A szabadságélmény mulandó – Balsai Móni az élet adta szerepekről

– Férjével, Ujj Mészáros Károly filmrendezővel tavaly örökbe fogadtak egy újszülöttet. Most, amikor telefonon beszélgetünk, az erdőszéli házukban tartózkodnak, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnik a hangja. Ezzel szemben a Nők Lapja idei 6. számának címlapinterjújában gyáripari munkához hasonlította a korábbi színészi létezését. Hogy vannak?

– Köszönöm, jól, csendben és békében, viszonylagos elszigeteltségben a külvilágtól. A koronavírus-járvány eleinte nagyon nehéz volt számunkra, mert egyik napról a másikra lett vége mindennek. A korlátozások többekben sokkhatást váltottak ki, emiatt minket, művészeket sokszor kerestek meg különböző kérésekkel az otthon maradtak. Idővel azt vettem észre, még többet dolgozom, mint korábban: ott segítek, ahol tudok. Hirtelen nagyon sok feladatom lett, meséket olvastam fel, dolgoztam a Mottóval (Művészek az Otthoni Oktatásért), jótékonykodtam, interjút adtam, miközben fokozatosan kezdtem úgy érezni, ha már ezt a szörnyűséget hozta az élet, talán most érkezett el a pihenés ideje. Sokáig nehezen tudtam nemet mondani a felkérésekre, de végül sikerült, és ezzel sem színházban, sem forgatáson nem okoztam felfordulást. Ezért most teljes nyugalomban élek.

– Miből tud erőt meríteni?

– Nyilván idegesítő, hogy most nem tudok pénzt keresni, de a férjemnek lett egy kis munkája: reklámfilmekre kérték fel. Nagyon boldogok vagyunk, mert családként tudunk itthon lenni. Itt van mellettem a kutyánk, a másik szobában alvó kisfiunk álmát pedig a férjem őrzi. Hála Istennek, kertes házban élünk, a borzalom ellenére egy kis burokban. Megpróbáltam minden félelmet, negatívumot kizárni az életemből.

– Milyen szakmai felismeréseket hozott a koronavírussal eltöltött egy év? Jobban megválogatja a szerepeit, ritkábban szerepel?

– A munkával kapcsolatban nem jutottam komolyabb felismerésekre. Viszont éppen most fedeztem fel, hogy kik azok a barátaim vagy családtagjaim, akik a távolság ellenére fontosak nekem, akikre sokat gondolok, akikkel rendszeresen beszélek telefonon vagy Zoomon. Habár alapvetően visszahúzódó vagyok, sokat jelentenek nekem a társas együttlétek. Éppen ezért gyakran gondolok a kollégákra is, és nagyon hiányolom azokat a nevetéseket, cinkosságokat, amik a munka közben behálózzák a mindennapjainkat. Az is eszembe jutott, hogy vannak olyan pályatársaim, akikkel, habár jól ismerem őket, eddig még egyszer sem dolgoztam együtt. Közülük néhányan a Centrál Színház művészei, ahol én is játszom. A Centrál az utóbbi hónapokban megpróbált mindent, ami segítheti a pandémia átvészelésében. Puskás Tamás igazgató engem is megkérdezett, csatlakoznék-e az internetes műsorszolgáltatással kapcsolatos terveihez a család, a gyermek mellett. Igent mondtam, fel is vettük Molnár Ferenc Deliláját, amit évek óta játszom. A rendhagyó színpadi közvetítés rögzítése során jöttem rá, mennyire hiányoznak azok az idősebb, nagyon tiszteletre méltó kollégáim, akikre az előbb utaltam. Megragadva az alkalmat, készítettem is egy beszélgetést Szabó Évával, Papp Jánossal és Borbás Gabival. Két kamera vette a beszélgetést a színpadon, természetesen közönség nélkül, szigorúan ügyelve a járványügyi szabályok betartására. Édesek voltak, mert mindhárman azt mondták, nem is értették, miért akarok beszélgetni velük.

– És pontosan miért akart?

– Hiányzik a tapasztalatuk és a bölcsességük. Ha csak egy váratlan felkérést kaptam volna, nem vállaltam volna el. De mivel a saját ötletemről és a szívügyemről van szó, örömmel fogtam bele valami olyanba, amihez korábban soha nem volt közöm. Március közepén a Centrál Facebook-oldalán debütált az első beszélgetés. Nem vagyok riporter, csak egy színész, aki szereti a vele szemben ülő kollégáját. Beszéltünk a folytatásról is, de nagyon nagy bátorságra van szükségem ahhoz, hogy kilépjek a komfortzónámból.

– A szavaiból érezni, hogy jól tud olyan környezetben dolgozni, ahol elfogadásra és ösztönzésre talál. Rendező férjével minden bizonnyal így lehet, mert sok közös munkájuk volt: a pandémia kirobbanásáig rendszeresen játszotta David Murrell és Gordon Farrell Mi történt Vegasban című drámáját a Centrál Színházban, de a Liza, a rókatündér, az X – A rendszerből törölve című filmekben, valamint az Alvilág című sorozatban is együtt dolgoztak.

– Én így működöm, ahogy Ön az imént megfogalmazta. Sokszor azonban mást hoz az élet: vannak olyan helyzetek, amelyekben a művész nem tud kiteljesedni, új dolgokat tanulni. Ezeken, a következtetéseket levonva, túl kell lépni, azt kell mondani, köszönöm, de nem így vagy nem itt szeretném folytatni a következő évadban. Mindenkire igaz, hogy szerető, elfogadó és inspiratív közegben tud igazán kibontakozni.

– Sokszor került olyan helyzetbe, amikor a körülmények vagy valakinek az összeférhetetlensége miatt nem tudta jól érezni magát egy társulatban vagy egy forgatáson?

– Persze, előfordult, de azért nem túl sokszor. Néha sikerül elégedettebbnek lennem, de azért nem minden rózsaszín. Megesik, hogy nem a legmegfelelőbb szerepet osztják az emberre, és még szabadúszóként is választhatok rosszul. Az is előfordul, hogy az alkotók nem passzolnak egymáshoz egyik-másik produkcióban.

– Évek óta szabadúszóként dolgozik. Miért döntött a színészi életmódváltás mellett?

– Nagyon szeretek csapatban játszani, tartozni valahová, de amikor azt érzem, hogy korlátoznak, és olyan feltételrendszereket diktálnak, amiket nem tudok elfogadni, akkor képtelen vagyok a boldogságra. Olyannyira, hogy idővel megbetegszem. A szabadúszást egyszer léptem meg, és tartósnak bizonyul. Ez lehet az én utam, mert bárhová kerültem, mindenhol remek szerepeket kaptam, és könnyen beilleszkedtem. A Centrál Színházat, ahol a legtöbbet játszom, ugyanúgy az otthonomnak tartom, mint az alternatív csapatokat, amelyekkel együtt dolgoztam. De ugyanígy érzek a Budaörsi Latinovits Színházzal vagy a Rózsavölgyi Szalonnal kapcsolatban is.

– Nincs késztetése arra, hogy újra társulati tag legyen?

– Visszatérő alkotóként olyan, mintha a Révay utcai teátrum társulatához tartoznék. Nagyon jól érzem magam ott. Korábban annyi rossz élményem volt, amikor nekem kellett továbblépnem, hogy most nagyon jó érzés kihasználni ezt a fajta szabadságot. Már csak azért is, mert az ilyen szabadságélmény nagyon mulandó.

– A Liliomban Győrben Marit, Pesten pedig Julit is játszotta. Könnyebben azonosul a régebbi korok nőszerepeivel? Azért is kérdezem, mert valahogy úgy alakult, hogy színpadon inkább kosztümös darabokban láttam: Delila, Az üvegcipő, Lila ákác, Macbeth.

– Till Attila, akinek a Tiszta szívvel című filmjében szerepeltem, nagyon hízelgően úgy fogalmazott egyszer, hogy kaméleon vagyok. Talán ez lehet az a tulajdonságom, ami miatt nem vettek fel a főiskolára. Ott mindig valamit keresnek, de nagyon. Rengeteg színész akad, aki rendkívül karakteres hangban, beszédben, kinézetben. Számukra kifejezetten nehéz tágítani a játékteret, én viszont talán könnyebben tudok váltani a korok, stílusok között.

– Hányszor jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre?

– Ötször, de higgye el, rossz vagyok versenyhelyzetben. Igaz, talán tényleg szürke kisegér voltam. Nem tudom. Mindenesetre az biztos, hogy nem vagyok egy figyelemfelkeltő egyéniség.

– Mivel indokolták az elutasítást az egyetemen?

– A vizsgabizottság véleménye szerint az volt a baj velem, hogy „nincs semmi difim”, tehát túlságosan kerek vagyok.

– Igen, két éve nyilatkozta a HVG Extra A Nő különszámában, hogy „se nem nagy az orrom, se nem kicsi, nem vagyok se szép, se csúnya, se alacsony, se magas, se nagy mellű, se kis mellű”.

– Éppen ezért kipróbáltam minden szélsőséget a bőrkabáttól a hajfestésen át a miniszoknyáig, aztán rájöttem, hogy az ember nem tud kibújni a bőréből. El kellett engednem az egészet. És pont ezért, meg amiatt, hogy vidékre szerződtem le, végre megtaláltam önmagam.

– Miért ment vidékre?

– Lehettem volna Pesten is színész, de vidéken az ember sokkal gazdagabb színpadi feladatokat kap. Csodálatos vidéken színésznőnek lenni, főleg akkor, ha olyan igazgatója van, aki megbízik és hisz benne. Nekem ilyen volt a Győri Nemzeti Színházban, ahol vígjátékot, drámát, sőt még alternatív kisszínpadi előadást is játszhattam. Oscar Wilde Bunburyjére, Molnár Az üvegcipőjére, Shakespeare Lear királyára nagyon jó visszagondolni.

– Nehezen fogadta be a szakma diploma nélkül, rossz versenyzőként, és tudva, hogy kerüli a felhajtást, a bulvárt?

– Nehezebb az út diploma nélkül, de az egyetem elvégzése sem garancia a sikerre. A budapesti színházak nem tudnak annyi frissen végzett színészt befogadni, amennyi kikerül a Vas utcából. Ráadásul ahhoz, hogy valaki a három nagynevű színház egyikének tagja legyen, nem csak tehetség szükséges. Számít az életkor, az alkat és még egy sor más dolog. Mostanában a fiatal színészek úgy érzik, habár vidéken gyönyörű szerepeket játszhatnak, mégis olyan, mintha eltűnnének a palettáról. Minden Pest körül forog. De azzal, hogy újraindult a tévéfilm- és sorozatgyártás, a megbillent egyensúly visszaállítható.

– A Társas játékban ismerte meg az ország, de más sikersorozatokban is szerepelt, köztük az örök kedvenc Válótársakban vagy az úttörőnek számító Alvilágban. Mi lehet az említett szériák titka?

– A minőség és a nézői igények kiszolgálása. Az Alvilág, az RTL Klub tavaly indított sorozata hatalmas ajándék számomra, egyrészt mert ez az első hazai drámaszéria, másrészt pedig az első, ami kizárólag női főszereplővel dolgozik. Természetesen az HBO Magyarország Társas játéka vagy az ugyancsak HBO-s Terápia egyik epizódszerepe is fontos állomás volt számomra.

– Az X – A rendszerből törölve című mozifilmben Éva, az Ön által játszott nyomozó például pánikbeteg, de a legtöbb szerep, amit filmen játszott, valamilyen szempontból úttörő nőalaknak minősül. Nem érzi úgy, hogy talán már több figyelem esik a kultúrában a nőkre, mint a férfiakra?

– Nem hiszem, hogy át tud billeni ez az évszázadok óta eltorzult egyensúly, hiszen a mai napig kevesebb a női karakter a drámairodalomban és a filmfőszerepek tekintetében is. Nagyon szeretem a skandináv filmeket, sorozatokat, mert közülük sok a közép- vagy az idősebb korosztályról szól. Nőkről és férfiakról egyaránt, családról és párkapcsolatokról, életközepi válságról és időskorról. Nem feltétlenül csak a strandoló kamaszok szerelmét akarja látni filmen az én korosztályom, az 1978-1980 között születettek. Más szemszögből, más korosztálynak készült alkotásokra is kíváncsiak.

– 2024-től csak azok az alkotások kaphatják meg a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, amelyekben a stáb tagjai és a film szereplői között is vannak különböző kisebbségekhez tartozók. Boleyn Annát pedig egy jamaicai származású színésznő, Jodie Turner-Smith alakítja a Channel 5 új sorozatában. Nem érzi túlzásnak ezeket?

– A kisebbségek előtérbe helyezését egyrészről fontos és szép gesztusnak tartom, másrészről bizonyos esetekben butaságnak látom. Szeretem a Poirot-történeteket, és nagyon várok minden egyes feldolgozást, de fura számomra, amikor azt látom, hogy miközben az alkotók minden szempontból törekedtek a történelmi hűségre – rendben van a díszlet, a jelmez, a hajviselet –,az egyik rendőrfelügyelő színes bőrű. Ezeket a torzításokat félve nézem, mert ez történelemhamisítás. Mindez bármelyik ma játszódó filmben tökéletesen megoldható, de azokban, amelyek a múlt századokba viszik vissza a nézőt, nem. Félre ne értsen, kifejezetten úgy gondolom, elég nagy baj, hogy sokan különbséget tesznek emberek között bőrszín, vallás vagy nemi hovatartozás alapján. De a fiatalok számára az említett példák inkább megtévesztők, mintsem hasznosak.

– Várja már, hogy visszatérjen a színpadra?

– Az anyaság sok mindent megváltoztatott bennem, de nagyon hiányzik, hogy újra színpadon állhassak. A Házassági leckék középhaladóknak második részét játszottam utoljára közönség előtt. Ha a járvány és a biztonságérzetem lehetővé tenné, hezitálás nélkül visszatérnék bármelyik előadásomba.

– Korábbi interjúiból kiderül, hogy éppen egy monodrámán dolgozik a férjével. Mit lehet tudni erről?

– Van egy színdarab, a címét nem árulom el, mind a ketten nagyon szeretjük. Én csak most értem be a szerepre, így Károly lefordította. Volt egy olvasópróbánk, de a Covid mindent felülírt, így majdnem egy év után vettük elő újra a darabot. Kaptunk rá támogatást egy színházi pályázaton, ezért a bemutatót meg kell tartani még ebben a színházi évadban. Valószínűleg zárt kapuk mögött, egyetlen kamerával rögzítve júniusban fogjuk először játszani a tatabányai Jászai Mari Színházban, de ősztől már közönség előtt szeretnénk. Sajnos a járvány nem csak a művészek, hanem az intézmények lába alól is kihúzza a talajt. De biztosra veszem, hogy a néző ebből semmit sem fog érezni.

Szerző: Navarrai Mészáros Márton

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.