A remény a növekedés útját járja – Év végi hálaadás Pannonhalmán

A vesperáson Péter apostol első leveléből olvasták fel az alábbi részletet:

„Kitartóan, [tiszta] szívből szeressétek egymást, ugyanis nem romlandó magból, hanem romolhatatlanból születtetek újjá Isten élő és maradandó igéje által. Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága. Elszárad a fű, és elhull virága, de az Úr szava megmarad örökké. Ez pedig az a szó, amelyet a javatokra hirdettek nektek.

Levetvén hát minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, mint újszülött csecsemők vágyakozzatok az Úr szavának hamisítatlan tejére, hogy azon növekedjetek az üdvösségre, hiszen megízleltétek, hogy jó az Úr. Mivel hozzá, az élő kőhöz járultatok, amelyet az emberek elvetettek, de Isten előtt kiválasztott és drága, ti magatok is mint élő kövek lelki házzá, szent papsággá épültök, hogy Istennek tetsző, lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által. Ezért áll az Írásban: Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott, drága sarokkövet, és aki benne bízik, meg nem szégyenül.” (1Pét 1,22–2,6)

A szentírási szakaszt követően hangzott el Bokros Márk perjel hálaadó beszéde, melyet teljes terjedelmében tett közzé a főapátság.

*

Kedves Testvérek!

A 2024-es év az ünnep éve volt számunkra – a 800 éves bazilika élő kövei kísértek minket, hogy Ferenc pápa szavai szerint lelki emlékmű, az imádság helye és a testvériség hídja lehessünk. Az év utolsó napján feltehetjük magunknak a kérdést, vajon mennyire sikerült valóságossá és megélhetővé tenni ezt a hármas küldetést az idei évben.

Mi volt csak elszáradó fű, elhulló virág, és mi romolhatatlan mag, amelyből évről évre újjá tudunk születni?

Hogyan építettük tovább magunkban és közösségeinkben a lelki házat, az Istennek tetsző áldozatot bemutatni tudó szent papságot? Mennyire tudtunk tanúságot tenni az élő kőről? Egy ilyen visszatekintésben persze ott van annak kockázata, hogy elégedetlenek legyünk. De ha tudunk Őbenne bízni, a kiválasztott, drága sarokkőben, akkor magunk előtt sem kell szégyenkeznünk. Utunk a növekedés útja, nem a teljesítésé.

Az emlékmű, azaz a minket körülvevő környezet és belső tereink idén is lehetőséget kaptak, hogy helyenként megújuljanak, otthonosabbá váljanak a gimnáziumban és a főmonostorban egyaránt. Sok esetben mindezt az összefogás, az önkéntesség és a nagylelkű adományozás tette lehetővé. Különösen is izgalmas folyamat indult el az év végén a gimnáziumi közösségi tervezés projektjével, amelynek keretében diákok és tanárok, bencések és civilek, az iskolához sokféle módon kapcsolódó itt élők és az építészek együtt kezdtek gondolkodni, milyennek képzelik a jövő iskoláját – a tanulást, az együttműködést és az azt támogató teret. Ebből is látszik, hogy a lelki emlékműben elválaszthatatlan az épített az építőtől, és ez utóbbira éppen annyira figyelnünk kell. Ezt szolgálta közösségünk vizitációja és október végi együttléte. Lehet, hogy ezekben több impulzust és kérdést kaptunk, mint azonnal életre váltható javaslatot, de a kitartó, szívből jövő szeretet és a próbálkozás bátorsága élővé és éltetővé tudja alakítani ezeket.

Az imádság háza a naponta végzett liturgiák mellett a nagy és felemelő ünnepekben is megmutatta magát. Olykor persze éppen ez jelentette a kihívást –

hol találom meg saját, személyes helyemet a fényes, ünneplő sokasággal teli bazilikában.

De aztán egyre jobban kirajzolódtak a bensőséges imádság oldalkápolnái: a meggyújtott templomszentelési gyertyák, a dicsőítések, a lelkigyakorlaton és év közben végzett meditációk, az igazi családi ünnepek a gyémánt- és ezüstmisével együtt, és megannyi rejtett és csendes alkalom, aminek élménye hosszasan elkísérhet minket.

Hálát adhatunk azért is, hogy az imádságnak ez a háza egyre többek számára válik otthonossá – a szent három nap vendégei, az ökumenikus bűnbánati liturgiára összegyűlt keresztyén testvérek, a liturgikus tanulmányi napok résztvevői, a lelkigyakorlatozók és a diákok, különösen is az újonnan érkezettek számára. Ahogy mi megéreztük és megízleltük már oly sokszor ezen a helyen, hogy jó az Úr, úgy igyekeztünk ebből valamit továbbadni az „Én bazilikám” vendégeinek és az adventi időben munkatársainknak. És dolgozunk azon, hogy ebben a házban maga az imádság is megújuljon – a zsoltárfordítások érzékeny csiszolása, az új énekek és olvasmányok, valamint egyéni, belső rezdüléseink által.

De a testvériség hídja is erősebbé vált a számtalan találkozás vagy egyszerűen az apátsághoz való kapcsolódás révén. Generációk az újonnan megkereszteltektől kezdve a 100 évről tanúságot tevőkig, a zarándoktáborosoktól, az Arcus Temporum művészein és résztvevőin át az ökumenikus konferenciáig. Jártak nálunk plébániai közösségeink, a Szent Benedek iskolák diákjai, a 800 évvel ezelőtti szentelést végző püspökök utódai, az ország szerzetes- és papnövendékei, színészek és zenészek, akik az elmúlt két évtizedben Szent István intelmeit idézték meg számunkra. Útnak indítottuk Rómába a ministránsokat, a PH24AB ballagóit, friss házasokat, köztük több öregdiákot és az idei bérmálkozókat. Elbúcsúztunk Félix atyától.

A testvériség hídja ezekből az élő kövekből épül és gazdagodik, különösen azokból, akik talán észrevétlenül, egy-egy személyes kapcsolat révén válnak a nagy pannonhalmi bencés család tagjaivá. Egy-egy lelkivezetett, egy jóbarát, egy arcról ismerős hívő, akik hűségesen bekapcsolódnak az online közvetítésekbe, akik bármilyen módon – imával, anyagiakkal vagy jelenlétükkel – támogatták életünket és munkánkat.

Ezeknek a kapcsolatoknak mi, harmincöten vagyunk a kapcsolódási pontjai,

a mi sokszínűségünk, gazdagságunk, elkötelezettségünk, esetlegességeink és nyitottságunk hozza létre azt a hidat, ami végső soron minket és a ránk bízottakat is hordozza és vezeti tovább.

Végül hálát adhatunk azért is, hogy elkezdődött a jubileumi szentév, és útra kelhetünk a remény zarándokútján. Ezen az úton együtt haladnak velünk apátságunk és vállalkozásaink munkatársai, iskoláink tanárai és diákjai, a nagydémiek, szociális otthonaink lakói, egyházközségeink és a Szabina hívei. Közös utunk különösen is fontos bátorítói az idén beöltözött Metód testvér és az örökfogadalmat tett Emmánuel. De az élő és éltető remény jele és tanúja a végleges elköteleződésre készülő Brúnó, és mindazok, akik a monostor kapui előtt állnak, vagy már be is kopogtattak rajta. Őszintén mondhatjuk értük is a Regula szavaival: „Hála legyen Istennek!”.

A remény zarándokútján ott vannak az elmúlt évnek ezen ajándékai és építőkövei éppúgy, ahogy mulasztásaink, botlásaink, bűneink, tévedéseink és veszteségeink gödrei is.

De éppen a szentév az, amely meghív és alkalmat ad arra, hogy újrakezdjünk, bocsánatot kérjünk, kiengesztelődjünk, elengedjünk, pótoljunk, elgondolkodjunk és új lendületet vegyünk. Mert a remény zarándokai vagyunk. Annak a reménynek a zarándokai, amely a növekedés útját járja, ami, mégha időnként lassan és kerülőkön át, de a megígért üdvösség felé vezet. A reményé, amely a számos mulandó fűszál mellett is sarokkő. Mert alapja Krisztus, az erős szikla és az igazi, romolhatatlan mag, amely kicsiként, észrevétlenül lép be reménytelenségeink sötétségébe is, hogy gyökeret eresszen, szárba szökkenjen és új életet sarjasszon – bennünk, általunk, közöttünk és velünk együtt.

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Csapó Balázs

Magyar Kurír