A szembenézés kényszere – Alex Garland esendő hősei az elbukás küszöbén

A film alapjául szolgáló regény írója egy bizonyos Alex Garland. Az ezredfordulón, jelentős médiakampánnyal bemutatott A part megbukik a mozikban, az író karrierjét azonban mégiscsak beindítja. Ötletei ugyanis elég izgalmasak ahhoz, hogy a filmipar felfigyeljen rájuk.

Pán Péter vérbe áztatva

Boyle filmje sok szempontból meg is érdemelte a bukást: tempója egyenetlen, forgatókönyve kiegyensúlyozatlan, s bár képes megmutatni mindazt, ami a szándéka, főhősével nehéz azonosulni. Nem is csoda: Garland figurája a kilencvenes évek tipikus első világbeli unatkozója, aki brahiból ugratja a haverjait, képtelen felelősséget vállalni, és legszívesebben egész életében éretlen későkamaszként kódorogna a világban. A véletlenül megtalált édeni(nek tűnő) közösséget is saját teóriájának tesztelésére használja, miszerint billents ki bárkit a nyugalmából, (ember)állattá válik. S ahogy azt A legyek ura óta már jól tudjuk, a kísérlet túl jól sikerül: az idill borzalomba fordul.

A part kevés erényei közé tartozik, hogy nem ringatja illúzióba nézőjét: sem Richard (DiCaprio), sem a különös kommuna vezetője (Tilda Swinton) nem ártatlan karakter; csak idő kérdése az erőszak kirobbanása. Keserű ítélet ez a mesterségesen létrehozott „földi paradicsom” hamisságáról és az azt hajszoló ember önzéséről.

Garland másik regényéből, a The Tesseractból szintén film készült, ez azonban sokkal kisebb figyelmet kapott. Oxide Chun Pang alkotása nem képes visszaadni az eredeti mű többszörös metaforajátékát. A több szálon futó, felborított narratívával bonyolított cselekmény egy idő után összeomlik a keresztutalások súlya alatt, s alig hámozható ki a lényeg: a film traumatizált figurái valójában a végzet elfogadásával tusakodnak.

Kataklizma után

Ez a témakör Garland egész eddigi pályáján meghatározó: hőseit egy hirtelen rájuk zuhanó kataklizma ébreszti rá felelősségükre, amelynek mértékét, határait küszködve fedezik fel – s próbálkozásuk gyakran kudarcba fullad. Ez a szinguláris esemény pedig akármi lehet (bevetve a sci-fi gyakran valóságosba horgonyzott fantasztikumát): A partban – ahogy láttuk – maga az alig hihető éden, a két évre rá elkészült 28 nappal később-ben egy dokumentarista modorban lefilmezett zombiapokalipszis, a 2007-ben bemutatott Napfényben (Sunshine) pedig maga az életadó (ám ezúttal haldokló) csillagunk. Garland forgatókönyvei azt vizsgálják, hogyan reagál minderre az emberiség egy kis kiválasztott csoportja. A 28 nappal később szikár realizmusát a koronavírus-járvány tapasztalatainak ismeretében figyelni szinte hátborzongató: a kihalt London utcáin megszűnik minden társadalmi korlát, s nullára csökken a túlélők felelőssége. Pontosabban elbírhatatlanra növekszik: egy ilyen környezetben sokkal nehezebb a békét választani az erőszak helyett. A film főhősének (Cillian Murphy egyik első jelentős alakításában) ez végül nem sikerül, noha mindvégig bízunk benne, hogy miértektől háborgó elméjében felülkerekedik a józanság szava.

Reményteljesebb véget ér a Napfény, amelyben a kétséges kimenetelű űrutazásra induló csapat tagjai egy városméretű atomtöltettel próbálnák újra begyújtani a haldokló (s a Földet jégkorszakba taszító) Napot. A fényt és életet adó csillag valósággal megbabonázza a feléje közeledő legénységet: ki depresszióval, ki őrülettel, ki csendes beletörődéssel reagál a képzeletében mitikussá növesztett égitest hatására. A legkíváncsibbá az eleinte közönyös Capa (Cillian Murphy) válik, aki egy váratlan fordulat révén saját torz előképével szembesül, majd herkulesi áldozatot hoz. A gőgösen istent játszó ember ezúttal átkerül az antagonista oldalra – ahogyan figurái, úgy maga Garland is közeledik a hollywoodi fősodor felé.

Portrénk főszereplője ekkoriban már elismert forgatókönyvíró; Kazuo Ishiguro egyik regényének adaptációját bízzák rá ezután. A 2010-ben Mark Romanek rendezésében megvalósult film tökéletesen adja vissza azt a finom melankóliát, amit főhősei, a sajátos szerelmi háromszögbe bonyolódó, klónozott Ruth (Keira Knightley), Kathy (Carey Mulligan) és Tommy (Andrew Garfield) éreznek. Szívszorító ráébredniük, hogy tulajdonképpen nem lehet saját életük: azért hozták létre őket, hogy a közeli jövő szupergazdagjai egy-egy szervüket elvéve meghosszabbíthassák a saját életüket. A Ne engedj el! története „idegen anyag” ugyan, ám hézagmentesen illeszkedik a garlandi életműbe, csak éppen dörgő-zúgó akció helyett csöndes drámaiságba oltja dilemmáit.

A fősodor közelében

Álomgyárba szóló jegyét Garland egy képregény-feldolgozással váltja meg, amit íróként és – az események sajátos alakulása nyomán – végül rendezőként is jegyez. A 2012-es Dredd főképpen a rossz emlékű, Sylvester Stallonéval súlyosbított korábbi mozifilm csorbáját igyekezett kiköszörülni képregényhű cselekményével és véres brutalitásával. A közeljövő amorális önbíráskodójának (Karl Urban) és fiatal segítőjének történetébe nehezen lehet belelátni puszta bérmunkánál többet, Garland azonban a kreatív konfliktusok miatt elküldött Pete Travis rendező munkáját elvégezve egyéni arcélt adott a projektnek. Értelmezésében Dredd maga a két lábon járó végzet, ami elől futva menekül bűnöző, rendőr és civil egyaránt.

Csupán három évet várat magára a valódi rendezői bemutatkozás: az Ex Machina saját ötletből, saját forgatókönyvből, saját elképzelések alapján készült lebilincselő sci-fi-kamaradráma, amely a mesterséges intelligencia képességeinek ijesztő jóslatát egy bizarr Turing-teszt kísérletébe oltja. Veszélyesen vonzó és intelligens női robotot (Alicia Vikander) tervez ugyanis a jövőlátó informatikus (Oscar Isaac), majd cégének egyik szerencsés alkalmazottját (Domhnall Gleeson) meghívja a saját otthonába, hogy megismerje azt. A „találmány” zavarba ejtően emberi módon viselkedik, s a játékidő során pengeéles, fifikás párbeszédek formálnak különös macska-egér játékot. A rutinos néző, miközben élvezi a feszes cselekményt és a váratlan dramaturgiai fordulatokat, nem számíthat másra, mint bukásra: a fináléban az öntelt teremtő és a végzetesen naiv tesztelő egyaránt megkapja a magáét.

Az Ex Machina sikere láttán valóságos kultusz alakult ki az immár író-rendező Garland körül, aki ezután egy nagyobb költségvetésű filmtervét is megvalósíthatta. A Jeff VanderMeer regénytrilógiájának első kötetét szabadon értelmező Expedíció egy különös, gyors mutációkkal teli zónába vezet minket, ahová öt női tudóssal lépünk be. A cselekmény során kiderül, mindegyikük valamilyen múltbéli traumával küzd, lelkiismeret-furdalásuk tárgyát pedig kegyetlenül visszatükrözi rájuk a zóna. Ahogy a rákos sejtek elszaporodnak a szervezetben, úgy válnak hőseink önpusztítóvá, hogy egyikük (Natalie Portman) végül valami egészen más lénnyé alakuljon. Új, az embert meghaladó kezdet ez a Föld nevű bolygón? Vagy evolúciós zsákutca? Eldönthetetlen.

Az Expedíció készítése körüli alkotói nézeteltérések és az elkészült film viszonylagos sikertelensége visszavezette Garlandot szűkebb hazájába, ahol a koronavírus-járvány árnyékában forgatta le következő alkotását. Az Ők egy csöndes vidéki drámaként induló, majd fokozatosan lélektani horrorba forduló zsánermozi, amelynek kulcsa a főszereplő (Jessie Buckley) gyásza. A fiatal londoni nő egy kis faluban próbálja feldolgozni a férje halálát. A férfi elvesztése felett érzett bűntudat sajátos vágy- és iszonyképeket teremt magának (csakúgy, mint az előző filmben), ám mindez valójában főhősünk fejében zajlik. Garland szerencsére árnyaltabban fogalmaz, mint a manapság mindenhol bűnös patriarchátust (avagy feminista összeesküvést) gyanító közvélemény; talán ezért is fogadták hűvösen a filmet.

Kéretlen próféta

Garland tősgyökeres britként tavaly minden eddiginél nagyobb költségvetéssel forgathatta le legújabb látomását egy kényelmetlenül ismerős Amerikáról, amelynek népét a közeljövőben véres polgárháború szakítja szét.

Négy újságíró indul el a háborús zónán keresztül a blokád alá vett Fehér Ház felé, hogy még egyszer utoljára interjút készítsen a végnapjait élő elnökkel. S a komor utazás közben csattognak a fényképezőgépek, életre kelnek az öldöklés mindennapjai. Lee (Kirsten Dunst) és Jessie (Cailee Spaeny), a két fotós ellentétes lelki utat jár be a kiégettség–elköteleződés tengelyen, miközben Garland lelassítja a tempót, akciók helyett a feszültségre épít, és csupán mellékes illusztrációként használja a látványos, militarista nagytotálokat. Filmje, a Polgárháború (Civil War) éppen ezért szokatlanul intim, leveti magáról a leegyszerűsítő olvasatokat (például: melyik a „jó” vagy a „rossz” oldal?), és elégikus hangvételben beszél bevonódás és izoláció kínzó dilemmájáról.

Minek tekintem a másik embert? Érzek-e akár csak egy parányi részvétet iránta? Ha igen, a felelősségem nagyobb, mint bárkié a világon. Ahogy Lévinas mondja, a másik arca felszólít – nem maradhatok közönyös.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.