A premontrei rend eucharisztikus lelkisége

A rend lelkiségének eucharisztikus vonásait egyrészt a szent alapító atya Oltáriszentségbe vetett hitének tanúságtételeiből, másrészt az őt követő rendi nemzedékek Oltáriszentség- tiszteletéből, végül pedig napjaink gyakorlatának vizsgálatával ismerhetjük meg. Először nézzük Xanteni Szent Norbert életének tanúságtételeit!

1.

1115-ben egy Xantenhez közeli kisvárosba, Vredenbe lovagolva villám csapott le Norbert elé, a földre zuhant, s bensejében kérdés fogalmazódott meg: Uram, mit akarsz, mit cselekedjek? Lelkében hallja a választ a 33. zsoltár szavaival: „Fordulj el a rossztól és a jót cselekedd, keresd a békét és azt kövessed!” Ekkor megtért, megváltoztatta az életét. Kérte pappá szentelését Frigyes kölni érsektől. Szentelése alkalmával nyilvánosan levetette gazdag ruháit, s a szegények és vezeklők egyszerű gyapjúruhájába öltözött. Vagyonának legjelentősebb részét szétosztotta a szegények között. Csak a legszükségesebbeket tartotta meg magánál, és a szentmise bemutatásának kellékeit. Itt érhető tetten Szent Norbert lelkületének első eucharisztikus megnyilvánulása. A szentmiséhez szükséges kellékekhez való ragaszkodása mutatja, hogy igénye volt a liturgia bemutatására.

Tudjuk, hogy már papi életének kezdetén mindennap misézett. Miért fontos ez? Azért, mert az ő korában ez nagyon kirívó és ritka igény volt. A legtöbb pap inkább csak vasárnap és a nagy ünnepeken mutatott be szentmiseáldozatot. Szent Norbert érezte ennek szükségét, és lelkében tudatosan törekedett arra, hogy az eucharisztikus Krisztussal mindennap találkozhasson, belőle töltekezhessen.

2.

Szentelését követően megérlelődött benne életének egyik fontos hivatása: az apostolok életmódját akarja élni. Városról városra, faluról falura akart járni, és hirdetni az evangéliumot. Ekkor jutott el a hollandiai Rolduc Ágoston-rendi apátságába is, ahol megtörtént első eucharisztikus csodája, a pókcsoda. Szent Norbert életrajza így írja le ezt az eseményt: „Történt pedig, hogy miközben egy kriptában mutatott be szokás szerint szentmisét, a kehelybe esett egy pók, már az átváltoztatás után. Ennek láttára elhűlt a pap, élet és halál lebegett a szeme előtt: nagytestű volt ugyanis a pók. Mit tehetett hát a férfiú, akinek az Úrba vetett bizalma már megszilárdult? Hogy a kész áldozatban semmiféle kárt ne tegyen, úgy döntött, hogy inkább vállalja a veszélyt, és kiitta az egészet, bármi volt is benne. Miután tehát elvégezte az áldozatot, arra számított, hogy nyomban meg fog halni. Amíg így, el nem mozdulva a helyéről, az oltár előtt imádságban az Úrnak ajánlotta életének végét, melynek bekövetkeztét várta, viszketést érzett az orrában, és amikor megvakarta azt, hirtelen tüsszentés rázta meg, a pók pedig épen repült ki az orrán. Lám, Isten ismét nem a halálát, hanem a hitét akarta az ő papjának, akiről előre tudta, hogy hasznos lesz a számára.” (Siket Martina Mária Immaculata O. Praem. nővér fordítása)

3.

Igehirdető körútjai szinte minden állomásának ugyanaz volt a forgatókönyve. Misézett, prédikált, vitákat simított el, közben csodákat tett és tanította a népet. Prédikációi egyszerűek, közvetlenek és lényegre törőek voltak.

Igehirdetésének alapja és forrása a szentmiseáldozat volt, mindenütt ezzel kezdett.

Közben haragosokat békített ki, rég elmérgesedett vitákat oldott fel. Mindezt azonban az Oltáriszentségben jelen lévő Üdvözítő erejével és hatalmával tette.

4.

A rendi életben követőit is az Oltáriszentség tiszteletére buzdította. Maga köré társakat gyűjtve megalapította a premontrei rendet. 1120-ban megtörtént az első beöltözés, amelyre a rendi hagyományok szerint a fehér ruhát magától a Szűzanyától kapta Norbert. A rendi viselet kapcsán is megmutatkozik a legméltóságosabb Oltáriszentség iránti tisztelete. Életrajza így ír erről: „Elrendelte, hogy gyapjúruhát viseljenek a bőrükön, gyapjút hordjanak a munkához, és hogy a ruha mindenféle festéstől mentes legyen. Ő maga mindazonáltal szüntelenül durva szőrruhába öltözött. A szentélyben azonban, illetve ahol az Oltáriszentséget illették vagy ünnepelték, megkívánta, hogy a tisztaság érdekében és mindenre kiterjedő tiszteletből vászonruhákat viseljenek.”

5.

Missziós útjáról hazafelé tartva Norbert Würzburg városában újabb eucharisztikus csodát tett: „Miközben húsvét ünnepén nagy népsokaság jelenlétében szentmisét celebrált a würzburgi székesegyházban, már azután, hogy magához vette az Úr testét és vérét, odalépett hozzá egy vak asszony, akit mindenki ismert. Ő pedig, épp az imént véve magához az Úr vérét, rálehelt az asszony szemeire, és az csakhamar visszanyerte a szeme világát.”

6.

Közben megkezdődött a rend elterjedése. Számos helyre testvéreket küldött, akik több új kolostor alapításába fogtak. 1122-ben a prémontréi templom és kolostor is épülni kezdett. Norbert útnak indult, hogy a pápától rendjére jóváhagyást kérjen. Útja Antwerpen városán vezetett keresztül, amelyet éppen egy eretnekmozgalom és tévtanítás tartott elnyomás alatt. „(…) történt, hogy egy Tanchelin nevezetű eretnek, (…) ellensége Istennek és az ő összes szentségének, szembeszegült minden vallásossággal és a keresztény hittel, olyannyira, hogy azt hirdette, hogy nem kell engedelmeskedni a püspököknek és a papoknak, és tagadta, hogy Urunk Jézus Krisztus legszentebb Testének és Vérének vétele az örök üdvösség javát szolgálná. Az ottani népet pedig, amelynek már hosszú ideje nem hirdették az igazságot, ezekkel a dolgokkal kapcsolatban ugyanerre a  tévhitre vezette.”

A püspök több papot helyezett a városba, de ezek nem jártak eredménnyel. Végül Norberthez fordultak segítségért, ő pedig „szakavatott testvéreket helyezett ide, hogy életet adó gyógyírt alkalmazzanak a halálos seben, (…) és az erőtleneknek olyan kenyeret hirdettek, amely az ember szívét erősíti és örök életet ígér. Norbert pedig így beszélt: »Testvéreim, ne csodálkozzatok és ne féljetek! Tudatlanságotokból kifolyólag hazugságot követtetek abban a hiszemben, hogy az az igazság. Ha azelőtt valaki megtanított volna titeket az igazságra, éppolyan fogékonynak találtatnátok az üdvösség elnyerésére, mint amilyen könnyen kaphatónak bizonyultatok a kárhozatra.« E szavak hallatára és az ezeket követő tettek láttán némelyek – férfiak és asszonyok egyaránt – bűnbánatot tartottak, és visszahozták az Úr Testét, amelyet tíz-tizenöt vagy akár még több éven keresztül ládákban és hasadékokban rejtegettek.”

Norbert tehát szelíd, jézusi szeretetével tudott célt érni. Igazából e tette miatt ábrázolják őt monstranciával a kezében, noha ez anakronizmus, hiszen szentségmutató és szentségimádás akkor még nem létezett, ezek csak később alakultak ki.

7.

Norbert a követőinek előírt hármas szabállyal is tanúságot tett a legméltóságosabb Oltáriszentség iránti hódolatáról: „Napról napra hajtogatta, hogy ragaszkodni kell ezekhez a dolgokhoz: jelesül az oltár és a szent misztériumok körüli tisztasághoz, a túlkapások és mulasztások kiigazításához a káptalanban és mindenütt, továbbá a szegényekről való gondoskodáshoz és a vendégszeretethez.” Az első szabály a szentmise bemutatásával és az azon való részvétellel kapcsolatban a külső tisztaságra vonatkozik és a méltó körülményekre, a második a belső tisztaságra, a lélek megfelelő belső állapotára. A harmadik pedig a szeretet gyakorlásáról szól.

8.

1126-ban végül elnyerte rendje pápai jóváhagyását, és még ugyanebben az évben Magdeburg érseke lett. Itt sok nehézséggel szembesült, a város népe nehezen fogadta el, többször merényletet követtek el ellene. Norbertnek tudomására jutott, hogy a székesegyházban valami szerencsétlenség történt, ezért újra akarta szentelni azt. Ellenfelei azonban az életrajza szerint „megtiltották a dolgot. Norbert viszont hangoztatta, hogy semmi szín alatt nem akarja a templomban ünnepelni a szent misztériumokat, ha nem hagyják, hogy kiűzze belőle a démonok zaklatását, amely elburjánzott benne. (…) a rákövetkező éjszakán, (…) miután magukra öltötték a szent ruhákat és vizet szenteltek, őszinte áhítattal elvégezték a szertartást, ahogyan azt a fent taglalt helyzet megkövetelte. A szükséges szertartással megszentelték a helyet, hogy – miként annak lennie kell – Isten áldásával lehessen konszekrálni benne az Úr Testét és Vérét.” Az eset végül lázadásba torkollott, a nép megostromolta a székesegyház melletti tornyot, ahová Norbert menekült, és kis híján vértanúhalált halt ezért a tettéért.

9.

Érsekségének utolsó éveit a világegyház gondjai kötötték le. Ezeket elrendezve Rómából már betegen tért vissza 1134 februárjában. Húsvét vasárnapján misézett utoljára. Június 3-án kérte a betegek kenetét és a szent Útravalót, és így, szentségekkel megerősödve 1134. június 6-án az örökkévalóságba költözött. Magdeburgban a Mária-templomban temették el.

*

Mit mondanak ezek a tanúságtételek nekünk, mai katolikusoknak, papoknak és híveknek?

– Legyen alapvető igényünk a mindennapi szentmisén való részvétel, és papként annak bemutatása!

– Ahogyan Norbert missziójának is ez volt az alapja, úgy legyen a rendszeres, minél gyakoribb szentáldozás a mi keresztény életünk és világban való tanúságtételünk sarokpontja, papként igehirdetésünk alapja!

– Legyünk igényesek a liturgiában, öltözködésünkkel, megjelenésünkkel, pontoságunkkal, szép énekléssel, buzgó részvétellel, papként szép liturgiavégzéssel és a liturgikus szabályok betartásával!

– Ne csak a külső tisztaságra és szépségre legyünk érzékenyek, hanem a belsőre is: önneveléssel, önvizsgálattal, gyakori és rendszeres szentgyónással tartsuk karban belső, lelki és külső, erkölcsi életünket!

– Higgyünk rendíthetetlenül a valóságos jelenlétben! Ne gondoljuk, hogy csodák csak a középkorban történtek. Minden szentmise maga a csoda, és mivel Európában ma kevesebb a kortárs, látható eucharisztikus csoda, ezért jobban megélhetjük az Üdvözítő tanítását: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek!” (Jn 20,29)

– Hívőként egyéni és közösségi jó példát mutatva, másokért imádkozva vezessük vissza az esetleg eltévelyedett testvéreinket, rokonainkat, ismerőseinket a legméltóságosabb Oltáriszentség iránti igaz hitre és méltó tiszteletre, papként tanítsuk és neveljük erre a híveinket!

– Ne feledkezzünk meg beteg, súlyosan mozgáskorlátozott vagy haldokló testvéreikről, szüleinkről és rokonainkról, ne féljünk papot hívni hozzájuk! A betegek kenete, de még inkább az Oltáriszentség az élet és a gyógyulás szentségei!

Szerző: Orbán Csaba Frigyes O. Praem.

Fotó: Magyar Premontrei Cirkária 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.