A szavak üressége

A liturgia szakrális kommunikáció. Amikor imádkozunk, felolvasunk, könyörgéseket mondunk, liturgikus könyvek előírt szövegeit olvassuk vagy énekeljük, amikor közösen éneklünk, sok-sok szóval fordulunk Istenhez és egymáshoz. A nagyböjt alkalmas idő arra, hogy szavaink megtisztuljanak.

Szent Ágoston és Szent Benedek is arra tanította szerzeteseit, hogy az imádság során szavuk egyezzen meg szívükkel és gondolataikkal. Ha betérünk a templomba, a szertartást hallgatva vajon ez-e a benyomásunk? Értjük-e azt a nyelvezetet, amit a liturgia használ? Őszinte, önazonos és hiteles beszéd-e, amit mondunk, vagy idegenül hat és üresen kenetteljes? Megszólít-e a prédikáció? Az evangélium jó hírét közvetíti, vagy olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyek inkább ösztönösen bezárkózásra, védekezésre kényszerítenek?

Nem könnyű eltalálni azt a hangnemet, ami valóban személyessé, közvetlenné, a szívünkből szólóvá teszi a szertartás szavait. Egy széles skálán elhelyezve az egyik véglet az, amikor közös imádságos alkalmaink formálisak, jelenlétünk közömbös, szavaink rutinszerűek és üresek. A skála másik végén találjuk azokat a helyzeteket, amikor érzelmileg túltelített állapotban vagyunk jelen. Ekkor a gyász, a frusztráció vagy éppen a túlcsorduló öröm az, amihez kevésnek érezzük a szavakat. Valahol a kettő között foglalnak helyet azok a liturgiák, amikor úgy érezzük, jelenlétünk tudatos, az elhangzó szavak alkalomhoz illők, kapcsolódnak az életünkhöz, éppen ezért megérint bennünket a szertartás, amiben tevékenyen részt veszünk.

Saját tapasztalatom szerint jó mérce, ha a prédikációt vagy a könyörgéseket tudatosan úgy fogalmazom meg, hogy csak olyat mondjak, ami számomra hiteles, őszinte, valóságos. Aki a liturgián szót kap, érdemes úgy megszólalnia, hogy tudatosan maga elé képzeli Istent. Ha itt állna előttem, és szemtől szemben hallgatna engem, milyen benyomása lenne rólam? Így elkerülhető, hogy lelketlenül mondjuk vagy énekeljük a szertartás szövegeit.

Törekedjünk szavaink színeváltozására! A liturgiánk azt az üzenetet adja át, amit Péter mondott a Tábor-hegyen: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” (Mt 17,4)

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír