A szápári Szent Péter és Pál apostolok plébániatemplom – Érsekségi ékességek (145.)

Szápár közel 500 lelkes bakonyi falu a Szápári-ér mentén, három megye határán; 1809-ben újraalapított plébániája a Zirci esperesi kerületbe tartozik. A település nevét középkori oklevelekben „Villa Zapor” alakban említették először 1341-ben. A Szapáryak ősi lakhelye volt, a Sánc-hegyen álló erősségük az oszmán hódítás idején a faluval együtt elpusztult. A család egyetlen örököse, Szapáry György ekkor elmenekült, a község pedig még a 18. század első felében is pusztának számított. Ismert írott források középkori templomát nem említik.

A település 1747-ben tűnik fel újra, ekkor Csesznek várához tartozott. A községet a már a 15. században több szolgabírót adó, majd 1722-ben grófi rangra emelkedő Szapáry család grófi ágában 1723-ban született János, Sopron vármegye örökös főispánja, Fiume kormányzója telepítette be felvidéki szlovák (tót) lakosokkal az 1740-es évektől kezdődően. Ők kezdetben, saját templomuk nem lévén, a szomszédos jásdi templomépítkezésbe kapcsolódtak be, amit az ottani birtokos, gróf Zichy István anyagilag támogatott. A templom azonban egyharmad részben a szápáriak pénzéből épült, akik ide, a hét kilométerre lévő templomba jártak istentiszteletre.

A ma is álló szápári templomot gróf Szapáry János fia, Pál (1753–1825) építtette 1770-ben, ahogy azt a kapu kőkeretén olvasható évszám is jelzi. Faller Jenő településtörténeti monográfiája (1934) idézi, hogy a szapáriak 1784 júniusában a veszprémi püspöktől már káplánt kérvényeztek, hivatkozva arra, hogy templomukat „néhány esztendő előtt … a Méltóságos Földes úr Saját Kegyes költségén megépítette”.

Ugyanekkor alapították a helyi lelkészséget. A katolikus híveket kezdetben a Fejér megyei Bodajk, majd Súr gondozta, önálló plébániává csak 1809-ben szervezték. A település kegyura adásvétel útján 1855-ben változott meg.

A település főutcájának közepe táján emelkedő dombon téglány alaprajzú, falazott kerítéssel körbevett egykori temetőkertben áll a templom. Tornyos főhomlokzata a főutca felé néz, így tájolása szabálytalan, szentélye észak-északnyugati irányú. 1860-ban Rómer Flóris feljegyezte, hogy a templomot temető veszi körül; ma azonban az árkádívekkel erősített téglakerítésen belül csak néhány sírkő található ott, a templom melletti és mögötti területet használják temetőnek napjainkban.

A magas rangú, országos ügyekben eljáró, bécsi, pozsonyi körökben forgó építtető előkelő ízlése a mai napig tükröződik a megkopott falak közt. A különleges kialakítású, finom barokk részletekkel bíró templomépület jelentőségét a kortársak is érzékelték, így a helyi hagyományban meggyökeresedett az a vélekedés, hogy az ismert osztrák tervező, a tatai uradalom építésze Fellner Jakab tervezte volna. Ezt írott adatok nem támasztják alá.

Az épületet 1810-ben földrengés rongálta meg. A helyreállítás 1820-ban fejeződött be, zirci kőművesmester dolgozott rajta. Feltehetően e munka részeként készülhetett az a főoltár, amely ma már nincs a helyszínen.

A főoltár mai állapotában vegyes történeti állagú. A megmaradt 19. századi retabló két szélén egy-egy barokk, faragott fa puttó szobrát helyezték el (feltehetően a korábbi fő-, esetleg mellékoltárokról). A pasztofórium ajtaja 20. századi iparművészeti munka. A mai oltárkép a szentély hátfala elé függesztett, a teljes falmezőt kitöltő modern vászonkép „Károlyi Gy.” munkája. Összetett ikonográfiája Krisztus keresztre feszítését, a Szentháromságot és a templom tituláris szentjeinek ábrázolását egy kompozícióba vonja össze.

A 19. századi eredeti olajfestmény ma a barokk sekrestyeajtó fölött található, Szent Péter és Szent Pál apostolok álló alakjával az ugodi és tatai ábrázolástípus szerint.

A 18–19. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek a kőrisfa főoltáron kívül két Szűz Mária-, egy Szent Anna-és egy Szent Vendel-képet, valamint egy faragott fa Szentháromság szobrot, „corulei colori” festett sekrestye szekrényt, gyóntató széket írnak le. A kiemelkedő kvalitású, eredeti barokk berendezésének néhány darabja a mai napig a templomban fennmaradt. Ezek fából gazdagon faragott és vöröses színnel márványmintásra színezett berendezési tárgyak: a keresztelő medence és a szószék.

A 20. századi felújításokat Kara József Árkád (1905–1983) bencés szerzetes, 1939-től szápári adminisztrátor, 1950-től plébános végeztette. Szápáron elsőként iskolát épített 1941-42-ben, majd 1943-ban a templomkert kerítésfalát újíttatta fel, 1944-ben bevezettette a villanyt. A világháborús ágyúzásban megsérült tornyot javíttatta, az oltárszekrény megrongált ajtaja helyett újat készíttetett. 1955-ben ő állíttatta a Lourdes-i barlangot, orgona-harmóniumot szerzett, 1971-ben szembe miséző oltárt készíttetett. Több renoválást (külső 1950, tető héjjazat 1959, belső 1969) követően a 2000-es évek elejére a templom rossz állapotba került. Szakaszos felújításából megvalósult a tetőfelújítás és részleges homlokzatfelújítás.

A templomról szóló bővebb leírást IDE kattintva olvashatják.

Forrás: Veszprémi Főegyházmegye

Fotó: Simon Anna; VKFL

Magyar Kurír