozati rendjéhez, a cursus honorumhoz, meg kell tartani a megfelelő életkort, az egyes fokozatoknak a sorrendjét és közöttük az esetleges kivárási időt. Ez, a római közigazgatás modellje volt, ami az egyházi szervezetben kezdett érvényesülni. A középkor és az újkor folyamán ezeket a kisebb rendeket a papságra való előkészület fokozataiként szemlélték, és a képzés során a papnövendékek vették föl őket. Ezen változtatott az Egyház a II. vatikáni zsinat nyomán, amikor azt mondta, hogy ezeket a szolgálatokat ne tekintsük a klérus részének, azaz klerikusnak csak a diakónust, papot és a püspököt nevezzük, a többit pedig szolgálatoknak nevezzük.

A szolgálatokra vonatkozó szabályokat az Egyházi Törvénykönyv 230. kánonja tartalmazza, egyfajta intézményes utánzás nyomán tehát. Ez azt is jelenti, bár a szolgálatok nem adnak eltörölhetetlen jegyet az ember lelkében, mint az egyházi rend szentsége, és elméletileg nemcsak férfiaknak adhatók fel, de az Egyház rendelkezése eddig mégis, a szentség mintájára, azt mondta, hogy csak férfiaknak adhatók, és aki egyszer felvette, attól nem vonják vissza, hanem legfeljebb eltiltják ennek gyakorlásától. Az azonban teológiailag nem szükségszerű, hogy ezeket a szolgálatokat valakitől megvonják.

Ennek az intézményes hasonulásnak, utánzásnak egy eleme változott meg Ferenc pápa új rendelkezésével, mostantól ezt a két szolgálatot nők is felvehetik.

Sokan hangsúlyozzák, hogy nők gyakorlatban eddig is végezhettek sok olyan funkciót az oltár körül, a liturgiában, amelyek a lektorok és akolitusok saját küldetéséhez tartoznak. Ez valós gyakorlat: a szentmisében az evangéliumot kivéve a szent szakaszokat felolvasni, ministrálni vagy külön megbízás alapján világi áldoztatóként működni – ezeket a feladatokat eddig is megkaphatták már nők is a Katolikus Egyházban, a latin rítusban.

A jelenlegi szabályozás annyiban új, hogy egy külön szertartással, ünnepélyes avatással is kapnak erre küldetést, ami ebben a tekintetben megszünteti a különbségtételt férfiak és nők között.

Ami a világiak liturgikus feladatait illeti, lényegi változást ez a rendelkezés nem hoz, hiszen, amint korábban említést tettem róla, teológiailag eddig is volt ezekre lehetőség.

Amikor a Szentatya kiadta a dokumentumot, hangsúlyozta, hogy lényeges különbség van a szolgálatok és az egyházi rend szentsége között, ez utóbbi esetében az Egyháznak az eddigi hagyományát, hitelvi meggyőződését és fegyelmét követjük.

Ferenc pápa döntése gyakorlati lelkipásztori feladat, hogy a lehetőségeket szervesen beépítsük egyházmegyéink és közösségeink életébe. Adja Isten, hogy ez is növelje plébániai életünk dinamizmusát!

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír
(ki)