A száz éve vértanúhalált halt Kucsera Ferenc káplánra emlékeztek Szentendrén

A rendezvényen Tóth Tamás egyháztörténész, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) titkára, Kálmán Peregrin OFM egyháztörténész és Fejérdy András történész, egyetemi docens beszélgettek Kucsera Ferencről és a Tanácsköztársaság egyházpolitikájáról. A moderátor Soós Viktor Attila történész volt. Jelen voltak a vértanúhalált halt lelkipásztor rokonai is.

Soós Viktor Attila kérdésére, milyen helyzetben volt 1918 októberében az ország, Fejérdy András azt válaszolta, a helyzet katasztrofális volt, háború után, annak minden következményével együtt, amire forradalmi válasz született, a korábbi uralkodó elit elvesztette a tömegek bizalmát, akik nagy várakozásokkal tekintettek a változások elé.

A történész kifejtette: az őszirózsás forradalom egyházpolitikai programja is antiklerikális, szekularizációs alapokon állt, de a vezetés, felmérve a helyzet összetettségét, nem tekintette legfontosabb feladatának az Egyház és az állam radikális, francia típusú szétválasztását, hanem olyan politikai programként tekintett rá, mint amit fokozatosan, lépésről lépésre kell megvalósítani. Ezzel szemben a Tanácsköztársaság legelső intézkedései között ezt a nagyon radikális, marxista, sőt – talán mondhatjuk –, leninista alapokon álló szétválasztást és egyházellenességet propagálta, jóllehet ugyanakkor a vallásszabadság elvét is hangoztatta. A kommün legfőbb ellenfelének a Katolikus Egyházat tekintette. Azt a megváltást, amit a kereszténység Krisztusban bekövetkezettnek és a túlvilágon beteljesedettnek tekint, evilági keretek között kívánta végrehajtani.

Tóth Tamás szerint a századik évforduló jó lehetőség arra, hogy a Tanácsköztársaságot olyan aspektusban is megvizsgáljuk, amire eddig kevés hangsúlyt fektettek – általában tudatosan –, ide tartozik az Egyház, a vallás és a proletárdiktatúra kapcsolata is. Az akkori nemzetközi közvélemény érzékelte, hogy Magyarország a vesztes háborún túl különlegesen nehéz helyzetbe került. A Vatikáni Levéltárban őriznek egy korabeli feljegyzést, amely leírja: Mária országa, Szent István országa egykor dicső történetének döntő fordulópontjához érkezett, és ez alapvetően meghatározza majd későbbi sorsát. Az akkori nagykövetek, így Teodoro Valfrè di Bronzo gróf, címzetes érsek, bécsi apostoli nuncius is pontosan látták ezt a helyzetet, úgy ítélték meg, hogy politikai-történelmi ámokfutás vette kezdetét Magyarországon. Az apostoli nuncius a Tanácsköztársaság március 21-i hatalomra jutását így jelentette Rómába: „Károlyi ezt a rendkívül súlyos lépést ugyanazzal a könnyelműséggel és ugyanazzal a meggondolatlan felelősséggel tette, amellyel múlt év novemberében kirobbantotta a forradalmat Magyarországon.” Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy nagyon sok elkeseredettség volt az emberekben a vesztes háború után. Mindez aztán a Tanácsköztársaságba torkollott.

Kálmán Peregrin a kommün messzeható következményeire irányította a figyelmet: azok a fiatal kommunisták, illetve egyháziak – gondoljunk csak Mindszenty bíborosra –, akik ’19-ben már összeütköztek egymással, ugyancsak összecsaptak 1945 és 1950 között. Amit a Tanácsköztársaság elkezdett, de az idő rövidsége miatt nem tudott véghezvinni, azt a második világháborút követő öt esztendőben a Moszkvában megfelelő kiképzést kapott kommunisták nagyon tudatosan és szervezetten megvalósították.

A Tanácsköztársaság 133 napja alatt tizenegy katolikus lelkipásztort gyilkoltak meg a kommunisták. Kucsera Ferenc vértanúságáról Fejérdy András elmondta: május–júniusra mind több településen történtek megmozdulások, amelyek a Tanácsköztársaság – legalább helyi szintű megbuktatását, a „világ rendjének” helyreállítását célozták. Ezek valóban nagyon sokszor a templom körül szerveződtek.

Így például Szentendrén már a Tanácsköztársaság uralomra jutásának másnapján, március 22-én megkezdődött a szervezkedés, hogy a megfelelő pillanatban fellázadjanak a rendszer ellen, és megállapodtak abban, hogy az összehangolt ellenállás megkezdésére a harang félreverésével adnak jelet. Ennek megfelelően Kada Mihály plébános az egyik hívőnek oda is adta a templomtorony kulcsát. A harang végül június 24-én szólalt meg, és kezdetét vette az ellenforradalmi megmozdulás. Budapest közel van Szentendréhez, így a Ludovika Akadémián kibontakozó, a szentendrei ellenállásra is indítékul szolgáló budapesti fegyveres ellenforradalmi kísérlet leverését követően azonnal útnak indult egy különítmény a szentendrei megmozdulás leverésére. A megtorlás során a helyi feljelentések nyomán a gyanú nagyon hamar a fiatal káplánra, Kucsera Ferencre terelődött, aki korábban helyi lapokban publikált marxistaellenes cikkeket. A hatalom célja az volt, hogy kiszedje belőle: ki adta át a templom kulcsát, ki adott jelet az ellenforradalmi megmozdulásra. Ő azonban csak a saját szerepéről volt hajlandó beszélni, másra terhelő vallomást nem tett. Ezért a karhatalom emberei kivitték a Duna-partra és meggyilkolták.

Tóth Tamás kiemelte: a vértanúhalált halt katolikus papok többségét ítélet nélkül végezte ki a kommün. Azt, hogy mi az indok, a keceli káplán, Vajay László esete jól példázza. A keceli plébánián a halottak anyakönyvében – más, ebben az időszakban bejegyzett, erőszakra utaló halálokok mellett – az 1919. június 23-i dátumnál összesen huszonegy névnél jelölték meg a halál okaként, hogy lőtt seb. Az anyakönyv ceruzával, valószínűleg később hozzáírt megjegyzése erre magyarázatot is ad: „A vulnus sclopetivel (halál neme) jelölték az 1919. június 23-án levert ellenforradalom hőseit, akiket a Kecelre bevonuló kommunista (vörös) hadsereg katonái öltek meg.” A 135. szám alatt találjuk Vajay László 28 éves római katolikus keceli káplán nevét, aki ezen áldozatok egyike. Sós István vörös katona az esti órákban megjelent három másik vörös katonával a plébánián, azt kiabálva, hogy „A papoknak meg kell dögleni, a papok jöjjenek ki!”, és lelőtte Vajay káplánt.

Kálmán Peregrin felhívta a figyelmet, hogy a rögtönítélő bizottságokban általában volt egy kommunista, egy börtönviselt és egy jogi végzettségű személy. A helyzet apokaliptikus jellegét mutatja, hogy Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök azt mondta: Csernoch János az utolsó magyar prímásnak tartja magát. Ez megdöbbentő kijelentés, az Egyház úgy érezte, mindennek vége.

A húszas években azonban gyönyörű lelki megújulás bontakozott ki a magyar egyház életében, sokkal fontosabb lett a szentségi élet, mint korábban volt. Ha megőrizzük a hitünket, akkor a Tanácsköztársasághoz hasonló válsághelyzetek az Egyház lélekben való megújulását is szolgálhatják – hangsúlyozta Peregrin atya.

A rendezvényen a hozzászólások során elhangzott, hogy eddig még nem kezdeményezte senki Kucsera Ferenc boldoggá avatását. Blanckenstein György, a szentendrei Keresztelő Szent János-templom plébánosa elmondta: az idei emlékév jó alkalom arra, hogy lépéseket tegyenek a boldoggá avatás ügyében. Kucsera Ferenc életével kapcsolatban az egyházi levéltárban nagyon komoly munkát végzett Selmeci András és felesége, Rita, sok anyag gyűlt össze, amivel el lehet indulni.

Tóth Tamás kifejtette: ha egyházjogi szempontból nézzük a dolgot, akkor, ha kimutatható a vértanúság, az odium fidei (hit iránti gyűlölet), akkor az, hogy mi történt előtte, másodlagos. Tamás atya már „elgondolkodtatott egyes embereket” azon, hogy perközösséget lehetne alapítani: az 1919-es egyházi, papi vértanúkat – köztük Kucsera Ferencet – vonják bele egy közös boldoggáavatási eljárásba.

Kálmán Peregrin felsorolta a vértanúság feltételeit: az illetőt ténylegesen kivégezzék, éljen benne a vértanúságra való készség, az üldözőben pedig az egyházellenesség, a hívő nép legyen meggyőződve arról, hogy az áldozat valóban vértanú volt, a hitéért halt meg. Ez utóbbi motívumot kellene feléleszteni és felszínen tartani, hogy ez a közvélekedés éljen és terjedjen a helyi egyházközségben és az egyházmegyében is, tette hozzá.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír