Szent Ignác a világot jelentő deszkákra lép és énekel – Reflexió egy „misztikus musicalről”

A május 19-i miskolci bemutató után az egyedülálló alkotás június 28-án az Erkel Színházban debütált szélesebb közönség előtt. A kétfelvonásos zenés darab megálmodója Kajtor Domonkos fiatal jezsuita, aki Loyolai Szent Ignác megtérésnek 500. és szentté avatásának 400. évfordulóját ünneplő rendjétől kapta a feladatot, hogy vegyen részt a jubileumhoz kapcsolódó friss, a mai fiatalokat is megszólítani képes programok megszervezésében. Az alkotókkal a darab keletkezéstörténetéről beszélgettünk június 3-án, a Pannónia Filmstúdióban.

Vizy Márton zenei stúdiójában találkozunk, Kajtor Domonkos Miskolcról érkezett. Már az első pillanatban érzem, jó beszélgetésre számíthatok, beszélgetőpartnereim közvetlenek, nyitottak.

Sok kérdésem van, hiszen nem gyakori, hogy egy elmélyült lelkiségéről híres szent – még ha csak alteregója révén is – a világot jelentő deszkákra lép, ráadásul dalra is fakad. Külön izgalmas a „misztikus musical” műfajmegjelölés, hiszen már a musical is formabontónak tűnik, amennyiben Szent Ignác élettörténetének elmesélésére gondol az ember. Az alkotófolyamat szintén unikális: a megelőző műhelymunka egy gimnáziumban kezdődött, érzékeny és nyitott fiatalokkal.

Elsőként az ötletgazdához, Kajtor Domonkoshoz fordulok, akitől megtudom, a műfajválasztás – noha a rend pedagógiai módszertanához kifejezetten közel áll az iskoladráma – kicsit a véletlen műve is. „Amikor ötleteket gyűjtöttünk a jubileumhoz, volt egy online szerkeszthető, közös dokumentumunk. Ebbe mindenki beírhatta a gondolatait, elképzeléseit. Egyszer csak a soron következő rubrikában megjelent: musical. Felhúztam a szemöldököm, és elgondolkodtam ezen” – meséli. Az ötlet azután a rend elöljárói elé került, akik meglepő nyitottsággal fogadták, s amikor Vízi Elemér, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának vezetője rábólintott a projekt megvalósítására, elindult a tervezés folyamata. Itt került a képbe a Vizy–Tóth alkotópáros. Örömmel mondtak igent a jezsuita rend felkérésre, hogy musicalt írjanak az egyik legnagyobb, ám életének mélyebb rétegeit tekintve mégis kevéssé ismert spirituális szent életéről. „Értek meglepetések a közös munka során – emlékszik vissza Tóth Dávid Ágoston szövegíró. – Az időközbeni egyeztetéseken voltak olyan helyzetek, amikor aggódtam, hogy a szövegkönyv néhol esetleg kiveri a biztosítékot, de legnagyobb meglepetésemre a rend képviselői jóval modernebb megközelítéseket is el tudtak képzelni, mint reméltem. Persze ennek az ellenkezőjére is akadt példa” – teszi hozzá nevetve.

Vizy Márton és Tóth Dávid Ágoston összeszokott szerzők, nevük pedig garancia is, hiszen az Én, József Attila című, a költő verseire írt, ugyancsak közösen jegyzett musicaljüket egy évtizede nagy sikerrel tartja műsorán a Madách Színház. Kettejük együttműködéséből most egy friss, modern, élettel és humorral, fülbemászó, mai dallamokkal teli és zenei rétegstílusokat is felvonultató alkotás született, amely a jezsuita rendalapító életútjának legfontosabb állomásait követi végig.

A darab minden kétséget kizáróan alkalmas lehet arra, hogy a különös műfajválasztás ellenére – vagy éppen azért – megszólítsa a mai kor emberét, legyen az fiatal vagy idős.

Kajtor Domonkos kérdésemre – hogy a rend jubileumán miért esett a választás éppen egy musical bemutatására – elmondja: a tanító jellegű darabok színpadra állítása a jezsuiták oktató-nevelő tevékenységében nem ismeretlen gyakorlat, sőt egészen a barokk korig nyúlik vissza. Tanítóik vezetésével a növendékek már az első rendi iskolákban úgynevezett iskoladrámákat adtak elő. Követi ezt a hagyományt a miskolci jezsuita gimnázium is, ahol Herpainé Velkey Klára irányításával évek óta mutatnak be a diákok musicaleket. Műsorukon szerepelt már Szent Ferenc és Kaszap István életéről szóló előadás, de a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és A padlás című musicaleket is színpadra vitték korábban.

„Az ignáci pedagógiának fontos alapelve, hogy minden gondolatot egy abból fakadó cselekvés, majd reflexió követ, s az utóbbi fényében a korábbi helyére egy már újragondolt tevékenység lép, ami után ismét egyfajta elemzés, majd tevékenység és reflexió következik. Ekként – a megértés elmélyülése révén – válhat ugyanis igazán a sajátunkká bármiféle tapasztalás, ismeret, tudás – folytatja a jezsuita pedagógus. – Ezt a módszert alkalmazták ennek a darabnak a színpadra állítása során is: a diákok megismerkedtek a történettel és a karakterekkel, karaktercsoportokkal – a főbb szereplőkön kívül megjelennek a musicalben például vándorok, angyalok, démonok –, és anélkül, hogy a szövegkönyvet látták volna, a kialakult kép alapján azonosulni kezdtek velük, kitalálták, hogyan viselkedhetnek, beszélhetnek, mozoghatnak. A színpadra állítás első fázisa tehát egyfajta műhelymunka eredménye – meséli Kajtor Domonkos, hozzátéve: még avatott koreográfus sem szólt bele a diákok elképzeléseibe, legfeljebb terelgetés történt.”

Ez lényegében belülről fakadó, egyéni absztrakció

– veszi át tőle a szót Vizy Márton. – Mint amikor a gyermek elkezd rajzolni egy fát, de nem kap hozzá instrukciót. Az alkotói folyamat ilyenkor a gyermek belső világára és tapasztalásaira épül: az egyik fa ágas-bogas, terebélyes lombkoronájú, a másik karcsú, némelyik gyökérrel, másik gyökér nélkül jelenik meg a papíron, attól függően, ki hogyan képezi le magában az őt körülvevő világot. Nagyon érdekes, hogy ezekben az egyedi ábrázolásokban akár transzgenerációs sérülések, családmodellek is megjelenhetnek. Igen árulkodó lehet egy-egy gyermekrajz. Nemkülönben a mozgás: ami rajzban manifesztálódik, az később a mozdulatok szintjén is megjelenik. A mozgás így elsősorban nem a tanult elemek révén lesz adott esetben művészi, hanem a test spontán használatától és a világnak a mozgásban kifejezésre jutó egyéni leképezésétől. A mű születésének folyamatában ez nagyon hangsúlyosan jelent meg a közreműködő gyerekek révén, akik voltaképpen az első szűrőt jelentették.”

Egy rendkívül összetett folyamat eredményeként ezek szerint igazi crossover született – állapítom meg. „A legtöbb művészet új irányokat, nyelvet keres a minél komplexebb önkifejezéshez – erősíti meg meglátásomat Vizy Márton. – Színház és a film is egyre inkább új utakat keres, és ennek következtében leginkább zsánermixek születnek. Újat már nem nagyon tudunk felmutatni, a megértésnek azonban számos párhuzamos útja lehet. A különböző szinergiák metszéspontjában létrejövő crossoverek, zsánermixek pedig alkalmasak arra, hogy minden befogadó egyénileg tudjon rezonálni arra az üzenetközvetítő közegre és formára, amit a legjobban ért, és amit a legkönnyebben tud befogadni.” A zeneszerző azt is hozzáteszi, nagyon fontos látni, hogy a rohanó világban ma az embereknek valós, kézzelfogható élményekre van szükségük. Ha egy filozófiát, világképet, tanítást nem tudunk konkrét élményekhez kötni, akkor nehezebben vagy egyáltalán nem érezzük a magunkénak. Idegennek, tőlünk távol állónak éljük meg, és nem tudunk kapcsolódni hozzá. Igaz ez a jezsuita lelkiségre is, főleg azért, mert 

Íñigo Lópezde Oñaz y Loyola baszk lovag, a későbbi Szent Ignác végképp nem az a szent, akit könnyű el- és befogadni. Kihívást jelent megérteni a maga korában is egyedülálló spiritualistát, a lelkiségét.

Ám ha az üzenetet egy mai ember számára szerethetővé tesszük, mondjuk azzal, hogy hozzá közel álló és számára könnyebben érthető közlésformákat – például egy mainstream zenei nyelvet vagy akár szubkultúrák által kedvelt műfajokat – választunk, sőt nem félünk akár ötvözni is ezeket, akkor jó eséllyel felkelthetjük a figyelmét, és akár olyannyira nyitottá tehetjük, hogy elér hozzá az üzenet.

Amikor az alkotói folyamat további kulisszatitkairól faggatózom, a zeneszerző egy érdekes részletre is rávilágít. „Nem újdonság számunkra a biografikus megközelítés, de tudjuk, hogy jóval nehezebb egy valós személyt és az életét izgalmas módon megmutatni, mint egy fiktív karaktert és a történetét. Az élet ugyanis egyes részleteiben unalmas, vagy éppenséggel túl szerteágazó, szövevényes és részletgazdag mind lelki, mind történeti síkon. Ha színpadra akarunk vinni egy valós történetet, annak ugyanúgy meg kell állnia abban a kétszer ötven percben, és ugyanúgy végig fenn kell tartania a néző figyelemét, mintha fikció lenne, amelynek kitalálásakor teljes a képzelet szabadsága. Ezért minden emberi történetben, életdrámában azokat a mitikus alapokat és mintázatokat keressük, amelyek mindannyiunk életében ott rejlenek, hiszen így találhatunk a legkönnyebben kapcsolódási pontot a darab szereplőihez. Ignác esetében is ez volt az egyik legnagyobb kihívás: felismerni és megragadni azt az archetipikus lelki réteget, amely ikonikussá tette.”

Tóth Dávid Ágoston rámutatott: Ignác alapvetően igen zárt karakter volt, már csak ezért sem egyszerű felfedni és megmutatni az igazi arcát. Őszinte, de kemény lelki alkatú férfi volt, aki már tizenévesen apródként szolgálta az aragóniai királynét. Később, fiatal tiszt korában is nagy örömét lelte a fegyverforgatásban, s közben dicső jövőről álmodozott. Gyakorlatilag beleroppant, amikor a Habsburg-ház és Franciaország egyik jelentéktelen összetűzésében egy eltévedt ágyúgolyó miatt súlyos lábsérülést szenvedett. (1521 pünkösdvasárnapján ugyanis a franciák tűz alá vették Pamplona citadelláját, ahol Ignác állomásozott.) Lelkének radikalizmusa ugyanakkor személyiségének is egyik alapeleme volt, így a spanyol király szolgálatát – felismerve annak földi hiábavalóságát – rövid úton, ám annál őszintébb szívvel Krisztus szolgálatára cserélte. A lábadozás ideje alatt rengeteget olvasott, többek között Ludolfo di Sassonia Krisztus élete című könyvét és Jacopo da Voragine Legenda aureáját. Ekkorra tehetőek első megtapasztalásai a lelkek megkülönböztetéséről. Felismerte, hogy a szentek éppúgy szenvedtek és harcoltak, ahogyan korábban ő, sőt némelyek hozzá hasonlóan vágyták a dicsőséget is – csakhogy más Úrnak szolgáltak: cselekedeteiket az Isten iránti szeretet vezérelte. Így ő is erre az útra lépett. Istenkapcsolata pedig idővel annyira elmélyült, hogy ma már a legmélyebb spiritualitású és legnagyobb misztikus szentjeink egyike.

„Szent Ignác története rendkívül gazdag meseszerű elemekben. Az utókor nagy szerencséje, hogy gyakorlatilag tollba mondta az életét; rendtársai kitartóan üldözték is azért, hogy ezt megtegye. Emellett fennmaradt tőle hétezer levél, sőt lelki naplójának egy részlete is, így bőven volt alapanyagunk a szövegkönyv megírásához.

A munkafolyamat során mi is jobban megismertük őt, bizonyos szempontból egy Szent Ignác-i lelkigyakorlat volt az alkotás.

Ignác valósággal szerelmes volt Szűz Máriába – a darabban ezt is szerettük volna megmutatni. Ennek az lett az eredménye, hogy olykor a Szűzanya is a humor eszközeivel él, hiszen Ignác gyakran órákon át beszélgetett vele. Említésre méltó az is, hogy a későbbi szentet legalább kilencszer érte utol az inkvizíció, és minden alkalommal komolyan felmerült a lehetősége annak, hogy megkínozzák vagy máglyára küldik, ám végül mindannyiszor megmenekült a büntetéstől” – mondja Tóth Dávid Ágoston. Azt is elárulja, hogy a musical sok olyan történetelemet is tartalmaz, amely újdonságként hat, hiszen nyilvánosan először a 20. század elején adták ki a szent életrajzát, így az olvasóközönség valójában csak most kezdi igazán felfedezni és megérteni Ignác miszticizmusát.

„A ma alkotójának az is feladata, hogy a megmutatni kívánt történetet – legyen az akár 16. századi – a jelen korra adaptálja, ráérezve arra, hogy mi van a levegőben, mi mozgatja aktuálisan a társadalmat – fűzi tovább a gondolatot Vizy Márton. – Bíró Yvette Marie-Geneviève Ripeau-val közösen írt, Egy akt felöltöztetése – Képzeletgyakorlatok című könyvében azt írja a forgatókönyvírásról, hogy a szerző kezében van a reflektor, ő dönti el, mi az, amit árnyékban hagy, és mi az, amit megvilágít. Nekünk is ez volt a feladatunk: tologatni a potmétereket, hogy a lehető legtisztábban mutassuk meg az ignáci karaktert, a történetét és az általa képviselt lelkiséget, hiszen ez – semmi kétség – a művészi alkotáson túl evangelizációs terep is.”

*

Június 28-án az Erkel Színházban az előadást megelőzően az alkotók, valamint Vízi Elemér SJ tartományfőnök és Kajtor Domonkos SJ, a musical jezsuita felelőse részvételével az érdeklődők számára sajtóbeszélgetést tartottak, majd a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium 120 fős Magis Kórusának tagjaiból álló diáktársulat bő három órára elvarázsolta a közel 1800 fős közönséget.

A dalokat Dolhai Attila és mások előadásában ITT lehet meghallgatni, s IDE kattintva tekinthetjük meg Pásztor Péter fotóit az előadásról, EZEN a linken pedig betekintést nyerhetünk az előadás előtti utólsó pillanatokba is. A produkció kapcsán egy virtuális vendégkönyvet is nyitottak, melybe ki-ki beleírhatja, mi ragadta meg a legjobban az előadásból, és milyen élményekkel távozott a színházból.

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.