A remény zarándokai – Magyar görögkatolikusok római zarándoklata 1900-ban (1. rész)

 „…e zarándoklattal bizonyítjuk létünket”

Százhuszonöt évvel ezelőtt ezekben a januári napokban és hetekben lázas szervezőmunka zajlott a Görög Szertartású Katolikus Magyarok Országos Bizottságának irodáiban. A görögkatolikus érdekképviseleti szervezet önkéntesei – Bacsinszky Vladimir MÁV-igazgató vezetése alatt – egy szentévi római zarándoklat megszervezésén dolgoztak. A gondos szervezőmunka eredményeként a mintegy félezernyi magyar görögkatolikus hívő római zarándoklata 1900. március 6. és 9. között rendben lezajlott, és minden várakozást felülmúlóan sikeres lett.

A római zarándoklat 125. évfordulóján cikksorozatban Véghseő Tamás, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola rektora felidézi a magyar görögkatolikus emlékezetben kezdettől fogva számontartott és ünnepelt eseményt, amely fontos üzenetet közvetít napjaink görögkatolikus egyházának is. A cikksorozat első részében azt mutatja be, hogy eleink miért tartották fontosnak a szentévi római zarándoklatot.

Az a terv, hogy a magyar görögkatolikusok zarándokoljanak el Rómába, már a Görög Szertartású Katolikus Magyarok Országos Bizottságának 1898. júliusi alakuló ülésén megfogalmazódott.

A zarándoklat célja a mai olvasó számára egészen meglepően hangzik: azt akarták a Szentatyának, XIII. Leó pápának és a Római Kúria döntéshozóinak elmondani, hogy ők – minden ellentétes híreszteléssel ellentétben – bizony léteznek,

hűségesek a Római Apostoli Székhez, és az a kérésük, hogy a magyar nyelvet a liturgiában használhassák, valós lelkipásztori igényen alapul, és nem irányul mások ellen. „…mozgalmunk minden ízében tiszta, őszinte és katolikus” – foglalják össze szándékainkat.

De miért kellett egy ilyen üzenetet megfogalmazni, és személyesen Rómába vinni?

Az Országos Bizottság létrehozása egy súlyos válsághelyzetre adott válasz volt. A válság a budapesti Egyetemi templomban 1896 júniusában tartott „magyar” liturgia következményeként alakult ki. Az Egyetemi templomban végzett liturgia a magyar görögkatolikus emlékezet egy másik közismert és számontartott – ugyanakkor némileg félreértett – eseménye. A félreértés két mozzanatban ragadható meg.

A szakirodalomban és ezáltal a köztudatban az rögzült, hogy az Egyetemi templomban végzett liturgia teljesen magyar nyelvű volt. A liturgiát végző Ujhelyi Andor hajdúdorogi parókus azonban arról számolt be főpásztorának, Firczák Gyula munkácsi püspöknek, hogy ószláv nyelvű liturgikon is volt nála, és – ahogyan a hajdúdorogi templomban is szokta – az akkoriban a liturgia „lényegi részének” tekintett anafórát ószláv nyelven végezte.

Ez a fontos információ tragikus módon nem jutott el Rómába, ahol egy rendkívül gyors vizsgálat után 1896 augusztusában a magyar nyelv liturgikus alkalmazását szigorúan tiltó rendelkezés született, amit hivatalosan a Szentszék többé nem is vont vissza.

A másik félreértés az esemény megítélésében jelentkezik. A köztudatban az Egyetemi templomban bemutatott „magyar” liturgia egy kiemelkedő és egyértelműen pozitív megítélésű eseményként rögzült. Ugyanakkor már a kortársak között is voltak olyanok – köztük a később meghatározó szerepet játszó Szabó Jenő, az Országos Bizottság felállításának kezdeményezője –, akik meggondolatlan és felesleges provokációnak tartották a budapesti „magyar” liturgiát, mégpedig annak egyértelmű politikai felhangjai miatt. Ezt érdemes közelebbről megvizsgálnunk, mivel választ ad egy fontos kérdésre: miért hangsúlyozza az Országos Bizottság létrejöttének és magának a római zarándoklatnak az indoklása azt, hogy a magyar görögkatolikusok mozgalma nem irányul mások ellen?

A magyar görögkatolikusok mozgalma szervezett formában 1868-ban indult útjára a Hajdúdorogon tartott nagygyűléssel. Az ott létrehozott Állandó Végrehajtó Bizottság bő negyedszázadon át sikertelenül küzdött a magyar liturgikus nyelv engedélyezéséért és egy magyar görögkatolikus egyházmegye létrehozásáért. A 19. század utolsó évtizedére a mozgalom – részben a kudarcok, részben pedig a küzdelmet elindító vezetők halála miatt – jelentősen veszített lendületéből.

Ekkor jelent meg az Állandó Végrehajtó Bizottság környezetében György Endre közgazdász, a Tiszántúli Református Egyházkerület gondnoka, aki országgyűlési képviselő, majd politikai pályafutása csúcsán 1905-ben rövid ideig földművelésügyi miniszter volt.

Kiterjedt politikai kapcsolatrendszerét felajánlotta a hajdúdorogi Állandó Végrehajtó Bizottságnak, melynek tagjai örömmel fogadták a segítséget. Nem is sejtették, milyen veszélyes útra léptek…

A kormánykörökben és általában a politika világában otthonosan mozgó György Endre Bánffy Dezső miniszterelnök figyelmébe ajánlotta a magyar görögkatolikusok ügyét, aki utasította a vallás- és közoktatási minisztert a kérdés alapos vizsgálatára. Ennek híre eljutott a parlamenti ellenzékhez is, s mivel 1896-ban a milleniumi ünnepségek mellett országgyűlési választásokat is tartottak, a magyar görögkatolikusok igényei hamar bekerültek a politikai csatározások témái közé. Miután sikerült felkelteni a politika világának és a közvélemény figyelmét, György Endre azt javasolta az Állandó Végrehajtó Bizottságnak, hogy készítsenek újabb kérvényeket, és azokat egy látványos esemény kíséretében adják át a fővárosban a közjogi méltóságoknak. Ez a látványos esemény lett az Egyetemi templomban végzett „magyar” liturgia, melynek előkészítését a sajtóban György Endre vállalta. Az Állandó Végrehajtó Bizottság küldöttsége valóban a nagy érdeklődés mellett elvégzett liturgia után indult a közjogi és egyházi méltóságokhoz azokkal a kérvényekkel, melyeknek a korábbiakhoz képest volt egy fontos újdonsága. A magyar nyelv liturgikus használatának engedélyeztetése és egy magyar görögkatolikus egyházmegye megalapítása melletti érvek között a kérvények kihangsúlyozták, hogy „a magyar nyelv rohamos terjedésnek fog örvendezni”, amennyiben a görögkatolikus kérések meghallgatásra találnak. Mivel a Bánffy-kormány egyik prioritása a magyarországi nemzetiségek asszimilációjának felgyorsítása volt, ez a nemzetpolitikai utalás a kormány támogatásának elnyerését célozta.

Kétségtelen, hogy ez az elképzelés jól illeszkedett a politika világának gondolkodásmódjába. Ugyanakkor hatalmas károkat okozott, mert attól kezdve a magyar görögkatolikusok ügye a heves indulatokat keltő nemzetiségi kérdés részévé vált.

Az Egyetemi templomban végzett liturgia következményeként a Szentszék szigorúan megtiltotta a magyar nyelv használatát a görögkatolikus liturgiában, sőt még a kiadott magyar liturgikus könyvek megsemmisítését és a mozgalommal szimpatizáló papok megbüntetését is elrendelte. A liturgia után lezajlott követjárás is súlyos következményekkel járt.

A szentszéki tiltás hatására érdemi változás nem történt, viszont a magyar görögkatolikus ügy mind Magyarországon, mind külföldön – Rómában is – végérvényesen politikai kérdéssé vált, annak minden negatív következményével együtt.

A súlyos kudarc hatása alatt többekben megfogalmazódott az a gyanú is, mely szerint György Endrét nem a jóindulat és a segítő szándék vezette, hanem kezdeményezésével a görögkatolikusoknak a Szentszék iránti hűségét kívánta próbára tenni. Ezen feltételezés szerint György Endre tisztában volt azzal, hogy a látványos, szinte provokatív „magyar” liturgiára a Szentszék kemény szankciókkal fog válaszolni. Ez majd elkeseríti és a Rómával való szakításra ösztönzi a magyar görögkatolikusokat, akik az 1895-ben elfogadott egyházpolitikai törvények értelmében akár egy nemzeti egyházba is tömörülhettek volna…

A György Endrével kapcsolatban felvetett gyanú igazolására nem állnak rendelkezésre adatok, de megfogalmazása jól jelzi az elkeseredés mértékét. Súlyos válság alakult ki a magyar görögkatolikus mozgalomban, amire válaszként jött létre a Görög Szertartású Katolikus Magyarok Országos Bizottsága, és született meg a római zarándoklat gondolata.

A cél világos volt: A magyar görögkatolikus ügyet ki kell vezetni a politika zsákutcájából, és az igények eredeti, lelkipásztori természetét kell hangsúlyozni. A magyar görögkatolikusok nem azért szeretnék templomaikban a magyar nyelvet használni, hogy azzal politikai célokat, a nemzetiségek asszimilációját szolgálják, hanem azért, mert az értett nyelven történő imádkozás alapvető lelki igény.

Ez megadatott a ruszin és a román görögkatolikusoknak, s ennél többet a magyarok sem kértek. Saját egyházmegyét sem azért kértek, hogy azzal bárkinek is hátrányt okozzanak, hanem azért, hogy hitéletük megszervezése olyan rendezett keretek között történjen, ahogyan az a ruszin és a román többségű egyházmegyékben évszázadok óta történik.

A politikai haszon előtérbe kerülése kiváltotta a román görögkatolikus püspökök ellenkezését, akik a Szentszéket úgy tájékoztatták, hogy magyar görögkatolikusok nem is léteznek, a magyar nyelv liturgikus használata iránt nincs valós lelkipásztori igény, s az egész magyar görögkatolikus mozgalom csak a budapesti kormány politikai akciója, amellyel a nemzetiségek asszimilációját kívánja felgyorsítani. Ezt a hamis információt a magyar görögkatolikusoknak Rómában cáfolniuk kellett, és erre egy nagy létszámú zarándoklat a lehető legalkalmasabb eszköz volt.

Azt a gyanút, hogy a magyar görögkatolikusok akár el is szakadhatnak a Római Apostoli Széktől, amennyiben kéréseik nem találnak meghallgatásra, az érintetteknek a leghatározottabban el kell oszlatniuk. „…a görögkatolikus magyarok hűségesen ragaszkodnak az egyház egységének központjához, Rómához, s ez a ragaszkodás élő hiten, tiszta meggyőződésen és odaadó szereteten alapul” – fogalmaz teljesen egyértelműen a római zarándoklatot meghirdető felhívás.

A 125 évvel ezelőtti lázas szervezőmunka önkénteseit az a meggyőződés vezette, hogy a súlyos válságból és a szinte kilátástalan helyzetből van kiút, és a korábbi rossz döntéseket korrigálni lehet. A Rómába vezető zarándokút egyúttal a politika zsákutcájából kivezető út is. Ez tette a magyar görögkatolikusok 1900. évi római szentévi zarándoklatát a remény zarándoklatává.

Forrás: MTA-SZAGKHF Lendület Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport/Hajdúdorogi Főegyházmegye

Fotó: Emlékkönyv a görög szert. katholikus magyarok római zarándoklatáról, Budapest, 1901

Magyar Kurír