A személyes találkozás reményével – Poszler Györgyi a kisszebeni Keresztelő Szent János-főoltárról

– Hol és mikor készülhetett ez az oltár?

 – Azt, hogy hol készült, nem igazán tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a kisszebeni Keresztelő Szent János-plébániatemplom főoltára volt. Az Eperjeshez közel fekvő Kisszeben szabad királyi város volt már a 15. században is.

A főtéren emelt templomának nagyméretű szárnyasoltárai – a főoltárral együtt – az 1500 körüli évtizedekben készültek.

A főoltáron látható egy évszám: 1496, ez azonban nem feltétlenül a mű keletkezési évét jelzi, hiszen egy ekkora szárnyasoltár elkészítése akár több évtizedbe is beletelhetett.

– Ki volt a megrendelő? A város polgárai? 

– Talán igen. Az oltáron, a szekrény alatt van egy díszes faragvány. Itt a növényi ornamentika között található egy címerpajzs, amin egy mesterjegy és az ANS betűk láthatók. A korszakkal foglalkozó művészettörténészek nagyon sokáig úgy gondolták, ez a megrendelő monogramja, mostanában azonban a kutatók elbizonytalanodtak ezzel kapcsolatban. Az is elképzelhető, hogy a város céhei, a polgárság rendelte meg az oltárt. De ugyanígy az is lehet, hogy egy, a városhoz köthető gazdagabb donátor készíttette az oltárt. Rengeteg rajta az aranyfelület, ami már önmagában is nagyon értékessé teszi. És

a méretei is rendkívüliek: a történelmi Magyarország három legnagyobb oltárának egyike,

a másik kettő a lőcsei Szent Jakab-templom főoltára, ami később született, az 1510-es, 1520-as években, illetve a kassai Szent Erzsébet-templom főoltára, ami viszont valamivel korábban készült.

– Az eredeti alkotás módosult az idők folyamán?

– A templom a reformáció idején az evangélikusok kezébe került, története során hol a katolikusokhoz, hol az evangélikusokhoz tartozott. A katolikusok a XVIII. század elején kapták vissza. Ehhez kapcsolódóan került sor a templomot díszítő szárnyasoltárok felújítására, bár hogy pontosan mikor, az bizonytalan. A főoltár már nagyon rossz állapotban volt, ezért átfestették a képeket, elsősorban a külső oldal festményeit. Az eredeti témát mindenhol megtartották, de a kor barokkos ízlésének megfelelően átformálták, modernizálták a képeket. A belső oldal festményein, az aranyozott felületeken inkább csak javítottak. Az eredeti témákat, az ikonográfiát viszont mindenütt megőrizték.

– Mi teszi egyedivé a kisszebeni szárnyasoltárt?

– A főoltár úgynevezett hétköznapi oldala tizenhat jelenetben ábrázolja a Hiszekegy különböző szakaszait, sorról sorra. Ez nagyon különleges sajátosságnak számít, főleg ilyen méretben. Csupán néhány középkori falképen jelenik meg a Hiszekegy nagyméretű képi ábrázolása. Ezeken az apostolok általában egyesével ülnek, és mondatszalag-szerűen jönnek ki a szájukból vagy a fejükből a szavak, a hittételek.

A kisszebeni főoltáron viszont közkeletű vagy kevésbé ismert jelenetekkel illusztrálták az Apostoli hitvallás sorait.

Az alkotónak egyes esetekben azonban ki kellett találni a hittétel bemutatására alkalmas kompozíciót. Az Anyaszentegyházat például egy nagyméretű templomépülettel és a fölötte galambként lebegő Szentlélek ábrázolásával jelenítette meg.

– Az oromzat hogyan alakult az idők folyamán?

– Az oromzatot a 18. században olyan mértékben bővítették, hogy a szárnyak fölé is kinyúlt. Az átalakításhoz kapcsolódóan kiegészítették az oromzat ikonográfiáját is. Az eredeti, középkori formában a vizitációt látjuk, Mária látogatását Erzsébetnél – ez kézenfekvő egy Keresztelő Szent János-oltár oromzatában. Mellette viszont két szent király, István és László alakja szerepel. A barokk oromzatban elhelyeztek két újabb szobrot: Szent István diakónus, első vértanú szobrát Szent István mellé és egy Szent Imrét ábrázoló alkotást Szent László mellé. Érdekesség, hogy egy emelettel feljebb – mert amit ma látunk, az az oromzatnak csupán a fennmaradt, rekonstrukciókkal kiegészített formája – Szent Márton szobrának egykori párdarabja, Szent Pál figurája volt látható, ami elveszett. A több emelet magas építményt a fájdalmas Krisztus alakja koronázza meg.

– Hogyan került a műemlékvédelem látókörébe az alkotás?

– Ez a helyben dolgozó műemlékvédőknek, a hazájuk történelmi és művészeti értékei iránt elkötelezett értelmiségieknek, tanároknak köszönhető. Ők voltak az elsők, akik lemérték, lerajzolták a templomot és a berendezését, így a főoltárt is, és felméréseiket, leírásaikat elküldték Budapestre, a Műemlékek Országos Bizottságának (MOB), fölhívva a figyelmet erre a jelentős emlékre. Ezzel párhuzamosan az 1870–1880-as években a kisszebeni közösség is meg akarta újítani a templomot és az oltárokat. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, jóváhagyást kellett kérniük a MOB-tól, sőt anyagi támogatásra is számítottak. Ennek eredménye lett az, hogy a szakma nagyjai a helyszínen tett látogatásokat követően úgy ítélték meg, hogy

a főoltárt és a két legjelentősebb mellékoltárt, a Szent Anna- és az Angyali üdvözlet-oltárt Budapestre kell szállítani, mert a környékbeli restaurátorok nem fogják tudni megfelelő minőségben elvégezni a helyreállítást.

A három szárnyasoltárról ekkor másolatot készíttettek, amelyet az állam az eredeti alkotásokért cserébe a kisszebeni közösségnek ajándékozott. Ezek a mai napig ott láthatók a templomban. Az eredeti művek 1896-ban, a millennium idején érkeztek az Iparművészeti Múzeumba.

– Milyen állapotban volt a főoltár, illetve a mellékoltárok, amikor Budapestre érkeztek?

– A főoltár, különösen a faragott részek, borzalmasan rossz állapotban voltak. A mellékoltárok sokkal jobban megőrződtek. Egy budapesti asztalos, Rupprich Károly nagyon tisztességes ajánlatot és munkatervet adott az összeépítésre, és néhány éven belül az Iparművészeti Múzeum felállította a főoltárt a nagy földszinti csarnokban. Később a két mellékoltár is mellé került. Az alkotást 1909-ben átadták az 1906-ban újonnan megnyílt Szépművészeti Múzeumnak. Először a Román, majd a Márványcsarnokban állították ki. Amikor

1944-ben elkezdődött Budapest ostroma, félő volt, hogy a múzeumot is bombatalálat éri, ahogyan ez meg is történt. A főoltárt ekkor nagy sietve szétbontották, és a múzeum pincéjében helyezték el.

– Innen indul a kálváriája?

– Igen. Már a szétbontása is szakszerűtlen volt, elsősorban a sietség miatt. Az elhelyezése is problémás volt a pinceraktárban, ami később be is ázott. Az összeépítésére a legutóbbi évtizedekig nem is gondoltak. A restaurálás a táblaképekkel kezdődött az 1950-es években, a Szépművészeti Múzeumban, Kákay-Szabó György restaurátor-festőművész műhelyében. 1957-ben létrejött a Magyar Nemzeti Galéria, és a hetvenes években a Régi Magyar Gyűjtemény is átköltözött ide, a budai Várba. A főoltár restaurálása itt az egyes elemekkel, a táblaképekkel, majd a faszobrokkal folytatódott. Először a nagy szobrok, a szekrényszobrok készültek el, majd a kisebbek, a fülkéket díszítő női szentek és az oromzat szobrai.

– A felújított oltárrészeket kiállították?

– Igen, elemenként ki voltak állítva, sőt később készült egy emelvény, amire a nagy szobrokat rá lehetett állítani. A késő gótikus táblaképek és faszobrok kiállítása a Budavári Palota egykori tróntermében 1982-ben nyílt meg, a Magyar Nemzeti Galéria alapításának 25. évfordulójára. Ettől kezdve az újonnan elkészült darabok mindig ide kerültek. A jobb oldali mozgószárny négy táblája nagyon rossz állapotban volt. Nem nyúltak a predellához és a faragványhoz sem. Ezeknek a restaurálása a 2000-es években kezdődött el. A Magyar Nemzeti Galéria 2007-ben ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját, ekkor rendeztük meg A restaurálás művészete című kiállítást. Itt mutattuk be először a predellát, még nem restaurált formában, hanem csak félig-meddig konzerválva, de már bemutatható állapotban.

– Mikor merült fel a gondolat, hogy újra össze kellene építeni az oltárt?

– Ez a kérdés folyamatosan napirenden volt. A ’70-es–80-as években a Magyar Nemzeti Galéria Szentkirályi Miklós vezette restaurátorműhelyében bontakozott ki a koncepció, akkor és ott fogalmazódott meg véglegesen, hogyan kell restaurálni a szárnyasoltárokat. Úgy, hogy elvben alkalmasak legyenek eredeti funkciójuk betöltésére: tehát mozgatni lehessen a szárnyaikat, és össze lehessen építeni a részeiket. Az oromzatukat, a predellájukat úgy kell helyrehozni, kiegészíteni, hogy a szárnyasoltárok minél inkább megközelítsék az eredeti kinézetüket.

– Mikorra datálható az eredetinek megfelelő helyreállítás időpontjának kitűzése?

– A 2010-es években a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria egyesülésével összefüggésben nagy változások történtek. Pályázatokkal, majd egy nagyon határozott főigazgatói támogatással és új műhelyvezető főrestaurátorral, Dabronaki Béla vezetésével jutott el a dolog odáig – nem előzmények nélkül –, hogy elkészült a szerkezet, így az oltárszekrény, amely szét volt esve deszkákra. A főoltár restaurálásának ez a szakasza új szemléletet is hozott:

az összeépítésre való törekvés megmaradt, a funkcionális szemlélet továbbra is érvényesült, de a kiegészítés mértékét tekintve ez a restaurálás új megközelítést hozott a korábbi múzeumi gyakorlathoz képest. 

– Mit szeretett meg a kisszebeni főoltárban?

– Leginkább talán az az ellentmondás fogott meg, amit időszerű lenne megfejteni: mivel magyarázható, hogy egy kis szabad királyi városban ilyen óriási léptékű alkotás született? Izgalmas kérdés az is, hogy ki lehetett a megrendelő. Különleges a kisszebeni oltárban az ikonográfiai program, a Hiszekegy ábrázolása is, amit nagyon sokáig nem sikerült megfejteni. Ez nyilván a megrendelő vagy a megrendelők elvárásainak megfelelően készült így, és még izgalmasabbá teszi a donátor személyének kérdését. A főoltár mérete is unikális, közép-európai viszonylatban is nagyméretűnek számít. Nemcsak erre az oltárra, hanem a Magyarországon készült oltárokra általában is jellemző volt, hogy ha a megrendelő tehetős volt, akkor az arannyal nem kellett spórolni. A középkori Magyar Királyságban ugyanis nagyon gazdag aranybányák működtek.

Az arany bőkezű használata megkülönbözteti a magyarországi szárnyasoltárokat a délnémet vagy az osztrák területek szárnyasoltáraitól.

– Mi az, ami érdekessé teszi a műalkotásokat? Miért érdekli a mai kor látogatóját a szárnyasoltár?

– Sokat beszélünk arról, és most, a pandémia idején még többet, hogy a régi műtárgyakat – így a kisszebeni szárnyasoltárt is – sokkal jobban szemügyre tudjuk venni a digitális technika segítségével, mint a valóságban. Példaként szokás emlegetni a Sixtus-kápolna falképeit vagy a Mona Lisát, hiszen ezeket az alkotásokat a látogatók a helyszínen csak messziről tudják élvezni. Én azonban vallom

a műtárgyakkal való személyes találkozás fontosságát, legyenek ezek szárnyasoltárok vagy bármilyen más alkotások.

Igaz, hogy a részleteket egy monitoron keresztül jobban meg lehet figyelni, ám az a látvány, amit egy mű a valóságos térben nyújt az embernek, semmivel fel nem cserélhető élmény. Az összhatást, azt a katarzist, amit az alkotással való személyes találkozás kivált, semmi nem helyettesítheti.

A keresztény hívő jobban bele tudja élni magát az oltár eredeti közlendőjébe. A középkorban ugyanis a mesterek nem műalkotásokat készítettek, hanem templomi berendezéseket, oltárokat. Nem a művészi kvalitás volt a mondanivalójuk ezeknek a tárgyaknak. A hívő ember nyilván ma is közelebb áll az eredeti tartalomhoz, jobban érti az alkotás eredeti célját. De a szárnyasoltároknak azok számára is van mondanivalójuk, akik nem ismerik pontosan a bibliai történeteket, a szentek életét.

Az összművészet, a festészet, a szobrászat, a kisépítészet, a faragványok, mindez együtt olyan többletjelentést hordoz, amitől minden ember élete gazdagabbá válik.

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.