A Szent Ferenc-i szeretet megtestesítői – Kálmán Peregrin OFM a zsidómentő ferencesekről

A közvélemény sokáig nem tudhatott erről, de az utóbbi években Kálmán Peregrin OFM egyháztörténész, a budapest-belvárosi Alcantarai Szent Péter-templom igazgatója kutatásainak köszönhetően egyre több részletet ismerhetünk meg a zsidómentő és áldozatvállaló ferencesekről.

– Mikor és milyen indíttatásból kezdett foglalkozni a ferences embermentők történetével?

– A ferences vértanúk történetének feldolgozásánál került elő, hogy Károlyi Bernát, Kriszten Rafael, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt és talán Hajnal Zénó is, tehát

a hét magyar ferences vértanú közül öten, tevékenyen részt vettek a zsidók és más üldözöttek menekítésében a második világháború idején.

Ez irányította rá igazán a figyelmemet a korszakra. 2014–2015-ben megemlékezést is tartottunk a Margit körúti kolostorban, illetve a Kájoni-házban. Ekkoriban több dokumentum előkerült, így lehetővé vált, hogy alaposabban feltárjuk ezt a korszakot.

– Ha jól tudom, a pasaréti, az országúti (Margit körúti) és a Ferenciek terei templomok, kolostorok vettek részt az embermentésben.

– A budapesti kolostorok között meg kell még említenünk a Magyar Szentföld kolostort is, a vidékiek közül pedig Hatvant, Kecskemétet, Debrecent, és ott vannak még a Mariánus Provincia kolostorai is.

Emléktábla a II. világháború idején zsidókat mentő
és a fővárost védő ferences közösség tiszteletére

– Hogyan történt az embermentés? A szerzetesek bújtatták a menekülteket, keresztlevéllel látták el őket, gondoskodtak számunkra élelemről?

– Többféle formája volt ennek, melyeket főleg a budai kolostorokból ismerünk.1940-től Isten Szolgája Kriszten Rafael volt a Margit körúti ferences kolostor elöljárója, az egyházközség plébánosa. Gyengének látszó külseje mögött hatalmas energiákkal rendelkező személyiség rejtezett, ami már 1938-ban, az első zsidótörvény életbe lépésekor megmutatkozott. Ugyanis már ekkor sokan kérték tőle a keresztség szentségének kiszolgáltatását, de nem minden esetben a hitbeli meggyőződés miatt, hanem a törvény hatásköre alól való kikerülés szándékával. Kriszten Rafael ezt tudomásul vette, hiszen azt remélték, hogy a keresztségnek polgárjogi következményei lesznek. Keresztelési kurzusokat indított, volt olyan nap, amikor több száz ember megkeresztelésére kaptak engedélyt. Ezektől a kurzusoktól remélte a zsidóság, hogy megmenekülhet az elhurcolástól. Sajnos azonban ez nem segített.

Rafael atya Angelo Rotta magyarországi apostoli nunciussal szorosan együttműködve, Slachta Margittal és más, a Szociális Testvérek közösségéhez tartozó szerzetesekkel együtt menleveleket szerzett, majd egészen a határig, Hegyeshalomig utazott, és azokat a zsidókat, akiknek menlevelet állíttatott ki, vissza is tudta hozni.

Kriszten Rafael OFM

Rafael atya működéséről még meg kell jegyeznünk, hogy a bombázások közepette szüntelenül járta az óvóhelyeket, a Margit híd felrobbantásakor csónakkal a Dunára bocsátkozott, hogy odaérjen a szentséggel a haldoklókhoz és a halottakhoz. Át kellett vészelnie azt is, amikor a nyilasok betörtek a kolostorba, és a civil férfiakat elhurcolták a pincéből. Mindezek mellett a háború idején, majd azt követően száznegyven ember számára tartott fenn népkonyhát.

– Kevésbé ismert Schrotty Pál személye, aki ott volt Rafael atya mellett.

– Az ő nevét is mindenképpen meg kell említeni. Tagja volt a Szent Kereszt Egyesületnek. Ennek a szervezetnek a jelentősége abban állt, hogy azok a zsidók, akik kereszténnyé lettek, a keresztségüknél fogva már nem kaptak ellátást a zsidó kórházban, de a származásuk miatt a civil szociális rendszertől sem. A Szent Kereszt Egyesület volt az egyedüli segítőjük ezen a téren.  

Károlyi Bernát OFM

– A pasaréti kolostorban hogyan zajlott az embermentés?

Itt Nagymányoki Gilbert nevét kell megemlítenünk, aki később Jad Vasem – Világ Igaza elismerést kapott. Ő gyermekeket mentett.

Így emlékezett vissza erre 1949-ben: „Egyik nap elmentem a svájci nemzetközi vöröskereszt delegátusához, és ott az akkori küldöttel, dr. Bornnal tárgyaltam. Ő azt tanácsolta, állítsak fel gyermekotthonokat. Ezeknek megadja a védettséget. (…) Megkértem nyolc villatulajdonost, akikben megbízhattam. Ők felajánlották villájukat e célra. Október 27-én megkaptuk a védlevelet. (…) Ilyen otthonaim voltak a Guyon R. utcában, a Nagybányai úton, a Csalán, a Vörös Hadsereg, az Orló és a Napraforgó utcában. Ezekben az otthonokban hatvan zsidó gyerek és tizennégy felnőtt zsidó egyén talált otthonra. (…) Akiket elvittek, azoknak sikerült megszökniük a Városmajor utcai nyilasházból, és egy sem veszett el.” Gilbert atya valószínűleg együttműködött a gyermekmentésben Sztehlo Gáborral. Maga a kolostor is fogadott be egyébként zsidó származású menekülteket. Itt is menlevelekkel segítették az embereket. Az egyik megmenekített, K. P. így emlékezett vissza erre az időszakra: „Gilbert atya volt, aki rendszeresen látogatta a rejtőzködve élő gyermekeket, és a tudomására jutott, hogy el kell hagynunk a menedékhelyünket. Ez azt jelentette, hogy ki kell mennünk az utcára, ahol, ha elkapnak, kivisznek a Duna partjára, és belelőnek a folyóba. Gilbert atya kijelentette, hogy »gazemberek ellen csak gazemberséggel lehet védekezni«. Elővett egy kulcscsomót. Elmondta, hogy rábízták egy rózsadombi ház kulcsait, mert a tulajdonosok Nyugatra menekültek a közeledő oroszok elől… Ezzel mentette meg az életünket! Azt mondta, hogy lopózzunk be oda úgy, hogy lehetőleg ne lásson meg senki. Ha mégis megkérdeznék, kik vagyunk, mondjuk, hogy az ország keleti részéből menekültünk. Mi hálás szívvel fogadtuk ezt a lehetőséget, mert más választásunk nem is volt.”

Kevesen tudják, hogy a második világháború idején a pasaréti kolostorba kerültek Ady kéziratai, mert Csinszka második férje, Márffy Ödön a ház falai között nyert menedéket. Barankovics István hírlapíró, a Demokrata Néppárt későbbi elnöke pedig habitusban bujkált ugyanitt.

Lukács Pelbárt OFM

– A Magyar Szentföld kolostorban mi volt a helyzet?

– Ez a hely különösen érdekes, mert templomához kapcsolódik Zadravecz István püspök, akit a kommunista hatalom később próbált meghurcolni a háború alatti viselkedéséért, ugyanis jelen volt Szálasi eskütételénél. Ez a rendtagoknak sem tetszett, de az akkori házfőnök feljegyzése szerint a püspök csak azért ment el erre, mert Serédi Jusztinián nem akart, és megkérte őt, legyen ott helyette, hogy ne kerüljenek rögtön konfliktusba a nyilas kormánnyal. Amikor az ellene lefolytatott perben háborús és népellenes bűntettel vádolták, a hatóság enyhítő körülményként értékelte, hogy „Szálasinak ismételt közeledését elhárította, az üldözöttek megsegítésével, főleg mentesítések terén fáradhatatlan volt”. Peréből kikövetkeztethető több sikeres mentési akciója; tízen köszönhetik neki a szabadulásukat. Egy bizonyos Papp Géza például arról számolt be, hogy nála bujdosó testvérét és feleségét, akit elhurcolt a hatóság, Zadravecz mentette meg.

– A pesti ferencesek embermentése hogyan zajlott?

– Takács Ince házfőnök 1945. július 19-ei rendtartományi káptalanra írt jelentésében úgy fogalmaz:

a második világháború vége felé a pesti ferences templomban szolgáló testvérek „a Szent Ferenc-i vállalkozó szeretet szellemének megtestesítői voltak”.

Valóban, a ferencesek abban az időszakban erejükön felül láttak el számos feladatot. Bár belvárosi templomuk nem volt plébánia, a főváros bombázásának áldozatul esett templomok helyett minden szolgálatot elláttak a környéken. „Temettek, kereszteltek, betegekhez mentek, éspedig a legszörnyűbb bombázások, légi géppuskázás és belövések idején, életük veszélyeztetésével. (…) Templomunkban pedig a legszörnyűbb ágyúzás és bombázás idején is folyt az istentisztelet (a toronyszobában és a sekrestye előtti keresztfolyosón, a feszület alatt” – olvasható a jelentésben. Lelkipásztori szolgálataik mellett a testvérek kivették a részüket a tűzoltásokból, hólapátolásból, élelmiszer-beszerzésből; iskolák és rendházak vagyontárgyait és emberek életét mentették, amikor csak kellett. A budapesti ostrom idején a rendházuk pincéiben és „bazáruk óvóhelyein” mintegy négyszázötven embert szállásoltak el az őszi-téli hónapokban, köztük legalább tizennyolc zsidót, tíz piarista szerzetest és három angolkisasszonyt. Közel négyszáz menlevelet szereztek. Ezeken kívül két és fél hónapon keresztül több mint háromszáz embert ebédeltettek meg naponta 1945. január 20-át követően. Ezt elsőként kezdték meg a városban.

Takács Ince így ír ezekről a napokról: „A templom melletti folyosó tele volt emberrel. Ezek mind egy tál ételre vártak a rettenetes télben.”

Berhidai Piusz OFM tartományfőnök
beszenteli Hajnal Zénó OFM és Martincsevits Pál földi maradványait

Azt, hogy milyen állapotok uralkodtak azokban az időkben az említett plébániákon, jól érzékelteti Göncz Árpád egykori köztársasági elnök visszaemlékezése: „Decemberben feljöttem Budapestre. Bementem az Országúti ferencesekhez, ahol az ellenállás egyik központja volt. Haza nem tudtam menni, de itt befogadtak. A pasaréti rendház és más rendházak is tele voltak zsidó gyerekekkel. Kevés olyan pince volt Budapesten, ahol ne rejtegettek volna valakit. Vittem magammal egy kézigránátot, kétszáz éles töltényt és egy puskát. A ferencesek bezártak az Egység Útja szerkesztőségbe, naponta kétszer kopogtak, és adtak enni.”

Kiss Szaléz OFM

– A ferences szerzeteseknek a vészkorszak idején tanúsított áldozatvállalásáról két szentírási idézet jut eszembe: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek (ApCsel 5,29), illetve „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

– Ugyanezeket a ferenceseket a kommunizmusban már kivégezték, pedig akkor sem tettek mást, mint korábban. A nemzetiszocializmus és a kommunizmusi idején is kiálltak az üldözöttek mellett, felszólaltak az igazságtalanság, a diktatúra ellen. A hét ferences vértanú egyike, Isten Szolgája Kiss Szaléz az Egyházat kollaborációval vádolók rágalmazásaira válaszul írta 1945. május 4-én:

Életünk kockáztatásával tettünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy üldözött magyar testvéreinket mentsük, vagy helyzetüket könnyítsük. Eljön az idő, amikor a megmentett ezrek és ezrek fognak bizonyságot tenni erről.”

A témáról bővebben is olvashatnak Kálmán Peregrin Intézményes üldözöttmenekítés 1944–1945-ben a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartományban című publikációjában, amely a Sapientiana folyóirat 2015/1. számában jelent meg.

Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila (archív); Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.