A „realista” Tamás

Húsvét második vasárnapján, az isteni irgalmasság ünnepén Tamás apostol alakja különösen közel kerül hozzánk. Nem a „hitetlen Tamás” áll előttünk, hanem egy nagyon is ismerős ember: realista, bátor, ugyanakkor sebzett és bizonytalan.

Tamás nem rajongó alkat. Nem sodródik a lelkesedéssel, nem könnyen hisz. Realista ember, aki világosan látja a dolgokat, és éppen ezért a szenvedést is mélyebben érzékeli.

Amikor Jézus a szenvedés felé indul, ő az, aki kimondja: „Menjünk mi is, hogy meghaljunk vele.” Van benne bátorság, hűség, sőt elszántság is. De realizmusa egy ponton pesszimizmusba fordul: aki élesen látja a valóságot, az könnyen elveszíti a reményt.

Jézus halála után Tamás összeroppan. Nemcsak gyászol, hanem mintha minden széthullana benne. A közösségtől is eltávolodik: nincs ott, amikor a feltámadt Úr először megjelenik. Beszédes ez a hiány. Aki csalódik, az gyakran magára marad, bezárkózik, és nehezen engedi közel magához a reményt.

Amikor a többiek örömmel mondják: „Láttuk az Urat!”, Tamás nem tud velük tartani. Nem mondja azt, amit „kellene”. Becsületesen kételkedik. Nem tud hinni, és ezt ki is mondja. Van ebben valami mélyen tiszteletre méltó: nem felszínes, magával sem akarja elhitetni azt, amit nem tapasztalt meg.

Hite nem látszat, hanem igazságkeresés.

És éppen ide érkezik meg Jézus. Nem kerüli meg Tamás kételyét, nem rója fel neki a hiányt, hanem megszólítja ott, ahol van: „Nyújtsd ide az ujjadat (…), ne légy hitetlen, hanem hívő!”

Az isteni irgalmasság itt válik kézzelfoghatóvá. Jézus nem a tökéleteseket keresi, hanem azokat, akik őszinték, még a kételyükben is.

Tamás válasza az egyik legmélyebb hitvallás az evangéliumban: „Én Uram, én Istenem!” Aki nem hitt könnyen, most egészen odaadja magát. Mintha éppen a becsületes kétely készítette volna elő ezt a találkozást.

Az ő útja arra tanít, hogy a hit nem a kérdések hiánya, hanem a találkozás gyümölcse.

Az Apostolok cselekedetei közössége már ebből a hitből él: együtt, egy szívvel-lélekkel, egymást hordozva. Ez a közösség nem a tökéletességből, hanem az irgalomból születik. Olyan emberekből, akik megtapasztalták, hogy Krisztus a bezárt ajtók mögé is belép.

Jézus ma is ezt mondja: „Békesség nektek!” És hozzánk is szól: „Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek.” Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének kérdéseink, hanem azt, hogy ezekkel együtt is merjük keresni őt. Mint Tamás.

Talán éppen ez a húsvéti hit egyik legőszintébb formája: nem rajongásból fakad, hanem találkozásból. És ha engedjük, hogy Krisztus a mi zárt ajtóink mögé is belépjen, akkor a kételyből hit, a félelemből béke, a széthullásból pedig új élet születhet.

Szerző: Törő András

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír