A szavak evolúciója

Richard Dawkins elmélete az önző génről nagy népszerűségnek örvend. Eszerint az élet főszereplője (avagy alapegysége) nem az ember, hanem a gén; mi csak hordozóanyagai vagyunk a genetikus információknak. A fölvetés méltó a komolyan vételre. De ha fordítunk az optikán? Költészetbarát tekintettel – amilyen e sorok olvasójáé is –, különösen, ha metafizikus belátásoknak is engedünk, arra juthatunk: nem a gén, nem az ember – hanem a nyelv érdekében zajlik örökléten át az idő eseménye.

Eszköz vagyunk, hogy beszéljen a rózsa.

A Kezdetben vala az Ige mintájára a véget is mint a Logosz újólagos eljövetelét, világ árán megküzdött kiteljesedését képzelhetjük el.

A nyelv a lét háza, mondja Heidegger. Nyelvem határai világom határai, jelenti ki Wittgenstein. Az ember történeti képződmény, teszi hozzá mindehhez Foucault: nem volt mindig, és nem lesz mindig; egyszer úgy fog eltűnni a létezésből, akár a tengerparti fövenybe rajzolt arc. Ebből a nézőpontból: Istentől Istenig él a világ; s az ember föladata nem más, mint hogy a teremtő szavak emlékezetét üdvösségig segítse. A szavak evolúciójában pedig kitüntetett felelőssége van a mindenkori költői fölszólalásnak.

„A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd” – írja József Attila az Ódában; s itt a „törvény” és a „beszéd” is az evangéliumi „logosz”-ra mutat vissza. Arra, mely a tagolatlan létezésbe rendet visz, s megtanítja a mindenséget kimondani magát. Pilinszky Apokrifjében a nyelvi árvaság (a teremtményi rémület) tapasztalata egyszerre érintkezik a bábeli és a templomi vertikalitás megroskadásával: „Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet. / Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam. / Iszonyu terhe / omlik alá a levegőn, / hangokat ad egy torony teste.”

Tüneményes paradoxon, hogy az a Rilke, aki az izgő, locsogó, türelmetlen világot gyakran zavaró körülménynek látja, mely eltéríti a szellemet az orpheuszi versbeszéd tisztaságától, idevágó gondolatait legszebben levelekben fogalmazza meg. Abban a műfajban, amely éppenséggel társra számít, személyt szólongat, a te érdekében hívja létre magát. E nagy költő emberkerülő és nyelvkereső ambíciója is kevés volt ahhoz, hogy a másiktól – a másik lelkétől – eltekintsen. Mindig valakihez fordulva közölte legfőbb eszméit – a magány nélkülözhetetlenségéről, a szeretet ontológiájáról, a szavak felekezetének hitéletéről és a folyamatosan megalkotandó Isten iránti felelősségünkről.

Fölfoghatnánk tehát a költészet (és a művészetek) történetét úgy is: az emberi törzsfejlődés célja a szavak üdvössége. Hogy ami a rögös-érdes tényvalóságban megvalósíthatatlan, az a magaslati beszédben alakot ölthessen; mint valami új, még névtelen, de Isten alakú harmónia. Más szóképpel kifejezve: leendő otthonunkat készítette elő mindahány valahai költő – s bárki, aki a szavakat saját legjobb tudásukra vette rá.

Logosztól – a költészeti orfikán keresztül – Logoszig így ér vissza, így ér körbe, így tér meg magához az univerzum. (Mielőtt megtudnánk, minek a metaforája a valóság, a nyelv, az Isten...)

A végén újra Logosz lesz a költészetté lett szóból, és Isten megszületik, és a nyelv látni fogja, hogy ez jó.

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.