A Szentatya a scalabriniánus rend tagjait fogadta a Vatikánban

Ferenc pápa köszöntőjében emlékeztette a missziós férfi és női szerzeteseket arra, hogy a rendi lelkiségükről tartott konferenciájuk címe „Íme eljövök, hogy összegyűjtsek minden népet” (Iz 66,18), alapvető fontosságú üzenetet hordoz karizmájukkal kapcsolatban. Giovanni Battista Scalabrini olasz pap, aki az olasz emigránsok lelkipásztori gondozására alapította a rendet 1887-ben, arra tanította a szerzeteseket, hogy gondoskodjanak a rájuk bízottakról, tekintsék őket testvéreiknek az egység felé vezető úton, Jézus főpapi imájának szívből jövő szavai szerint (vö. Jn 17,20–23).

A pápa fontosnak tartotta leszögezni: a migráció nem kellemes közösségi zarándoklás, hanem gyakran dráma. Mindenkinek joga van a migrációhoz, de még inkább ahhoz, hogy a saját földjén maradhasson, és ott nyugodtan és méltó módon élhessen. A háborúk, az éhínség, a szegénység és a környezeti problémák által erőszakkal okozott migráció tragédiája napjainkban mindenki számára világos. Éppen ezen a ponton bukkan föl a scalabriniánusok spiritualitása: Hogyan alakítod a szívedet a migráns testvérek iránt?

Az alapító Scalabrini a kérdésre azáltal segít válaszolni, hogy ő a migránsok misszionáriusait a „Szentlélek munkatársainak tekintette az egység munkálásában”. A migráció jelenségét világos és eredeti látomásában olyan felhívásként értelmezte, mely közösség megteremtésére irányul a szeretetszolgálat által. Még fiatal plébánosként – ahogy maga meséli – a milánói központi pályaudvaron Amerikába induló olasz migránsok tömegével találkozott. Három-négyszáz rosszul öltözött egyént látott, akik különböző csoportokba verődtek. A nélkülözéstől ráncossá lett arcuk visszatükrözte a szívükben dúló érzelmeket, hiszen kivándorlók voltak, akik hazájuk elhagyására készültek (olasz emigráció Amerikába, 1888). Sajnos ezek ma is gyakori képek nálunk – szólt a pápa.

E nagy nyomorúság annyira megérintette az alapítót, hogy megértette, Isten adott neki jelet, meghívást arra, hogy segítsen ezeknek az embereknek anyagilag és lelkileg, hogy a magukra hagyottak közül senki el ne vesszen, és hitét se veszítse, hanem – ahogy Izajás próféta mondja – eljuthassanak Jeruzsálem szent hegyére, felajánlásként az Úrnak, lovakon, szekereken, hordágyakon, öszvéreken, dromedárokon. A felsorolt lehetőségek mellé ma hozzátehetnénk, hogy bárkákon, motorcsónakon, kamionokon érkeznek, de az úti cél ugyanaz marad: Jeruzsálem, a béke városa (vö. Zsolt 122,3–9) és az Egyház, minden nép otthona (vö. Iz 56,7), ahol mindenki élete szent és értékes. Igen, Scalabrini számára ez a Jeruzsálem a Katolikus Egyház, vagyis egyetemes egyház, mert „anya”, mert ez a város nyitott mindenki számára, aki otthont és menedéket, biztos kikötőt keres. Itt rejlik az első felhívás, hogy neveljük katolikussággal gazdaggá a szívünket, amelyek egyetemességre és egységre, találkozásra és közösségre vágyakozik. Ferenc pápa hangsúlyozta, a közelség lelkületének az elterjesztésére hív, s a „közelség” a kulcsszó, Isten stílusa, aki mindig közel áll hozzánk. A gondoskodás és a befogadás közelsége VI. Szent Pál szavai szerint „a szeretet civilizációja”.

Utópisztikus lenne azonban azt tartani, hogy mindez puszta emberi erőkkel elérhető. Inkább arról van szó, hogy együttműködünk a Lélek művében, és a történelemben az Istentől származó vezetés és erő jegyében cselekszünk. Továbbá engedjük, hogy szerezzen meg minket magának az ő végtelen gyengédsége, hogy az Ő útjai szerint érezzünk és járjunk, ne pedig a saját utunk szerint; hogy felismerjük őt az idegenekben és az ingyenes szeretet erejére leljünk Őbenne. Az idegenekben! – ismételte a szót a pápa: Ne felejtsük el ezt a három szót az Ószövetségből: özvegy, árva és idegen. Ez egy nagy dolog az Ószövetségben: az idegen.

Ebben rejlik a piacenzai szent püspök második felhívása, amikor azt hangsúlyozza, hogy a misszionáriusnak bensőséges szeretetkapcsolatot kell kialakítania Jézussal, a megtestesült Isten Fiával, amit főként az Eucharisztia ünneplésével és imádásával lehet ápolni. Ferenc pápa hangsúlyosan ismételte az imádás szót, mert napjainkban valahogy elvesztettük az imádás iránti érzékünket.

Beszéde záró részében Ferenc pápa Scalabrini lelkiségének mélységes szentségimádó jellegére utalt. Nagyon szerette az Oltáriszentséget, még a kimerítő munkával telt nap után éjjel is előtte imádkozott, de még nappal sem mondott le róla, még a legnagyobb tevékenysége közepette sem. Soha nem áltatta magát, és arra hívott, hogy mi se áltassuk magunkat, mert ahogy mondta: Ima nélkül nincs misszió! Ne vezessen tévútra senkit sem az őrült, fékeveszett vágy, hogy másokon segítsen, miközben elhanyagolja önmagát. „Emlékezzetek az angyalokra, akik felszálltak az Istenhez és utána alászálltak a földre Jákob létráján. Az Istenhez való felemelkedés elengedhetetlen ahhoz, hogy azután le tudjunk szállni a földre, hogy »angyalok legyünk alulról«, közel az utolsókhoz. Nem véletlen, hogy éppen Jákob létrája áll Scalabrini püspöki címerének közepén. Ennek jegyében újítsátok meg a migránsok iránti elkötelezettséget, és az alapító példáját pedig gyökereztessétek meg bensőséges lelki életetekben!” A Szentatya végül megköszönte azt a rengeteg munkát, amit a világ minden táján végeznek, aminek Buenos Aires óta ő is szemtanúja.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír