A Székelyföldtől a Vatikánig: Kovács Gergely a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetője

Hogyan jutott el a Székelyföldről a Vatikánig? Kevesen mondhatják el magukról Erdélyben, hogy ilyen pályát futottak be.

– Erre tréfásan tudnék válaszolni, mert azt kellene mondanom: azt kell megkérdezni, aki úgy rendelkezett, hogy Rómába menjek. A katolikus egyházban nincs demokrácia, felépítése hierarchikus. Egy pap engedelmeskedik elöljárójának, püspökének és az én esetemben is így volt.

Amikor kispap voltam Gyulafehérváron, az 1989-es változás után kiküldtek Rómába tanulni, mert az elöljárók úgy ítélték meg, hogy alkalmas vagyok rá. Hat évig tanultam, befejeztem a kötelező teológiai alapképzést, utána az egyházjogi doktorátust, majd az egyezségnek megfelelően hazatértem, és Marosvásárhelyre kerültem káplánnak, segédlelkésznek. Bedobtam magam a munkába, ám egy év elteltével Jakubinyi érsek közölte, kellene csomagolni és visszamenni a Szentszékhez dolgozni.

Tehát semmiképp sem az én kezdeményezésemről van szó, az érsek urat kéne megkérdezni, hogy ki kérte meg őt, miért gondolták úgy, hogy engem küldjenek Rómába. Az érsek megbízott vele, én meg engedelmeskedtem. Amikor úgy dönt, hogy jöjjek haza – hiszen egyházjogilag továbbra is a gyulafehérvári egyházmegyéhez tartozom –, akkor csomagolok. Elsősorban pap vagyok, és a papi szolgálatomat végzem, bárhol is legyek.

Hogyan telik egy napja a Vatikánban?

– Ez nagyon sokszínű, összetett kérdés, amiről nagyon nehéz beszélni. Amikor általában egy hivatali, irodai munkára gondolunk, akkor ezt úgy képzeljük el – ahogy nálunk sajnos sok helyt szokás –, hogy bemegy az ember a munkahelyére, kávézgat, lötyög, kimegy egy kicsit bevásárolni, és eltelik a napja. Nos a Vatikánban szó sincs erről, ott nagyon intenzív munkaprogram van. Úgy kell elképzelni, mint egy minisztériumi alkalmazottat, aki reggeltől estig az irodában végzi a munkáját. De arra sem szabad gondolnunk, hogy ez unalmas munka, és csak papírokat írunk, gépelünk, nyomtatunk, iktatunk. Ez is a munka része, hiszen óriási a levelezése a Vatikánnak, ugyanakkor rendkívül sokszínű, hiszen kultúráról van szó.

Ha a Kultúra Pápai Tanácsát lefordítom laikus nyelvre, akkor a Szentszéknek, a Vatikánnak a kulturális minisztériumát jelenti. Nemzetközi a személyi összetétele: a mexikóitól az indiaiig, a franciától a spanyolig, az erdélyiig mind ott vagyunk, és egy csapatot alkotunk. Én Közép-Kelet-Európát és a német nyelvterületet követem, mindent, ami itt történik a kultúra terén; ha miniszter-, nuncius-, püspök-, művész- vagy látogatócsoportok érkeznek a Vatikánba, őket fogadnom kell, szóba kell állni velük, a látogatásokat elő kell készíteni.

Tehát nagyon érdekes és izgalmas munkát végzek. Időnként utaznom is kell konferenciákra, kiállításmegnyitókra. Bár a kultúrával foglalkozom, egészen mély értelemben teszem, ezért ne arra gondoljunk, hogy csak koncerteket, kiállításokat szervezünk. Ezeket is elvégezzük, de a kultúra ennél sokkal mélyebb dolog. Mindenki a saját kultúrájában él, miközben az evangélium mindenki számára egy és ugyanaz. Elég megnézni egy afrikait, aki esetleg táncol a szentmisén, vagy egy ázsiait, mindenki a saját kultúrája szerint katolikus, és ez rengeteg érdekes kérdést vet fel.

Hosszan sorolhatnám, mi mindennel foglalkozunk még, például a szekularizáció problémájával, a fiatalok világával. Én reggel hétkor kezdem a munkám, és előfordul, hogy este hétkor még az irodában vagyok. De otthon is akad munkám, hiszen a kongregációnál is dolgozom, Márton Áron boldoggá avatási ügyében is, amit nem munkaidőben végzek, hiszen nem kifejezetten ezért vagyok Rómában. Intenzív és zsúfolt programom hallatán még az orvosom sem örül...

Igazság szerint nem könnyű éjjel egy-kettőig dolgozni, majd reggel fél hatkor kezdeni elölről, viszont örömmel és szívesen csinálom. Amikor az ember érzi, hogy azt teszi, amit kell, akkor nincs gond, nincs áldozat. Olyan, mint amikor az édesanya felkel éjszaka a kisgyerekéhez, hiszen ezt szeretettel, örömmel teszi.

És miként lesz valakiből posztulátor?

– A boldoggá és a szentté avatásnál először is az a legfontosabb, hogy valakinek kérnie kell. Márton Áron esetében ez a gyulafehérvári főegyházmegye, illetve az érsekség képviseletében az érsek, latinul az „actor”. Ennek a tervnek a végigkísérése, lebonyolítása olyasvalakinek a feladata, aki ért hozzá, elsősorban egyházjogász, ő a posztulátor. A tisztséget kezdettől fogva Szőke János atya, szalézi szerzetes töltötte be, aki sajnos két évvel ezelőtt meghalt. Ekkor szükség volt új posztulátorra, Jakubinyi György érsek pedig engem nevezett ki.

Mi konkrétan a posztulátor feladata?

– A posztulátor posztulál, azaz kérelmez, mozgatja az ügyet, megteszi mindazokat a lépéseket, amelyek szükségesek az ügy előrehaladásához. Ismeri az eljárás folyamatát, és elvégzi az ezzel járó feladatokat. Összekötő kapocs a boldoggá vagy szentté avatást kérelmező egyházmegye és a Szentszék között. Én most is ezt teszem, bejárok a kongregációhoz, a per mindig az egyházmegyében kezdődik, és amikor a Szentszékhez kerül az ügy, akkor Rómába kell menni. Ezért fontos, hogy én Rómában tartózkodom, hiszen így bármikor be tudok menni a kongregációhoz a kapcsolattartás végett.

Miért nevezik pernek a boldoggá avatás folyamatát? Feltehetően nem sok köze van a polgári perekhez.

– Így igaz, ezért sokkal jobb eljárásról vagy ügyről beszélni. Azért nevezik egyébként pernek, mert amikor az egyházmegyében elkezdődik a folyamat, vannak bizonyos vonásai, amelyek perre utalnak. Azonkívül, hogy össze kell állítani egy dokumentációt, ki kell hallgatni a még élő szem- vagy fültanúkat. Ez úgy történik, hogy kinevezik a feladattal megbízottakat, akik esküt tesznek, hogy munkájukat hűségesen, titoktartás mellett végzik. Tehát kihallgatás történik, kérdéseket tesznek fel, aminek perjellege van.

Néhány éve foglalkozik Márton Áron püspök boldoggá avatásával. Hol tart most a folyamat, mennyi időbe telhet, amíg sikerül eredményt elérni?

– Arra nem lehet válaszolni, hogy mikorra remélhető Márton Áron boldoggá avatása, mert rengeteg tényezőtől függ, ami semmiképp nem rajtam múlik. Fontos, hogy az ügy nem akadt el. Nem szabad konspirációs elméletre gondolni, hogy bezzeg a többiek haladnak, ez pedig nem. Márton Áron esetében létezik egy technikai szempontból óriási különbségtétel: nem volt vértanú, nem halt meg a kommunista üldözés során a börtönben, ellentétben például Bogdánffy Szilárddal vagy Scheffler Jánossal, akik meghaltak a hitükért.

Az ő esetükben azt kell igazolni, hogy valóban azért haltak meg, mert a hitükért adták az életüket, ezt követően pedig következik a boldoggá avatás. Márton Áron esetében azt mondjuk, hogy ő hitvalló, ezért az egész életét ki kell vizsgálni, hogy valóban egész életén keresztül hősies módon élte-e az erényeket, a hitét. Elképzelhető, hogy ez mekkora dokumentációt jelent: szentbeszédek, körlevelek, különböző írások, ezeket mind fel kell dolgozni. Az egész életét nagyító alá kell venni, ezért halad sokkal lassabban a folyamat. És ha ez meg is történik, mert valóban szentként élt, akkor még mindig egy csodának is történnie kell az ő közbenjárására. Amit megint hosszan ki kell vizsgálni, ami időigényes, ezért van ez az eltolódás. Vannak fejlemények, de sok kutatás van még hátra, ezen dolgozunk.

Mi változott a Vatikán életében Ferenc pápa megválasztása óta?

– Azt mondanám, hogy a Vatikán életében konkrét változás nincs. Három szentatya – II. János Pál, XVI. Benedek és most Ferenc pápa – alatt szolgáltam, és azt tapasztaltam, hogy a mindennapi munkában nem sok minden változott. Ugyanazt kell tenni, legfeljebb a hangsúly változik, hogy mit tartunk fontosabbnak, mire figyelünk jobban oda. Árnyalatbeli különbségek vannak, de úgy kell végezni tovább a munkát, mint eddig.

Vitathatatlan, hogy Ferenc pápa megválasztása óta érezhető egyfajta másság, ami annak is betudható, hogy nem európai. Egy latin-amerikai egészen másképpen gondolkodik, más a mentalitása, ráadásul aktív pasztorációból jött: Buenos Airesben ott volt a hívek között, „első kézből” hozta magával a helyzetismeretet. Ez az, amit érzékelni lehet nála, az élet ízét. Ugyanakkor nem szabad abba a tévedésbe esni, hogy összehasonlítjuk a korábbi pápákkal, hiszen minden embernek megvan a sajátos értéke.

Mindannyian jók vagyunk valamiben, és vannak gyengébb pontjaink is, amelyekkel csak úgy elvagyunk. Ezért téves lenne kiemelni Ferenc pápa valamelyik erősségét és összehasonlítani XVI. Benedek egy gyengébb pontjával. Ebbe a hibába nem szabad beleesni, hiszen szerves folytonosság van az egyházban. Most talán picit változó időszak, szervezeti reform következik, ugyanis nem titok, hogy a Szentatya újra kívánja szervezni a kúriát. Nem tudjuk, ez pontosan mit fog jelenteni, ezért van bennünk a Szentszéknél egyfajta várakozás, amit pozitívan élek meg.

Úgy érzem, mindannyian azért vagyunk ott, hogy tegyük a dolgunkat. Ha valami megváltozik, akkor majd máshol végzem a dolgomat, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most megszűnik a munkahely, bezár a cég. Ha a Szentatya úgy látja jobbnak, fontosabbnak, hogy a képességeimet máshol kamatoztassam, akkor én boldog leszek, hiszen éppen az a hivatás, hogy kamatoztassam a rám bízott talentumokat, ahogy Jézus is mondta.

Ferenc pápa rendkívüli népszerűségnek örvend nemcsak a hívek, hanem a laikusok körében is. Hogyan hat ez vissza a hívek gyülekezeti életére?

– A Szentatyának a kommunikáció az erőssége. Egyrészt nagyon röviden, tömören, frappánsan fogalmaz, szinte úgy, mint a Twitter. Másrészt gesztusokkal is kommunikál. Egy szerdai általános kihallgatáson maga a tanítás, a beszéd 15 perc, de a Szentatya utána körbemegy, leszáll az autóból, megölel, fölemel, megszólít. Ez olyan nyelvezet, amit megért a nem katolikus is. Ha mondok egy teológiai beszédet, akkor lehetnek benne olyan fogalmak, amelyeket nem biztos, hogy megértenek.

De a gesztusok által is lehet kommunikálni, és a Szentatyának ez az erőssége. Ezért is van, hogy a nem hívők, esetleg érdeklődők valamit jobban megértenek belőle, jobban tudják követni, könnyebben „elcsípnek” valamit. Ugyanakkor ez önmagában nem hat vissza a hívekre, ellenben közvetlenül rám az igen, ahogy ő főpásztor, ahogyan értékeket közvetít. Szerintem ez az, ami hat a katolikus egyházon belül.

Magyar Kurír