A suttogás joga – Az öngyilkos a Nemzeti Színházban

Egy kis virslire – eredetileg kenőmájasra – fáj a foga. Az asszony nem érti, miért nem alszik, egyébként is, minek zaklatja, hiszen nemrég evett már. Még többet is a kelleténél. Podszekalnyikov elkeseredik, olyannyira, hogy el is kószál. Felesége és anyósa azt hiszi, bánatában meg akarja ölni magát. Szemjon fejében szöget üt e gondolat, és elhatározza, hogy tényleg öngyilkos lesz. (Közrejátszik ebben az is, hogy nem sikerül rövid időn belül megtanulnia helikonon játszani.) Ismerősei kezdetben le akarják beszélni róla, ám fokozatosan megtetszik nekik az ötlet. Olyannyira, hogy a végrehajtás időpontját is meghatározzák. De előtte rendeznek egy „bankettet”, amolyan búcsúztatóként.

Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című darabját 1928-ban írta meg. Bár színre vitele felett Sztanyiszlavszkij és Mejerhold is bábáskodott, a kommunista pártvezetőknek nem tetszett a mű, így hosszú időre tiltólistára került. Pedig a kritikusok a szovjet időszak egyik remekének tartják ezt az abszurd hangvételű szatirikus komédiát. A rendszerváltás előtt a magyar közönség sem láthatta, ám 1990 óta évről évre felbukkan a hazai színházak repertoárjában. Jómagam a Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közös előadásán jártam.

Miközben a nézők elfoglalják a helyüket, a színészek már egy asztalnál ülnek és szotyoláznak. Vagy tökmagoznak. Az egyikük folyamatosan beszél. A darab a Kaszás Attila terembe került, ahol rendkívül szűk a játszóhely. Nem csoda, hogy az első jelenetben az ágyat függőlegesen állítják fel. Külön dicséret illeti a színészeket, hogy egyszer sem estek a közönség karjaiba. A díszlet egyszerű: minden szőnyeggel van borítva.

A magyar szövegbe időnként orosz szavak keverednek, ez erősíti a játék hitelességét, legalábbis az idősebb nemzedék számára. Manapság a prózai színházi előadások esetében is fel-feltűnik valamilyen zenés betét, esetleg táncjelenet – mint a Szentivánéji álom győri változatában –, ami legtöbbször valahogy kilóg a dramaturgiából. Itt azonban megvan a helye, a felcsendülő régi és új slágerek nemcsak sajátos színt adnak a cselekménynek, hanem az értelmezésre is rásegítenek. A búcsúzó ismerősök ugyanis karaokebulit tartanak. A bankett valóban féktelenre sikerül, a kicsi hely ellenére, vagy éppen ezért. Az alkotók jó arányérzékére vall, hogy nem lépik át azt a határt, ami miatt túlzásnak vagy egyenesen kínosnak éreznénk a mulatozást. Időnként olyannyira záporoznak a poénok, hogy csak kapkodjuk a fejünket. És törölgetjük a szemünket. A hangulat egyre inkább a tetőfokára hág, miközben Podszekalnyikov komoly – mondhatni, halálra vált – arccal áll egy emelvényen. A kontraszt nem is lehetne erősebb.

A karakterek mindegyike túljátszott, ám ebben az esetben ez nem bírálat, hiszen egy abszurd mű szereplői nevetségesen képtelen figurák. A rendező, ifj. Vidnyánszky Attila a darabbal kapcsolatban örömszínházról beszélt, ami valóban jól jellemzi az előadást, hiszen láthatóan a társulat minden tagja élvezi a játékot. Annyira természetesen viselkednek a színészek, hogy időnként elgondolkodtam, vajon az alkotók mennyit változtattak a leírtakon. Megnyugtatásul: az előadás szinte teljesen szöveghű. Podszekalnyikovot Sőtér István, a feleségét Polyák Anita, míg Kalábuskin céllövölde-parancsnokot és alkalmi DJ-t Ferenci Attila alakítja.

Szemjon ismerősei örülnek, hogy valaki végre csinál valamit – helyettük. Nekik ugyanis ehhez nincs meg sem a lehetőségük, sem a bátorságuk. Környezetének nagyon tetszik, hogy Podszekalnyikov feláldozza magát – bár nem világos, ez mit jelent igazából – a művészetért, a marxista gondolat győzelméért, kész meghalni az értelmiségiek nevében. („Attól tartok, még nem érti egészen, miért akarja lelőni magát. Engedje meg, hogy elmagyarázzam” – mondja az utóbbiakat képviselő Dominik.) És persze a hentesekért is. Meg egy, vagy esetleg két nő szerelméért. Értünk. (Bár „egy halott ennyi emberre nem elég”.) Nem állom meg, hogy ne írjam le az egyik szereplő megjegyzését. Elmondása szerint azért szereti marxista szempontból megfigyelni a világot, mert akkor minden pont az ellenkezőjévé válik annak, mint ami valójában.

Szemjon úgy érzi, most már bármit megtehet: „Először életemben nem félek senkitől… Ma én uralkodok minden ember felett. Diktátor vagyok. Cár vagyok, kedves elvtársak.” Egy rövid időre, a halál küszöbén mintha elnyerné a többiek megbecsülését, és úgy tűnik, egy pillanatra az élete is értelmet nyer. Megtalálta a helyét a világban, ő lesz az, aki nemsokára meghal. Nemcsak Podszekalniykov, de a többi szereplő megnyilvánulásában is a kisember nézőpontjára ismerhetünk. Ám Szemjon most kitörhet ebből az állapotból: „Olyan gigászira növök, hogy mindenhonnan látni fognak.” Ám Az öngyilkos szereplői egy cseppet sem tiszteletre méltóak, életükben nincs semmi felemelő. Nem is szerethetők, mint például Chaplin jól ismert figurája. Sokkal inkább szánalmasak. Mi, nézők nem tudunk bánkódni Podszekalnyikov tragikusba forduló sorsa miatt, és nem csak a megannyi vicces kiszólás okán.

A színmű megírásának idején a sztálini terror még csak bontogatta a szárnyait. (Mejerholdot később kivégezték, Erdmant letartóztatták és száműzték.) A szerző még nem tartott attól, hogy számtalan humoros, frappáns és elgondolkodtató mondatának következménye lehet. Pedig ezekből nincs hiány. „A munkanélkülieknek nem engedélyezik a munkát” – hangzik el a darabban – csak ha „van protekciója”. De ez a rész is merész: „Manapság amit az élők gondolnak, csak egy halott mondhatja ki.” Szóba kerül az emberek bebörtönzése is, egy alkalommal pedig a felbátorodott Podszekalnyikov felhívja a Kremlt, és „valakit leteremt”. Később meg azon kesereg, hogy ő „mindent odaadott a forradalomnak, de nem kapott cserébe semmit”.

Mégis mi ennek az értelme? Ugyan miért ölné meg magát? Halottként már nem érdekes, hogy a többiek mit gondolnak róla. „De ha pontban tizenkét órakor…? Mi lesz velem fél egykor? Sőt! Öt perccel tizenkettő után… És vajon van túlvilág, vagy nincsen?” – kérdi Szemjon. Nem véletlen, hogy ebben a jelenetben éppen egy süketnémához beszél, aki nemcsak válaszolni nem tud, nemcsak képtelen arra, hogy megértse a kérdést, de még csak nem is hallja. A kétségbeesett Podszekalnyikov végül így kiált fel: „Mindegy, hogyan, csak élni... Ha egy csirkének levágják a fejét, levágott fejjel szaladgál az udvaron. Mint a csirke. Nem bánom. Levágott fejjel, csak éljek. Elvtársak, nem akarok meghalni!”

A bolsevik kommunizmus azt ígérte, hogy minden problémát megold. Majd egyszer. Addig pedig mindenki tűrje el a diktatúrát, az autoriter centralizmust és a terrort. Az abszurd veszélye, hogy miközben mindent nevetségessé tesz, pozitív állításokat nem fogalmaz meg. De a kommunizmus helyére ebben az időben nem is pályázhatott más eszme vagy elgondolás. Podszekalnyikov – és a sokmilliónyi ember, akiket megtestesít – sem szeretett volna mást, csak „nyugodt életet és rendes fizetést”. Szemjon a ius murmurandira sem tart igényt, mindössze csak annyit akar, hogy adják meg neki a suttogás jogát. Azt úgysem fogja meghallani senki.

Fotó: Nemzeti Színház

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.